KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Tarkovszkij: Napló; Wajda: A film és más hívságok

• Hirsch Tibor: Jószágtól Mozgó állatképek
• Győrffy Iván: Istenek sorozatgyilkosai Állatáldozatok
• Varró Attila: Néma királyok Majmok filmbolygója
• Hungler Tímea: Animal Planet Állatemberek, emberállatok
• N. N.: Állat a filmekben
• Forgách András: A férj és a filmrendező, az énekesnő és a halott Caven, Fassbinder
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszöni, jól van Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Gelencsér Gábor: Filmhaiku Mészáros Péter: Eső után
• Varga Balázs: A szamuráj pillantása Beszélgetés Mészáros Péterrel
VÁROSVÍZIÓK
• Ardai Zoltán: Nemo a körúton Pesti presszók
• Ágfalvi Attila: Városeklektika Beszélgetés Ferkai Andrással
• Molnár Gál Péter: Pesti Illatszertár Hollywoodban Ernst Lubitsch: Saroküzlet
LENGYEL FILM
• Spiró György: Színészek dicsérete Új lengyel filmek
• Éles Márta: A magány filmje Beszélgetés Robert Glińskivel
• Szalai Attila: Zsákban futás Lengyel köztelevízió
ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Pillangó, vonatsötét KAFF 2002
• Kemény György: Gondola-tok Az aranykor vége?
• Herpai Gergely: Plasztikázott szépségek, szimpatikus szörnyetegek Computer animáció
KRITIKA
• Zoltán Gábor: A 26. év François Ozon: Homok alatt
• Stőhr Lóránt: KultúrHősKultusz Szirtes János–fe Lugossy László: Tiszta lap
• Ágfalvi Attila: A dilettáns végzet Zsigmond Dezső: A ház emlékei
• Turcsányi Sándor: Pufajkások Zsigmond Dezső: Bizarr románc
DVD
• Pápai Zsolt: Anzix a másvilágra Billy Wilder: A 17-es fogolytábor
LÁTTUK MÉG
• Jakab Kriszta: Pedálkirály
• Bikácsy Gergely: 101 Reykjavik
• Vaskó Péter: Megváltó szex
• Harmat György: A hűtlen
• Varró Attila: Kísérleti gyilkosság
• Kis Anna: K-Pax
• Somogyi Marcell: Narancsvidék
• Köves Gábor: Katonák voltunk
• Herpai Gergely: Wasabi
• Mátyás Péter: A rettegés arénája

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

KAFF 2002

Pillangó, vonatsötét

Muhi Klára

Régi és új: a klasszikus örökség mellett nemzedéki áttörés a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon.

 

Vajon végre helyet foglalhat-e a néző azon a kissé „megkecskésített” Van Gogh széken, amelyet az alkotók és a fesztiválszervezők a hatodik Kecskeméti Animációs Filmfesztivál logóján felkínáltak számára? Ez a szék ugyanis sajnos jó tíz éve üres. A magyar animáció közönsége éppúgy elpárolgott, miként a „natúrfilmeké” – szoros összefüggésben azzal, hogy hasonlóan radikális bomlási–átépülési folyamatok játszódnak le a hazai mozgóképiparnak ezen a terepén is. A hajdan nagyhírű Pannónia stúdió több, kisebb önálló műhelyre esett szét. Jelentős alkotók – a homokanimációiról elhíresült Cakó Ferenc vagy a kompjúteranimáció hazai úttörője, Tóth Pál – magányos harcosként önmaguk producerei. A televíziós megrendelések drasztikusan lecsökkentek. A tv special kategóriában idén csak az első filmes Táborita Ildikó Sicce volt hazai produkció, Varga Csaba Don Quijote-ja vagy Szilágyi Varga Zoltán Verne adaptációja (Utazás a Föld középpontja felé) külföldi pénzekből készült, méghozzá jelentős művészi megalkuvásokkal. Az animáció hajdan egymást jótékonyan kiegészítő két ága közül az egészestés gyerekfilmek családja elsorvadt; ezen a téren Jankovics Marcell szuperprodukciójának, a Csodaszarvasnak kell most minden nézői igényt kielégítenie. A rövidebb lélegzetű, egyedi művészi megnyilatkozásokra – amelyek még mindig számtalan díjat érdemelnek ki a világban, s a fesztivál is közel félszázat mutatott be idén ebben a kategóriában – a sokasodó csatornák még mindig nem kíváncsiak. Jellemző, hogy egyedül a Duna Televízió ajánlott fel díjat, jelezvén, hogy érdeklődik az animáció hazai sorsa iránt.

