KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Tarkovszkij: Napló; Wajda: A film és más hívságok

• Hirsch Tibor: Jószágtól Mozgó állatképek
• Győrffy Iván: Istenek sorozatgyilkosai Állatáldozatok
• Varró Attila: Néma királyok Majmok filmbolygója
• Hungler Tímea: Animal Planet Állatemberek, emberállatok
• N. N.: Állat a filmekben
• Forgách András: A férj és a filmrendező, az énekesnő és a halott Caven, Fassbinder
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszöni, jól van Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Gelencsér Gábor: Filmhaiku Mészáros Péter: Eső után
• Varga Balázs: A szamuráj pillantása Beszélgetés Mészáros Péterrel
VÁROSVÍZIÓK
• Ardai Zoltán: Nemo a körúton Pesti presszók
• Ágfalvi Attila: Városeklektika Beszélgetés Ferkai Andrással
• Molnár Gál Péter: Pesti Illatszertár Hollywoodban Ernst Lubitsch: Saroküzlet
LENGYEL FILM
• Spiró György: Színészek dicsérete Új lengyel filmek
• Éles Márta: A magány filmje Beszélgetés Robert Glińskivel
• Szalai Attila: Zsákban futás Lengyel köztelevízió
ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Pillangó, vonatsötét KAFF 2002
• Kemény György: Gondola-tok Az aranykor vége?
• Herpai Gergely: Plasztikázott szépségek, szimpatikus szörnyetegek Computer animáció
KRITIKA
• Zoltán Gábor: A 26. év François Ozon: Homok alatt
• Stőhr Lóránt: KultúrHősKultusz Szirtes János–fe Lugossy László: Tiszta lap
• Ágfalvi Attila: A dilettáns végzet Zsigmond Dezső: A ház emlékei
• Turcsányi Sándor: Pufajkások Zsigmond Dezső: Bizarr románc
DVD
• Pápai Zsolt: Anzix a másvilágra Billy Wilder: A 17-es fogolytábor
LÁTTUK MÉG
• Jakab Kriszta: Pedálkirály
• Bikácsy Gergely: 101 Reykjavik
• Vaskó Péter: Megváltó szex
• Harmat György: A hűtlen
• Varró Attila: Kísérleti gyilkosság
• Kis Anna: K-Pax
• Somogyi Marcell: Narancsvidék
• Köves Gábor: Katonák voltunk
• Herpai Gergely: Wasabi
• Mátyás Péter: A rettegés arénája

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

Pesti presszók

Nemo a körúton

Ardai Zoltán

A hatvanas évek presszó-fénykora csak intarziaelem a varázspillanatokra érzéketlen, komoly magyar filmben.

 

A sorozatvető kávégép köré szervezett vendéglátó üzem, az eszpresszó az Anschluss táján jelent meg Budapesten, nem közvetlenül Itáliából, hanem Bécsből importírozva. Egyelőre apró bájhelyecskék formájában. A gyors és erős főzetű gépi kávéval szolgáló üvegezett házsarkok és a bensőséges, alkóvszerű kis mokkalokálok nem látszottak veszélyeztetni a (valaha Párizs felől átsajátított) közép-európai kávéház-kultúrát, inkább kiegészítő újdonságnak mutatkoztak. Mint forgatási helyszínek kevéssé izgatták a hazai filmeseket. Úgy tűnt, a nagymúltú kávéház, együtt mulató-változataival, a caffé espressót is integrálni fogja. Manet Eduárd 1881-es festményére, amelyen szőke frufrus, szomorú pultoslány látható, mögötte hatalmas bártükörrel, könnyű odavizionálni egy csillogó presszógépet, a kép meg sem rezdül belé.

Az 1940-es évek második, újjáépítéses felében pesti eszpresszó címén forgalmas kis doboz-hodályok mutattak nagy szaporulatot. Ezek szürkésen tarka poézisét az államosult magyar film tíz éven át takarásban hagyta, nem költötte tovább, mintha presszózni és más értelemben feketézni a kultúrhivatalosság szemében egyet jelentett volna. A javított normák igaz emberei a munkahely területén, vagy sportlétesítmények büféjében, esetleg vidám demokratikus vendéglőkbe betérve tartoztak fogyasztani kávéjukat. Ti viszont, individualisták, fejlődésképtelenek, volt-úri lumpenek és polgári maradványoktól terhelt mérnök-szabotőrök, csak presszózzatok; fennhéjázó nagykávéházaitok már szétzúzva, zugkonyakozók! Az a hangulati szüredék, amely az akkori presszóhomály felől Mándy, Örkény, Sarkadi novellisztikájában megjelent – Mándynál különösképp „hűen a város köveihez”, ’44 emlékét is rezonáltatva – az egykorú mozifilmekből kimaradt. Hogy ne így történjék, ahhoz a Gyarmat utcai rendezőknek legalább félfordulatot kellett volna tenniük a Visconti-féle Vihar előtt vagy De Sica Umberto D.-je (az olaszoknál kibontakozott filmstrukturáló elvek) felé, ez az elmozdulás azonban gyakorlatilag tilalom alatt állt.

