KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Tarkovszkij: Napló; Wajda: A film és más hívságok

• Hirsch Tibor: Jószágtól Mozgó állatképek
• Győrffy Iván: Istenek sorozatgyilkosai Állatáldozatok
• Varró Attila: Néma királyok Majmok filmbolygója
• Hungler Tímea: Animal Planet Állatemberek, emberállatok
• N. N.: Állat a filmekben
• Forgách András: A férj és a filmrendező, az énekesnő és a halott Caven, Fassbinder
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszöni, jól van Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Gelencsér Gábor: Filmhaiku Mészáros Péter: Eső után
• Varga Balázs: A szamuráj pillantása Beszélgetés Mészáros Péterrel
VÁROSVÍZIÓK
• Ardai Zoltán: Nemo a körúton Pesti presszók
• Ágfalvi Attila: Városeklektika Beszélgetés Ferkai Andrással
• Molnár Gál Péter: Pesti Illatszertár Hollywoodban Ernst Lubitsch: Saroküzlet
LENGYEL FILM
• Spiró György: Színészek dicsérete Új lengyel filmek
• Éles Márta: A magány filmje Beszélgetés Robert Glińskivel
• Szalai Attila: Zsákban futás Lengyel köztelevízió
ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Pillangó, vonatsötét KAFF 2002
• Kemény György: Gondola-tok Az aranykor vége?
• Herpai Gergely: Plasztikázott szépségek, szimpatikus szörnyetegek Computer animáció
KRITIKA
• Zoltán Gábor: A 26. év François Ozon: Homok alatt
• Stőhr Lóránt: KultúrHősKultusz Szirtes János–fe Lugossy László: Tiszta lap
• Ágfalvi Attila: A dilettáns végzet Zsigmond Dezső: A ház emlékei
• Turcsányi Sándor: Pufajkások Zsigmond Dezső: Bizarr románc
DVD
• Pápai Zsolt: Anzix a másvilágra Billy Wilder: A 17-es fogolytábor
LÁTTUK MÉG
• Jakab Kriszta: Pedálkirály
• Bikácsy Gergely: 101 Reykjavik
• Vaskó Péter: Megváltó szex
• Harmat György: A hűtlen
• Varró Attila: Kísérleti gyilkosság
• Kis Anna: K-Pax
• Somogyi Marcell: Narancsvidék
• Köves Gábor: Katonák voltunk
• Herpai Gergely: Wasabi
• Mátyás Péter: A rettegés arénája

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lengyel film

Beszélgetés Robert Glińskivel

A magány filmje

Éles Márta

A lengyel filmhét vendégeként Budapestre látogató rendező legújabb filmjéről és a varsói Európai Film Kongresszusról.

 

Robert Gliński az összes lengyel filmdíjat elnyerő, és a nemzetközi filmfesztiválokon is egyre több elismerést arató legújabb alkotása, a Szia, Tereska külső helyszínéül egy szürke, sivár lakótelepet választott, a film igazi története azonban a főhős, a tizenöt éves Tereska lelkében játszódik. Az emberi kapcsolataiban sorozatosan csalódó, végül egy nála is szánalmasabb helyzetű ember gyilkosává váló lány sorsának alakulását nyomon követő film számos értelmezési lehetőséget nyitva hagy a dokumentumfilmesként indult Gliński a dokumentumfilm eszközeit felhasználva közelít az emberi kapcsolatok legfájóbb kérdéseihez.

 

Mi volt a film kiindulópontja?

Néhány évvel ezelőtt komoly vita zajlott Lengyelországban arról, miért követnek el egyre nagyobb számban gyilkosságot gyerekek, fiatalok. A legnagyobb kérdés az volt, miért ölnek látszólag ok nélkül. Hiszen a gyilkosság mögött mindig valami okot szoktunk keresni a pénz, a bosszú, a féltékenység látszólag magyarázatul szolgálhat. Tehát mindig lennie kell egy nyilvánvaló, konkrét oknak. A fiatalok esetében pedig azt láttuk, hogy látszólag értelmetlenül történtek meg ezek a gyilkosságok. Amikor azonban elkezdték behatóbban elemezni az eseteket, kiderült, hogy minden gyilkosságra találtak valamilyen magyarázatot, ám ezek nem külső, hanem az emberi lélek mélyén rejlő okok voltak. A magány, az elhagyatottság, az elutasítottság érzése. Elkezdett foglalkoztatni a téma, a forgatókönyvíróval (Jacek Wyszomirski) nyolc változatot írtunk, végül az utolsót filmesítettük meg.

