KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Tarkovszkij: Napló; Wajda: A film és más hívságok

• Hirsch Tibor: Jószágtól Mozgó állatképek
• Győrffy Iván: Istenek sorozatgyilkosai Állatáldozatok
• Varró Attila: Néma királyok Majmok filmbolygója
• Hungler Tímea: Animal Planet Állatemberek, emberállatok
• N. N.: Állat a filmekben
• Forgách András: A férj és a filmrendező, az énekesnő és a halott Caven, Fassbinder
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszöni, jól van Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Gelencsér Gábor: Filmhaiku Mészáros Péter: Eső után
• Varga Balázs: A szamuráj pillantása Beszélgetés Mészáros Péterrel
VÁROSVÍZIÓK
• Ardai Zoltán: Nemo a körúton Pesti presszók
• Ágfalvi Attila: Városeklektika Beszélgetés Ferkai Andrással
• Molnár Gál Péter: Pesti Illatszertár Hollywoodban Ernst Lubitsch: Saroküzlet
LENGYEL FILM
• Spiró György: Színészek dicsérete Új lengyel filmek
• Éles Márta: A magány filmje Beszélgetés Robert Glińskivel
• Szalai Attila: Zsákban futás Lengyel köztelevízió
ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Pillangó, vonatsötét KAFF 2002
• Kemény György: Gondola-tok Az aranykor vége?
• Herpai Gergely: Plasztikázott szépségek, szimpatikus szörnyetegek Computer animáció
KRITIKA
• Zoltán Gábor: A 26. év François Ozon: Homok alatt
• Stőhr Lóránt: KultúrHősKultusz Szirtes János–fe Lugossy László: Tiszta lap
• Ágfalvi Attila: A dilettáns végzet Zsigmond Dezső: A ház emlékei
• Turcsányi Sándor: Pufajkások Zsigmond Dezső: Bizarr románc
DVD
• Pápai Zsolt: Anzix a másvilágra Billy Wilder: A 17-es fogolytábor
LÁTTUK MÉG
• Jakab Kriszta: Pedálkirály
• Bikácsy Gergely: 101 Reykjavik
• Vaskó Péter: Megváltó szex
• Harmat György: A hűtlen
• Varró Attila: Kísérleti gyilkosság
• Kis Anna: K-Pax
• Somogyi Marcell: Narancsvidék
• Köves Gábor: Katonák voltunk
• Herpai Gergely: Wasabi
• Mátyás Péter: A rettegés arénája

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lengyel film

Lengyel köztelevízió

Zsákban futás

Szalai Attila

Lengyelországban a közszolgálati médium áll a nézettségi statisztika élén, a bírálatoktól azonban ez sem menti.

 

Ubi media, ibi omnia – parafrazálta a régi latin bölcsességet tavaly egy, a közszolgálati műsorszolgáltatásról tartott konferencián Jarosław Sellin, a lengyel Országos Rádió és Televízió Tanács (KRRiT) elnökségi tagja. Magyarán: aki uralja a médiát, mindenen uralkodik.

A legnézettebb, leghallgatottabb és legolvasottabb tömegkommunikációs eszközök által közvetített hírek, értékek és vélemények döntő befolyással vannak a közgondolkodásra, s ennek révén társadalmi életünk minden részletére. Mivel Lengyelországban a közszolgálati rádió- és tévéállomások hallgatottsági, illetve nézettségi indexei – a kereskedelmi adók rohamosan növekvő népszerűsége ellenére – egyelőre még vezető pozíciót foglalnak el, tudatformáló felelősségük vitathatatlan.

A lengyel közszolgálati média egységei az államkincstár egyszemélyes részvénytársaságaiként működnek, támogatást pedig a költségvetésből kapnak. További bevételekre tesznek szert reklámok és hirdetések sugárzásából, valamint az előfizetési díjak révén, amelyek elosztását a KRRiT végzi. Az előfizetési díjakból természetesen kizárólag a közszolgálati adók részesülnek. A működés költségeinek tekintetében ily módon kivételezett helyzetben vannak. (Például a Lengyel Televízió fenntartási költségeinek 66,1 százaléka állami támogatásból származik, 30,7 százalékát adják az előfizetési díjak, és csak a fennmaradó 3,2 százalék a reklámbevételek összege). A kereskedelmi televíziók esetében a teljes működési költség a reklámbevételekből áll össze.

A közszolgálati státusz azonban komoly, törvény által kijelölt feladatok teljesítésével jár. A lengyel médiatörvény ezt küldetésnek nevezi, aminek jegyében az ilyen adók a maximálisan kiegyensúlyozott tájékoztatásra kell hogy törekedjenek, magas kulturális igényű műsorokat kötelesek készíteni, meghatározott arányban szolgálniuk kell a nemzeti, etnikai és vallási kisebbségek elvárásait, tudományos, művészeti és oktatási programokat kell sugározniuk a hazai hallgatók és nézők, valamint a külföldön élő lengyelek számára. Egyszóval: számos olyan feltételrendszernek kell megfelelniük, amelyek alapján összeállított műsoraik – sajnos – nem mindig örvendenek jelentősebb népszerűségnek.