A munkástanácsok fellépéséig a presszóhelyzet is megérett. ’55-ben a harmonikás Tabányi hangolni kezdett az új jazzista generációval, jóideje megvolt már az „erdei málnaszörp”, hosszúnyakú, talpas U-pohárban, és teraszra való, komplett fehér presszóskisasszony-öltözék is használatba került. Hogy a jazzhullám mellől rövidesen eltűntek a munkástanácsok – az ’57-es amnesztia ígéretének hitelével együtt –, ez adta az 1957 és 1967 közti budapesti presszó-fénykor árnyékfonákját.

Tenger-, tó- és folyamparti városokban az újkori vendéglátóipar normális ösztöne szerint való, hogy tudva-öntudatlanul akváriumrendszernek illetve flottának is érzékelje magát. Hajóztatni igyekszik a vendégsereget. Mintegy fedélközöket, fedélzeti hidakat, tatokat, árbocokat teremt, erősítve a korzók és bulvárok folyam-hatását is. Így esőzéskor az üvegtáblák óriás kajütablakokká válnak, olyanokká, mint Nemo kapitány búvárhajóján a parancsnoki kabin polipnéző ablaka. Belső-Budapest faragványai fellengzős tömkelegével, a Gellért-medencék türkizzománcával a ’60-as évekre ismét kezdte felölteni gigantfregatt- vagy úszó habostorta-jellegét, anélkül hogy az egykori kávéházak világa (új modusokkal, de a régi organikussággal) valóban felelevenült volna. Ezt a kultúrát a nagypresszó intézménye csak igen részlegesen újíthatta meg, és, ahogyan az ilyesmit ma mondani kell, radikálisan felülírta. (Kezdve ezen a soron: szimpla, dupla fekete – gin, brandy, vodka, martini – almuska, bambi, málnaszóda, őszilé – imbisz, két-háromféle tortaszelet, poharas csokikrém, fagylalt.) Azért az Anna-, Emke-, Royal-, Abbázia-, Múzeum-, Berlin-, Luxor- stb. hajóláncon idővel felidéződött az a mámoros fetrengés is, amelyet a régi Kúria (majd Nemzeti Galéria) épületének belső előcsarnokában a tiepoloiánus mennyezetfreskó angyalai művelnek az ég vizében. Hozzáteendő, a margitszigeti Casino-kertben és a Nagyszállónál a rumbás hétvégeken boldog-boldogtalan, koros és fiatal, bűvész és cipész rendszeresen ott tipródott. Az életkorhoz nem kötődő XX. századi táncláz éppen akkor ért véget, amikor ismét tartós európai békekorról lehetett már beszélni: csak a ’70-es évek hoztak a felnőtteknek efelőli nyugodalmat. „Nékem csak Budapest kell, ez a szép hely virít éjjel mesefénnyel, mert versenyben áll a magas éggel” – dalolta az 1961-es Napfény a jégenben a Kiss ManyiMezey MáriaPsota Irén-trió. Addigra már jóideje Rock-ola zenegépek érkeztek, rakva kislemezekkel; állt ilyen a súlyosabb eleganciájú helyeken is, mint a Gresham, nemcsak a bisztró-presszókban, ahol a ’62-es Mici néni két élete vagy az Esős vasárnap fő muri-jelenetei zajlanak. Rákosi, ha meggebed, sem jöhet már vissza, nézd a pesti presszók virágzó világfáját. Egy sor sötétkék padlócsempe, egy sor fekete-fehér, megint egy sor sötétkék. Másutt meggyszín és vanília sakktábla a kerámiapadló, mindegyik mező kilenc kis csempéből áll, minden középső csempe ellenszínű. Villámmintás a pult frontoldala. Másutt pálmamintás. Halpikkelyesek a kerek oszlopok. Sárkányszemesek a szögletes oszlopok. Reliefesek a falak. Fellegekbe vesznek a presszócsarnok függönytartói. Táncba viszi a tekintetet a virágtartó térelválasztók rudazata, őrjítőek az álmennyezetek az egyenlőtlen hosszban lecsüngetett, déligyümölcsöket formázó lámpákkal, vagy a plafonlyukakból kikandikáló biliárdgolyó-világítótestekkel. (A Gresham-beli, rafináltan aztékos nemesfa-mennyezetet, ennek ’62-’63-as állapotában a Foto Háber című magyar kémfilm örökítette meg, alsó gépállást alkalmazván Latinovits bejövetelekor.) Bőven találni besoroló stílusú dobozpresszó-újjáépítést, de egyedi presszó-kompozíciót is eleget. Az Emke hátsóbb fertályánál páfrányos kékkút csobog. A Luxor: pamlagos kvázi-kávéház, az előtérben szoknyalibbentő szellőző-padlórostéllyal, a helyiség nagyobb ága végében vázás falikazettával. Barna fakeretes a bejárat, a mosdóajtók fényesfeketék, sárga tejüveggel; telefonfülkék és újságtartók is vannak. Ide még Kassák Lajos is beül. Sok papír forog naphosszat: ki jegyzetel, ki szövegfordításba mélyed, ki tervezetet szed elő, ki levelet olvas fel. Ide jár aztán Szakáts Miklós, a himlőhelyes arcú színész, nők koszorújában, aki a Foto Háberben mint Háber, a nyugatbarát fényképész és konspiratőr csodálható meg. Az életben is Chesterfieldet szív.