A film cselekménye egy lengyel lakótelepen játszódik, a szereplők viselkedését meghatározza ez a környezet, de ami a főhős, Tereska érzelmeiben történik – csalódása a barátságban, a szoros emberi kapcsolatokban, a szeretetben – már túlmutat a környezet által meghatározott életérzésen.

A Szia, Tereska a magány filmje. Ezek a fiatalok gyakran érzik magukat kitaszítottnak, nincs előttük semmilyen perspektíva; úgy gondolják, nem érdemes tanulni, nincs értelme a munkának. Tereska, a film főhőse magányos, nem tudja megélni az érzelmeit, mert egy olyan világban, környezetben él, ahol egy érzékeny, sérülékeny embernek nehéz dolga van. Szeretne mély, őszinte érzelmi kapcsolatokat kialakítani a családján belül, az iskolában, a templomi közösségben de ezek mind felszínes kapcsolatoknak bizonyulnak. Végül úgy érzi, mindenki becsapta, csalódik a barátnőjében, a fiúban, akit a szerelmének hisz. Mindaz, amit szépnek képzelt el, valahogy szürkévé, mocskossá válik. Érzelmeiben frusztrálódva végül gyilkosságot követ el. A film elején ez még eszünkbe sem jut, hiszen egy hétköznapi, kedves kislányt látunk, aki fokozatosan ismerkedik az élettel, tanúi vagyunk az első cigarettának, az első borozásának, az első csóknak. Csak valahogy mindabból, amivel kapcsolatba kerül, hiányzik a melegség, a lágyság, az öröm. A sorozatos csalódások után pedig mindenre képes lesz. Természetesen felmerülhet a kérdés, így van-e ez a valóságban? Gyakran így van. Egy más jellemű szereplővel másképp alakult volna a történet. Ezúttal egy szomorú, szürke, drámai történetet választottam, amely meglehetősen jellemző a lengyel fiatalságra.

A film kapcsán is sok szó esik mostanában a lakótelepi fiatalokról, akik elveszett, felesleges nemzedéknek érzik magukat. A lengyel szellemi életre nagy hatást gyakorló pszichológus, Antoni Kępiński szerint minél inkább feleslegesnek érzi magát egy ember, annál erősebben támadja azokat, akik nála is feleslegesebbek. Azzal, hogy Tereska végül a nyomorék portást öli meg, mintha ezt a tézist támasztaná alá.

Igen, Tereska eltaszítottnak, frusztráltnak érzi magát, ez váltja ki belőle az agressziót, a gyűlöletet. Talán nem tanulta meg kezelni a frusztrációt, mivel ez a folyamat szoros összefüggésben van az életkorral és a kultúráltsággal. Minél idősebb, minél kultúráltabb valaki, annál erősebbek az agresszivitást fékező erők. Egyes amerikai pszichológiai irányzatok szerint minden emberben kódolva van az agresszió, ám ezt a kultúra, a nevelés, az erkölcsi normák elfojtják. Hiszen az egészen kicsi gyerek, akit még szépnek, tisztának látunk, nagyon kegyetlen tud lenni. Megkínozza a macskát, agyonveri az egeret, és valójában nincs tudatában annak, hogy mit tesz. Ahogy növekedik, a tanulási folyamat révén elfojtja a benne lévő agressziót. De vannak olyan helyzetek, amelyekben a kultúra védőrétege meghasad, és szabad utat enged az agressziónak.

Tudatosan bízta a főszerepet amatőrre?