Valójában tehát nem a szék üres, hanem az a felület elérhetetlen animációs rendezőink számára, amely előtt a zsöllyék meg tévénéző alkalmatosságok sorakoznak. Noha miközben a magyar animáció egyre komolyabb forráshiánnyal küzd, tán sosem tolongott ennyi alkotó a pályán. Összetorlódott mára legalább három nemzedék: a még mindig aktív nagy nevek (Jankovics Marcell, Szoboszlay Péter, Reisenbüchler Sándor, Macskássy Kati), a világszínvonalon dolgozó középnemzedék (Cakó, Varga, Ternovszky Béla), s egy igen tehetséges pályakezdő korosztály (Péterffy Zsófia, M. Tóth Géza, Pál Balázs, Bánóczky Tibor, Kollár László, Kispál Éva, Lévai Dóra). Ezért aztán a háromévente megrendezett KAFF, akár a Magyar Filmszemle – melyről, hogy záruljon a kör, az animáció érthetetlen okokból száműzetett –, óhatatlanul többet vállal, mint rendes körülmények között egy fesztivál. Mint szinte egyetlen fóruma, bemutatkozási lehetősége az animációs alkotóknak, minden bizonnyal a túlélésben is segít, felfényezi kissé a külföldi bérmunkákban megkopott szakma önbecsülését. A kecskeméti Miklós Árpád Pillangó című haiku tömörségű filmjével elmondva a KAFF-ot: röpül a sem nem csúnya, sem nem szép pillangó a magyar sem nem csúnya, sem nem szép tájban… Belibben egy sötét vonatszerelvénybe, ahol a fáradt arcok felragyognak egy pillanatra, majd huss ki, tovább, a vakító semmibe.

A KAFF egyébként – ha már szóba jött az összehasonlítás – sokkal nyitottabb, szervezettebb, jobb szellemű fesztivál, mint a nagy múltú Magyar Filmszemle. Mindenekelőtt tudatosan kerüli a válságban lévő műfajokra leselkedő veszélyt, a belterjességet. A zsűribe a szervezők idén is meghívtak a világból néhány élvonalbeli animátort – az észt Priit Pärnt, a japán Takashi Namikit, a fekete humorú angol Phil Mulloy-t –, akik természetesen hozták filmjeiket is. Volt izgalmas animációtörténeti blokk. Az ismert filmtörténész, Giannalberto Bendazzi tolmácsolásában láthattuk Alexandre Alexeďeff és Claire Parker híres peanscreen-jeit, tűanimációval készült fekete-fehér avantgárd munkáit (Egy éj a kopár hegyen, Az orr, Egy kiállítás képei). A tűanimált kép, amely – megkockáztathatjuk – a film és a televíziókép elvének sajátos ötvözete, egy megvilágított, speciális fémrácson készül, amelyet mintegy egymillió tű szúr át, s a képi formákat és tónusokat a tűárnyékok váltakozó méretei nyomán keletkező árnyék rajzolja meg. Alexeďeff és Parker életműve sokat elárult az animátorok sajátos heroizmusáról, valamint arról a termékeny művészi kalodáról, amelybe egy-egy animátor a választott technika által olykor bezárja önmagát.