A ’60-as évek számos olyan mozi- és tévéfilmet termett a többi közt, amely továbbra sem engedte, hogy a rendszerellenes kémkedés motivikája kijjebb szoruljon a pesti presszózás képzetköréből.

Közvetett figyelmeztetés a rendszerszolgáló kémkedés örökös jelenlétére? Mindenesetre nóvumot jelentett a tetszelgő büszkeség, az a gyalogos dekorativizmus, amellyel a kinematográfia immár a mi presszóinkat és hoteljeinket cirógatta. Megszépült így maga a nyugatos ügynök is, helye lett infrastruktúránkban, mint kiskertben a fekete rózsának. Iszol Napóleont?

Az új helyzetben a presszómutogató magyar film deficitje a Forman-féle látásmód lett, mármint ennek itthoni hiánya. Nálunk a filmes szemlélet és a fővárosi vendéglátóhelyek komoly, nagy találkozása csak a ’70-es évek végének főbb tragikomédiáival következett be (BUÉK, A kis Valentino, Ajándék ez a nap). A tíz évvel korábban letűnt varázsidőkben minden ilyen tárgyú képsor alárendelt intarziaelem maradt. Presszó-indukciójú magyar film akkoriban nem készült. Csak nemrégiben forgattak ilyet, már mellékutcai helyszínen (amúgy műteremben), stilárisan nagyban alkalmazkodva egy kamaraszínmű-felépítésű scripthez. Ami a ’62-es Oldás és kötés antonionizáló (a párbeszédekben hemingwayes) Emke-beli és Várkert-környéki részét illeti, csak kezdetnek, ígéretnek jó.

Aztán az állami szufla elfogyott. A Luxor ’70-re már tipikus razzialebujjá vetemedett. Szerte a városban a tupírozott és lófarkas kávégép-démonok sorra veszítették el uralkodónői tartásukat. Csak az úgynevezett gebines műfaj bírta még jól, főként az éjjeli páholyok, ahol a „Ne sírj anyám, a te rossz fiadért, édesanyám, a könny nem sokat ér” – zsánerű dalok egyre feneketlenebb mélységet nyertek. (Major Tamás is elénekelte ezt, álla alatt csokornyakkendővel, a ’77-es Teketóriában.) Nappal westberliner divatú sörözők, drink- és snackbárocskák, teázók gyakoroltak vonzerőt. Nyári délutánokon a legtöbb presszó már húszegynéhány éve is koszlott odúként ásított.

1982-ben Jancsó Miklós egy nemzetközi tévé-sorozat számára elkészítette azon évtizedbeli legjobb művét, a zene Budapestjéről. Szférikusan szép, szövegtelen mozgókép ez, augusztus 20-a köré koncentrálva. Jazzpresszó-pillanatok is szerepelnek benne. Jancsó itt azt a sosemvolt várost láttatja, amelynek ki kellett volna alakulnia, és amely csak itt jöhetett volna létre. Amilyen csakis Budapest lehetne. (Ha felvehettük volna a Marshall-segélyt? Ha új tulajdonformákat kísérleteztünk volna ki?) Szóval, a Budapest – Muzsika egyfajta harmonia caelestis.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/08 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2639