KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Lajta Gábor: Meglesni Johannes Vermeert Leány gyöngyfülbevalóval
• Varró Attila: Bundás Vénuszok Guido Crepax rajzmozija
• Géczi Zoltán: Maszkba fagyva David Mack: Kabuki
• Kovács Marcell: Éjszakai rohanás Frank Miller: Sin City
• Tóth András György: Francia vonal Bande dessinée
• Kemény György: Homo Duplex Magyar filmplakátok
• Bikácsy Gergely: Általános erekció Almodóvar ifjúsága
• Láng Judith Veronika: Pygmalion vágya Történetek az alvó szépekről
• Vincze Teréz: A vizek démonai Árnykép: Kim Ki-duk
• Karátson Gábor: Hangyák az ágon Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz
• Pápai Zsolt: Hardcore vadnyugat Sam Peckinpah westernfilmjei
• Takács Ferenc: Tarts (újra) Nyugatnak! Fegyvertársak
KRITIKA
• Vaskó Péter: Nyócker, vagy amit akartok Rap, revü, Rómeó
• Zoltán Gábor: Nevelj magadnak hőst Barbárok a kapuk előtt
• Vágvölgyi B. András: Szuperhősök az Olümposzon Kill Bill 2.
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: 21 gramm
• Ádám Péter: Csak ön után
• Hungler Tímea: A rém
• Kis Anna: Szeress, ha mersz
• Pápai Zsolt: A titkos ablak
• Béres Dániel: A legtöbb ember Kínában él
• Mátyás Péter: Kőtutaj
• Vaskó Péter: Van Helsing
• Tornai Szabolcs: Datolya (Arab passió)

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Leány gyöngyfülbevalóval

Meglesni Johannes Vermeert

Lajta Gábor

 

Az eksztatikus szürrealista, ugyanakkor mélyen konzervatív Salvador Dalí kijelentése, miszerint „habozás nélkül képes lennék levágatni a bal kezemet, azzal a feltétellel, hogy tíz percen át figyelhessem Vermeer van Delftet állványa előtt, amikor fest” - akár komolyan is vehető, hiszen Dalí nyilván mágikus beavatásnak érezte már a gondolatát is annak, hogy munka közben láthatná a tökéletes és titokzatos Mestert. Ha a rejtélyes óriásokra, Leonardóra, Van Eyckre, Grünewaldra gondolunk, úgy tetszik, tökéletesség és titokzatosság mintha valóban összetartoznának. S Johannes Vermeer hozzájuk hasonlóan titokzatos, sőt titokzatoskodó művész lehetett a maga korában: nem voltak tanítványai, képeit a látogatók elől rejtegette, s műtermébe a modelleken kívül feltehetően alig léphetett valaki. Rembrandt például nagy műhelyt vezetett, sok tanítvánnyal. Bár az ő esetében sem volna túlzás a misztikus beavatás emlegetése, hiszen éppen neki voltak olyan tanítványai és - ma már gyakran azonosíthatatlan - követői, mint például az Aranysisakos férfi festője is, valaki, akiről csak annyit tudunk biztosan, hogy nem azonos Rembrandttal, de aki az egyik „Rembrandt-főművet” festette mégis. Ez az ismeretlen festő kétségkívül beavatott volt. Rembrandt nem csinált titkot a módszereiből. Sőt, olykor még a jól-rosszul sikerült tanítványi munkákat is aláírta. De vajon ifjabb kortársa, Vermeer, miért gubózott be? Áttérése a katolikus hitre (amit ugyan egyes kutatók vitatnak) tette volna zárkózottabbá nyitottabb és földközelibb protestáns kollégáinál? Vagy inkább alkotói módszere? Nem festett „fantáziadarabokat”, mint Rembrandt. Nem voltak rajzai, metszetei, melyeket odaadhatott volna tanítványainak, másolás céljából. Ő „csak” azt festette, ami előtte volt. Amit látott. A látás pedig egyszemélyes ügy. Az alkotófolyamat legnagyobb részét nem a „csinálás” teszi ki, hanem a nézés. Talán ezért is festett Vermeer oly keveset. Tanítványainak, hacsak nem szolgaian az ő munkáit másolták volna, elsősorban szintén „nézni” kellett volna, ugyanannyit, mint a mesternek, s a sok hosszan néző hallgatag tanítvány szomorú és terméketlen műhelyt alakított volna. Vermeer talán maga is túl misztikusnak érezte a látvány átváltozását képpé és meglehet féltékenyen őrizte ezt az élményt. De lehet, hogy közönségesebb indoka volt a „titkolózásnak”? Esetleg éppen a camera obscura, amely afféle titkos optikai segédeszköznek számított, s amely Vermeer perfekcionizmusának támasza volt? Philip Steadman, egy jelenkori angol kutató évek óta foglalkozik Vermeer camera obscurájával, az abba vetített képek méreteivel, a műterem pontos rekonstrukciójával, az alaprajztól a padló kőkockáin át a festőállvány helyzetéig (a festő testmagasságát képeinek perspektívaelemzésével már korábban kiszámították), csak éppen azt nem tudta kideríteni, hogy hogyan is festett Vermeer a lyukkamera segítségével. Abban ugyanis nem lehet festeni. A fény nem hagy nyomot a festővásznon. A titok Vermeer körül ezáltal még inkább növekedett, bár hajszálfinoman körvonalazódó, kristályosan kirajzolódó a kép - csak éppen megfejthetetlen.