Elküldte válogatott anyagát Kecskemétre az animáció Cannes-jának számító Annecy fesztivál, valamint az utóbbi években több Oscart nyert brit Aardman stúdió is. E mustrákból kiderült, a friss trend kicsit más, mint amit a magyar alkotók meghatározó mesterei – Cakó, Varga, Jankovics, Richly Zsolt, Orosz István, M. Tóth Éva – képviselnek. Az animáció az Aardmanból érkezők vagy az anncey-i díjazottak számára nem megmozduló festmény, nem formák, vonalak, színek virtuóz metamorfózisának eksztázisa, nem archetípusok – olykor sajnos közhelyek – művészinek szánt újragondolása. Ennél valami nyersebb, valóság-, illetve nézőközelibb és sokkal radikálisabb. (Bódy Gábornak az animációval rokon videoart műfajra használt kifejezését kölcsönvéve: jeltudatosabb.) Ahol szinte sosem hiányzik a narráció, de annak egy fokozhatatlanul sűrű változata. És sosem hiányzik a humor sem – az animáció sója –, de abból szinte mindig a szorongató, akasztófa típusú. Ahol legalább olyan fontos a figurák pontos karakterrajza, mint a kép attraktivitása. S ahol – a játékfilmtermés jelenkori élvonalához hasonlóan – a mű szinte mindig a világ teljes elhülyülésével szembesít.

A fiatalok közül néhányan, akik már a Cartoon Networkön, s nem a tévémacin nőttek fel, kétségtelenül ezt a nyelvet beszélik. Így a kommersz képregények horrorhatásait próbálgató első filmes Mechner Mona (A hős lány) a sokféle technikával kísérletező, abszurd szellemű Kollár László (Stop Gap Dog, Neo Persuader) vagy a bakugrásos dramaturgiát kedvelő (lásd: Hilda története), antiintellektuális Igor Lazin, akinek Kis tehén című rövidke kultdarabját – amelyre időközben a Pepsi sziget is lecsapott – néhányan szívesen kiseprűzték volna a versenyprogramból.

Lazin Kis tehene, akivel országszerte százezrek dudorásszák blőd láblógató dalocskáját, kétségkívül ma az egyik szélső pont a magyar animáció palettáján. A másik talán M. Tóth Éva sodró erejű, Escher önmagukba csavarodó dimenziócsapdáit idéző fekete-fehér látomása, a Jelenések. A köztes terepen pedig kettő-öt percekbe szorítva sok-sok szín, technikai kísérlet – a díjazottak munkáit latolva – üdítő gazdagság: Kokoshka ecsetkezelésére emlékeztető tüzes, expresszív festményanimáció kocsma Jenny történetére, Sáry László hangszerelésében (Péterffy Zsófia: A kalózok szeretője); kompjúteranimált tüzijáték A szentjánosbogarak nemi életéről (Tóth Pál); pikáns bábepizódok a Paraszt Dekameronból (Macskássy Kati); kisváros nosztalgia, kedves, rajzos Amarcord (Gyulai Líviusz); mikuláspiros, rövidre zárt, nagyon szellemes csatornalogók a Z+ tévének (M. Tóth Géza Mikulás sorozata); a míves Magyar népmese sorozat legfrissebb folytatása (Horváth MáriaNagy Lajos: Aranyszőrű bárány); animált pasztellképekből és irodalmi értékű hangjátékból ötvözött bizarr leépülés-történet (Bánóczki Tibor: Holtágban).

A közönség ugyan mindebből mit sem érzékel (ötöd magammal néztem a díjazott filmeket a felújított Urániában), a magyar animátorok mégis lassan átviszik a „túlsó partra” a klasszikus hazai rajzfilmörökség legjavát. Az utolsó KAFF óta látványosan megizmosodott fiatalokat pedig – az idei fesztivál az ő áttörésüket hozta – remélhetőleg megmenti a készülő filmtörvény, s a feladatára végre rátaláló közszolgálati televízió. Nincs tehát baj, a magyar animáció nagyon is él.

Azaz hogy… Reisenbüchler Sándor, a magyar animáció negyven éve tán legprogresszívebb tehetsége – az Isten veled, kis sziget, az Ecotopia, a Boldog világvége című filmek alkotója – a Kaffon jelentette be, hogy elfáradt, nem csinál több filmet. A fény pillanata című montázsszimfóniáját – amelynek kíméletlen civilizációkritikája tán nem oly átütő, mint korábban, de misztikus feloldása gyönyörű – búcsúnak szánta. Azt üzeni: a kapitalizmustól sincs elragadtatva. A filmkészítésnek pedig csak egyetlen célja lehet: forgatás közben megbeszélni a világot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/08 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2645