A lengyel néző is szívesen ragad le a képernyő elé, ha szenzációhajhász mozgóképes magazinokat, s olyan dokumentum-játékokat nézhet, amelyekhez „maga az élet írta a forgatókönyvet”. A köznyelvben csak „kukkolós műsoroknak” nevezett, a magamutogatásra eszményi lehetőségeket biztosító sorozatok többmilliós közönséget vonzanak. A nyugatról átvett Big Brother játékot számos hasonló hazai produkció követte, amelyek mind durvább eszközökkel igyekeztek bemutatni extrémnél extrémebb helyzetekbe hozott amatőr szereplők valódi, emberi tragédiáit. Mariusz Walter, az egyik legnagyobb kereskedelmi adó, a TVN elnöke – nota bene: korábban hosszú évekig a közszolgálati tévé egyik vezetője – a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy ha csak rajta állna, unokái nevelését inkább a közszolgálati televízió műsoraira bízná, mintsem bármelyik kereskedelmi állomásra.

Az üzletember ritkán tapasztalható, őszinte önkritikája azonban nem sokat segít a közszolgálati televízió problémáin, mert az imént említett műsoroknak nem lehet helye programjaiban. Gondjait nem kevésbé tetézi, hogy az 1989-90-es rendszerváltozás óta a politikusok bírálatának állandó célpontjává vált. Különösen azok az erők támadják a legerősebben, amelyeknek képviselői éppen hiányoznak a kuratóriumokból, illetve a felügyelő szerv testületéből. Idén januárban például a Szejm kulturális- és médiabizottsága fordult azonnali átfogó ellenőrzés kérésével a Legfelsőbb Ellenőrzési Kamarához, azzal motiválva indítványát, hogy az intézmény vizsgálja ki, vajon a Lengyel Televízió a törvényi előírások szerint szolgálja-e az állampolgárok pártatlan és sokoldalú tájékoztatáshoz való alkotmányos jogát. A kezdeményezés súlyát növeli, hogy a kulturális- és médiabizottság felé maga Andrzej Zoll, az állampolgári jogok biztosa tett rá javaslatot. A Lengyel Újságíró Szövetség (SDP) hozzá benyújtott memoranduma a politika pártosság bírálata mellett a köztévé által sugárzott szórakoztató műsorokban elszaporodott erőszakos jelenetek ellen emelt kifogást.

Robert Kwiatkowski, a Lengyel Televízió elnöke – akit a közvélemény a baloldali kötődésű Aleksander Kwa¶niewski köztársasági elnök közeli barátjaként tart számon – tiltakozott a kezdeményezés ellen, különösen, ami a pártosság vádját illeti. A KRRiT-nek a 2001-es évet elemző monitoring-tanulmányára hivatkozva kiemelte: a felügyelő testület kiegyensúlyozottnak minősítette a tavaly ősszel tartott parlamenti választásokról tudósító, illetve ahhoz kapcsolódó publicisztikai műsorokat. Gyakran előfordult – például a liberális Szabadságúnió (UW) és a Szolidaritás Választási Szövetségben (AWS) gyökerező utódpártok (vagyis a hatalomtól búcsúzó politikai erők esetében) –, hogy képviselőiket nem hagyták igazán szóhoz jutni, a műsorvezetők a politikusok szempontja helyett a maguk meggyőződését igyekeztek érvényre juttatni, vagy szándékosan „ködösítettek”, megfosztva ezzel a nézőket az objektív véleményalkotás esélyétől.

A közszolgálati adók szórakoztató blokkjaiban megjelenő több akciófilmet, szenzációvadász műsort a tévéelnök azzal magyarázta, hogy ezek környezetében tudnak több és jobban fizető hirdetést és reklámot elhelyezni. Márpedig, miközben a televízió működtetése egyre több pénzt emészt fel, az állami támogatás és az előfizetői díjak pedig stagnálnak, valahonnét pótolnia kell a keletkező hiányt.

Sajátos, korábban nem tapasztalt tiltakozási formával lépett fel tavaly november derekán pár tucat országszerte ismert értelmiségi (pl. Leszek Długosz költő, Ryszard Legutko filozófus, Stanisław Rodziński, a Szépművészeti Akadémia rektora) a lengyel kultúra hagyományos fővárosának tartott Krakkóban. Csoportjuk aláírásokkal erősítette meg protestálását a közszolgálati televíziónak a gyermekek és az ifjúság erkölcsi nevelését romboló műsorai ellen. A köztévé krakkói regionális adó antennáján valóban felbukkant egy program (Lenny Kravitz telediszkója), amely a tiltakozók szerint „kificamodott és perverz, abnormális szexuális viselkedési formákat” mutatott be, amelyeket a műsorvezető úgy kommentált, hogy „látjátok, micsoda remek buli volt, csak sajnálhatjátok, hogy kimaradtatok belőle”. A tiltakozó krakkói értelmiségiek jelezték: a közszolgálati televíziózás minősége megőrzésének érdekében életre hívott mozgalmukat fenntartják, és országossá kívánják kiterjeszteni.