Készült most egy játékfilm, amely ha nem is éppen erre a titokra koncentrál, de valamiképp mégiscsak Vermeer alkotói figyelmének gyújtópontjára állítja az újkori camera obscura, a filmfelvevőgép élességét: Johannes Vermeer legnépszerűbb, Leány gyöngyfülbevalóval című festményének, „Észak Mona Lisájának” keletkezéstörténetére.

Tudjuk, kínosan hamisak tudnak lenni a festőéletrajz-filmek. A varjakat hessegető patetikusan szenvedő Kirk Douglas Van Gogh-jától egészen a Pollockról buta, alkoholista, katatón figurát rajzoló Ed Harris színész-rendező produkciójáig, aki pedig alkatával, mozgásával megtévesztően imitálta a hírhedett csorgatót. És éppen itt van a bökkenő, a film egyik különös csapdája: a valóságillúzió. Ed Harris Pollockjának külseje meghökkentően valódinak tetszett, csak éppen a figura belseje volt üres, s a keret, amelybe belehelyezték, még üresebbé tette. A pontosan rekonstruáló játékfilmek közül talán a festő Francis Baconről készült nemrégi mozgóbiográfia sikerült a legjobban - ebben a játék és a meggyőző illúzió majdnem eltalált egyensúlyba került. Bacon közelsége nyilván még nagyon eleven lehetett és bűvkörében tartotta az alkotókat.

De míg Francis Bacon életéről „mindent tudunk”, Johannes Vermeeréről alig valamit.

Vermeer 1632-ben született és 1675-ben halt meg. Nála másfél évvel idősebb feleségével tizenegy gyermeket neveltek, állandóan kínzó adósságok közepette. A nyomasztóvá vált anyagi helyzet, a népes család ellátásának terhe végül alkotóképességének csökkenéséhez és - feleségének leírása szerint - egészségének romlásához, majd korai halálához vezetett. Rajzokat, személyes feljegyzéseket Vermeer nem hagyott hátra, s jelleméről, gondolatairól nem árulkodnak dokumentumok.

A film hatásosan indul. A miliőt mutatja, a várost, a csatornákat, a házbelsőket, a bútorokat, a konyhát, a piacot; csak azt és csak annyit, amennyi képek, tárgyak és a mai Delft nyomán életre kelthető. Még nem zavar a fikciós szál sem - a kiscseléd alakja, aki a gyöngyfülbevalót és a török turbánt fölvéve majd a híressé vált kép modellje lesz. Ő is belesimul a megejtő életképekbe, amelyek a kiváló operatőr jóvoltából mind szép, mozgó holland csendéletek és zsánerek. Nem ezt várjuk ugyan általában egy filmtől, de ha Vermeerhez mehetünk látogatóba, akkor szívesen átadjuk magunkat az illúzió mámorának. Hiszen az első képkockáktól kezdve láthatjuk azt a világot, amit Vermeer is láthatott. Izgatottak leszünk. A Mesterhez készülő újdonsült szolgálólánnyal együtt belépünk a házba. Sötétes félhomály - nem filmes effektus, hiszen a zsaluzott ablakok tényleg kicsik -, a párás levegőben fénycsöppek lebegnek, a konyhában a zöldségek, húsok illata szinte érezhető, a kötények, fehér főkötők villognak és hallatszanak a hangok: gyereklárma, kerékcsikorgás - igen, kétségkívül ott vagyunk.

Mi az, amit sejthetünk? Vermeer egyszerre nyilván csak egy képen dolgozott, mert műterme egyúttal helyszín, „beállítás” is volt, amit nem rendezhetett át naponta. Hacsak nem volt több műterme, ami a ház mérete miatt nem valószínű. Egy enteriőrkép mellett legfeljebb egy kis portrét festhetett párhuzamosan. Kiszámítható az is, hogy egy év alatt egy vagy két képpel készülhetett el csupán. Az el nem mozdítható berendezés is hosszan állhatott, porosodhatott - és valóban, a kiscseléd első feladata az óvatos takarítás a műteremben. De vajon a kosztümös modellek hogyan álltak hónapokig? A szolgáló tekintetét követve, a kamerával együtt bekúszunk mi is a műterembe - ez a film talán legborzongatóbb pillanata -, a festő nincs ott, s a színészi jelenlét hiánya pár pillanatra azt is elfeledteti, hogy filmben vagyunk, csupán az egyik ismerős kép modellje látszik sejtelmesen a félig becsukott zsaluk által beszűkített porózus fényben. Csakhogy a prémszegélyű kabát viselője egy életnagyságú fabábu! Megvan! - kiálthatnánk fel, tehát így lehetett fenntartani akár egy évig is a beállítást, s az arcot külön belefesteni. Eszünkbe juthatna ez ugyan egyébként is, hiszen ilyen mozgatható bábut a XIX. századig olykor használtak a festők, de nem tudhatjuk, vajon Vermeer is így dolgozott-e. A film bűvészmutatványa megbocsáthatóan kihasználja, hogy amit látunk, azt jobban elhisszük, mint amit tudunk.