Nem akartam színésszel eljátszatni a szerepet, mivel a forgatókönyv szerint Tereska tizenöt éves. Így ha egy főiskolás alakította volna, akkor is csak egy idősebb lány formálhatta volna meg Tereska alakját, ezt pedig el akartam kerülni. Van néhány fiatal színésznő, aki szóba jöhetett volna, csináltunk is próbafelvételeket, de ezek nem sikerültek, valahogy hamisak lettek. Rájöttem, hogy amatőrre kell bíznom a szerepet. Azután elkezdtem keresni a főszereplőt, először iskolákban, gyerekotthonokban, majd miután ott sem találtam, tovább kerestem, és végül egy javítóintézetben rábukkantam a Tereskát alakító Aleksandra Gietnerre és a Renatát játszó Karolina Sobczakra. Ezekben a lányokban egy dolog fogott meg: természetesek voltak. Nem akartak játszani, nem akarták megjátszani magukat. Nem érdekelte őket a kamera.

Bizonyos jelenekben szabad kezet adott az amatőr szereplőknek. Miért?

Azokról a jelenetekről van szó, amelyek a két lány között, illetve a lányok és a fiúk között játszódnak. Természetesen a jelenetek benne voltak a forgatókönyvben, de a próbák során némely dialógusról kiderült, hogy hiteltelen. Azt mondták, ők nem így, nem ezekkel a szavakkal beszélgetnek egymással. Erre megkértem őket, beszéljenek a saját szavaikkal. Mindennek az lett az eredménye, hogy egyesek szerint bizonyos jeleneteket még a lengyel néző számára is feliratozni kellene, mert olyan hermetikus, érthetetlen szlenget használnak a szereplők. Tehát számos dialógust ők maguk vittek a filmbe. Voltak olyan részek, ahol eltértem a forgatókönyvtől. Így volt ez a temetői jelenetben, ahol a két lány beszélget. Az eleje és a vége benne volt a forgatókönyvben, de beszélgetésük az életről, a szerelemről, a halálról, a testet felfaló férgekről már improvizáció, ezek az ő gondolataik. Az ő képzeletük, az ő gondolkodásuk jelenik meg a filmen.

Lengyelországban nagyon élénk viták kísérik a filmet, a már említett lélektani kérdések is középpontba kerültek. Milyen a külföldi fogadtatás?

A film mindenütt erős érzelmeket vált ki. Vannak, akik azt mondják, túlságosan brutális, mások szerint az élet még brutálisabb. Franciaországban, Svédországban is bemutatták, az ottani kritika jól fogadta, hiszen ott is küzdenek ezzel a problémával, a fiatalok jókora része ott sem tud mit kezdeni magával. A filmben felvetett kérdések számos országban komoly problémát jelentenek. A Szia, Tereska természetesen mindenekelőtt Lengyelországról szól, a filmben ábrázolt valóság egyszerre általános, ugyanakkor részleteiben a lengyel társadalmi viszonyokban gyökerezik. A téma tehát egyetemes, a háttér viszont sajátosan lengyel: a filmben megjelenő lakótelepek, a lépcsőházak, a liftek, az udvarok olyan egyedi környezetet teremtenek, amely érdekes lehet a külföldi nézőnek is.

Több lengyelországi fesztiválon a legjobb lengyel filmnek járó díjat a Szia, Tereska nyerte el, míg a legjobb külföldi filmnek járó díjat az Amélie csodálatos élete kapta. Mintha a nézőknek egyszerre lenne szükségük a kegyetlen valóság ábrázolására és egy meseszerű, ideális világ ígéretére. Hogy érzi magát ebben a „szereposztásban”?