Krzysztof Głowiński, a Mediamagazyn című szakmai folyóirat szerkesztője úgy véli, az alacsony színvonal oka a közszolgálati média finanszírozási rendszerében, illetve abban keresendő, hogy a tévéállomások általában nem veszik figyelembe, milyen jelentősége van a képernyőkön megjelenő újságíróknak; azoknak, akik egy idő után „médiaszemélyiséggé” válnak. A közszolgálati médiumok vezetésében még mindig az az önáltató felfogás uralkodik, mely szerint „mi monopol helyzetben vagyunk, hát semmi sem fenyeget”. Egy újságíróval több vagy kevesebb, nincs jelentősége, akinek nem tetszik a rendszer, mehet, nincs pótolhatatlan ember. Ez persze nem igaz – állítja Głowiński –, majd hozzáteszi: elég egy tulajdonosváltás a kereskedelmi adóknál is, hogy tucatjával kerüljenek utcára ismert szerkesztők és munkatársak. A folytonos bizonytalanság, a megbecsülés érezhető hiánya minkét esetben azt eredményezi, hogy a könnyebb megoldások irányába mozdulnak el mind a tulajdonosok és a munkaadók, mind pedig a műsorvezetők és műsorkészítők.

Számos lengyel szakértő véleménye szerint a közszolgálati média „zsákban futása” tartósnak ígérkezik. Mindaddig ugyanis képtelen lesz eleget tenni közmondásos – és törvényes! – küldetésének, amíg a piacon uralkodóvá nem válik a digitális műsorközlési technika. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy a szolgáltatók viszonylag alacsony költséggel egy időben több programot sugározzanak. (Követendő példaként Nagy-Britanniát jelölik meg, ahol 2010-ben várhatóan megszűnik a hagyományos, földi műsorszórás.) Akkor a Lengyel Televízió is megengedheti magának, hogy egy csatornán népszerű, kereskedelmi jellegű programokat kínáljon, s az itt keletkező bevételekből finanszírozza minőségi műsorok készítését egy másik csatornán. Addig is a két legsürgősebb feladat: a közszolgálati médiumok jelenlegi, rosszul működő finanszírozásának átalakítása, valamint minél hatékonyabb elszigetelésük a politikai erők hatalmi befolyásától.

Elvileg ezt célozza a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény módosítására tett legújabb kormányzati javaslat, amely nemcsak az ellenzék köreiben váltott ki viharokat, hanem éles konfliktusokat gerjesztett a köztársasági elnök és a miniszterelnök között is, és még a kabineten belül sem talált egyhangú támogatásra. Wiesław Kaczmarek, az államkincstárért felelős miniszter érdekes módon ugyanazokkal az érvekkel bírálta a módosítási javaslatot, mint az ellenzék. Véleménye szerint a kormányzati elképzelések aránytalanul megerősítenék a közszolgálati televízió helyzetét a magánadókkal szemben, és tovább növelnék a jelenleg egyébként is baloldali túlsúlyú KRRiT befolyását a műsorok szerkesztésére. A miniszter ugyancsak elfogadhatatlannak ítélte, hogy a módosítások kiskaput nyitnának a közszolgálati média legalábbis részleges privatizációja számára. Andrzej Goszczyński, a Sajtószabadság Központ (OWM) igazgatója a Newsweek Polska hasábjain megjelent jegyzetében ugyanezzel kapcsolatban rámutat: az alkotmány a szólásszabadság felett őrködő állami intézményként tünteti fel a KRRiT-t, miközben kezdettől fogva azokat a politikai erőket szolgálja, amelyek által delegált tagok alkotják a testületet. A közmédiák „küldetése” így nem egyéb, mint az éppen hatalmon levők politikai érdekeinek szolgálata. Ráadásul a közszolgálati médiumok pártpolitikától függetlenné tételének égető kérdéséről politikusok kezében van a döntés. „Nem valami kecsegtető távlat” – zárja írását a szakértő.

2001 januárjában Lengyelországban nagyszabású konferenciát rendeztek Köz- vagy pártszolgálati média – a fiatal demokráciák gyermekbetegsége címmel. A résztvevők döntő többsége akkor is egyetértett abban, hogy a közszolgálati médiumokat csak olyan módon lehet depolitizálni, ha új módszereket alkalmaznak vezetőik kiválasztásánál. Hogy milyeneket? Az érdemi válasszal mind a mai napig tartozik Lengyelország. A „médiaháború” frontján a helyzet barátainknál is változatlan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/08 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2644