A friss, életszerű kezdés után a filmben sajnos rendre fölbukkannak a kényszerűen túldramatizált szokványkonfliktusok és túlrajzolt szereplők: a művészt meg nem értő hisztérikus feleség (erre semmilyen életrajzi adat nincs, s inkább az ellenkezője sejthető), a fölényes és aljas mecénás (a film újdonsága viszont, hogy ráirányítja a figyelmet Van Ruijvenre, aki valószínűleg tényleg Vermeer komolyan vehető támogatója volt), s a cseléd és a feleség konfliktusát szító Vermeer-lány, aki amolyan bajkeverő cupidóként van jelen. Mellesleg André Malraux szerint, aki megpróbálta azonosítani és csoportosítani a Vermeer-képek jól láthatóan ismétlődő szereplőit, a Leány gyöngyfülbevalóval - máshol Turbános nő - modellje éppen ez a kisebbik Vermeer-lány lett volna. Persze ebben az esetben elmaradna a dramatikus szál. Igaz, a film két főszereplőjének, festőnek és modelljének sejtelmes, festménnyé szublimálódó románca inkább törékeny kötéltánc a giccs és a megkapó sejtelem között. Valószínűleg a film alapjául szolgáló bestseller is felelős ezért. A bestselleríró és a filmrendező ugyan megkísérli a fény misztikumán keresztül mintegy összefűzni a festőt és modelljét, a restaurátori pontossággal bemutatott festőanyagok realitását ötvözni a hús-vér érzelmekkel, de ez csak egyszer-egyszer sikerül nekik. Ezek a ritka pillanatok azonban olyan különösek, hogy megérdemlik a kitüntetett figyelmet. Hiszen a lehetetlennel kacérkodnak: megragadni az alkotás termékeny pillanatát.

Lehetetlen? Néhány éve készült egy nagyszerű mozi: Victor Erice A birsalma fénye (El sol del membrillo) című furcsa „dokumentarista játékfilmje”, amelyben egy kiváló kortárs spanyol festő, Antonio Lopez több mint két órán át jóformán semmi mást nem csinál, mint a birsalmafáját festi. Hihetetlenül izgalmas, talán egyszeri kísérlet arra, hogy a nézéshez, a fényhez s a kép tárgyához fűződő egyszerre természetes, mégis szinte erotikus, sőt vallásos viszony valóban láthatóvá váljék.

A Leány gyöngyfülbevalóval alkotói mindezt a szokásosabb elképzeléshez igazították: a festő és a modell elképzelt viszonyához, amelyet kétségkívül ízlésesen, olykor árnyaltan jártak körül, inkább a kimondatlannal, a meg nem történttel jelezve azt a szükségszerűen erős érzelmi feszültséget, amellyel a műterem ilyenkor feltöltődhet. A megoldás sikere hullámzó: egy parányit hatásvadász szoft-erotikus kép - a fül véres átlyukasztása - után lélegzetelállító, bár gyorsan tovatűnő filmpillanatok erejéig sikerül elkapniuk azt a moccanatlan intenzitású koncentrációt, azt a „kegyelmi állapotot”, amelyre minden festő vár, amikor „megtörténik valami”. A festő és modelljének kapcsolata sokkal inkább ebben a pillanatban realizálódik, a másodperc törtrészében (amelynek megfestésére Greenaway szerint egyedül Vermeer volt képes), amikor a tekintetek összekapcsolódnak, s a modell tekintete a festő tekintetévé válik, s a festő tekintete a modell tekintetévé.

Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban őrzik Vermeer legismertebb képét, a Műtermet. Ezen a festményen az előbbi portéhoz képest mintegy hátrább lépve láthatjuk azt a jelenetet, amiért Salvador Dalí „lecsapatta volna a bal kezét.” Vermeert látjuk (hiszen allegorikus önarcképről van szó) festés közben. Nem tudunk meg semmit a festő és a modell kapcsolatáról. Lánya vagy cselédje, netán hivatásos modell, ki tudja. Nem érezzük annak a pillantásnak a személyességét, amellyel a turbános lány bőrét fürkészte. Nem láthatjuk a „mögöttünk” levő fal mentén sejthető camera obscurát sem. Amit látunk, az nem románc, nem zsáner, nem dokumentum, hanem egy hihetetlenül bonyolult kristályos geometriával felépített törékeny-szilárd remekmű. S bár csupán festmény, mint ilyen, mégis az egyedüli valóság Vermeer életéből, míg a többi valahai realitás mára - puszta fantázia.

Játékos beavatási kísérlet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/06 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1944