Az Amélie a kezdetektől fogva mellém szegődött. Az első közös bemutatkozás Karlovy Varyban volt, ahol az Amelie kapta a fődíjat, a Szia,Tereska pedig a különdíjat. Ettől kezdve szinte elválaszthatatlan lett a két film a különböző lengyel és nemzetközi fesztiválokon. Lengyelországban a legjobb külföldi filmnek járó összes díjat az Amelie kapta, a legjobb lengyel filmnek járó díjat pedig a Tereska. Ebben valóban az a meglepő, hogy két, egymástól teljesen eltérő filmről van szó. Az Amelie egy nagyon derűs, meleg tónusú film, amelyben mintha mindig sütne a nap. Meseszerű, igent mond az életre, elfogadja a világot, tele van reménnyel. Az én filmem ennek az ellentéte: szomorú, szürke, keserű, nem hordoz túl sok reményt. Sőt, azt is mondhatjuk, nincs benne remény. A két film, talán épp azért, mert szinte egymás ellentéte, valami módon ki is egészíti egymást.

Lengyelországban hamarosan beterjesztik a filmtörvény tervezetét. Mit várnak ettől a filmesek?

A legfontosabb, hogy lesz ilyen törvény. Természetesen lehet jobb vagy rosszabb, de jelenleg a lengyel filmgyártás helyzete igen nehéz, mivel nincs semmiféle törvényi szabályozás, nincs állandó finanszírozási rendszer. Minden jelentős filmnek szüksége van állami vagy televíziós támogatásra. A filmtörvény változtatna a jelenlegi helyzeten. Az alapvető kérdés ugyanis az, honnan vegyük a pénzt a filmekre. A filmtörvény tervezete némileg másolja a francia és az angol filmtörvényt, amelyek megszabják, hogy a mozijegyek, videók, DVD-k bevételeinek milyen százalékát kell filmkészítésre fordítani. Van egy olyan elképzelés is, amely szerint az állami szerencsejátékok amelyek Lengyelországban eddig csak a sportot finanszírozták a jövőben a kultúrát is finanszírozni fogják. Természetesen mindezt a parlamentnek kell majd jóváhagynia.

Néhány héttel ezelőtt zajlott le Varsóban az Európai Film Kongresszus, amelynek célja a tisztességes konkurencia feltételeinek megteremtése volt az audiovizuális piacon. A kongresszus a Varsói Nyilatkozat kiadásával zárult. Melyek e nyilatkozat fő pontjai?

Általános nyilatkozatról van szó, amelynek lényege, hogy az Európai Unió bővítése után az Unióban 435 millió nézővel lehet majd számolni. Ez a világ legnagyobb számú nézőközönsége, az ő számukra kell majd filmeket készíteni. Egyúttal meg kell állítani az amerikai filmek özönét. A Varsói Nyilatkozat felhívást intéz az európai kormányokhoz a filmművészet támogatására. Olyan jogi eszközöket kér, amelyek lehetővé teszik a tisztességes konkurenciát. Radikális törvényekre és megfelelő finanszírozási módra van szükség. Az amerikaiak ezt meg tudták valósítani: a hatvanas években, amikor hanyatlásnak indult az amerikai filmgyártás, a szabad kapitalista világban nagyon kemény törvényeket léptettek életbe. A televíziónak néhány éven keresztül az éves bevétel 30 százalékát kellett mozifilmekbe forgatnia. Emellett minden amerikai televíziónak hetente öt amerikai mozifilmet kellett bemutatnia a legnagyobb nézettségi időben. Mindennek eredményeként az amerikai film néhány év alatt nagyhatalommá vált. A mai napig is állami pénzekből támogatják az amerikai filmek exportját, a filmek európai reklámját állami hitelekből finanszírozzák. Ezért rendelkeznek remek kópiákkal, plakátokkal, reklámokkal. E téren van mit tanulnunk tőlük. A kongresszusnak, amelyen részt vett az Európai Parlament elnökhelyettese, Catherine Lalumiere, komoly jelentősége van a kelet-európai országok szempontjából is. Lalumiere asszony felvetette, hogy kormányaink az EU csatlakozási tárgyalások során miért nem vitáznak a kultúráról is. Természetesen fontos a mezőgazdaság támogatásának kérdése, de vannak az életnek más, hasonlóan fontos területei is, amelyeket nem szabad szem elől tévesztenünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/08 41-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2643