KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/március
• Schubert Gusztáv: Einstand
TELEVÍZÓ
• György Péter: Csoportkép zászlóval Televízió a politikában
• Lengyel László: Politika a televízióban
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Irodalom

• György Péter: A lázadás esztétikája Kentaur
• Szilágyi Ákos: „Mint hulla a hulla!” Vázlat a szovjet nekrorealizmusról
• Zalán Vince: Hazugságok vására? Gyöngyök a mélyben
TÖMEGFILM
• Koltai Ágnes: „...a te országod”
• Lajta Gábor: Biff, boff, blöff! A Denevérember alakváltozásai
• Kemény György: Tisztelt Mr. Batman! Dizájn
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Befejezett jövő Meteo
• Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? Málenkij robot; Te még élsz?
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Újérzéketlenség Kairó
LÁTTUK MÉG
• Kovács István: Vasárnapi tréfák
• Bikácsy Gergely: A film varázsa
• Lajta Gábor: Fekete eső
• Hegyi Gyula: A fehér szörny búvóhelye
• Fáber András: Erotikus fantázia
• Létay Vera: A Sárkány éve
• Tamás Amaryllis: Dolgozó lány
• Székely Gabriella: Őrület
• Bikácsy Gergely: Hibiszkuszháza
KRÓNIKA
• Szemadám György: Csutoros Sándor emlékére...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vázlat a szovjet nekrorealizmusról

„Mint hulla a hulla!”

Szilágyi Ákos

 

Az avantgárd művészi mozgalmak minden eddigi színrelépése katasztrófa-előrejelzés is volt. Az avantgárd előrejelezte az első világháború közelgő katasztrófáját a 10-es években és előrejelezte a 20-as években a hitlerizmus és a sztálinizmus katasztrófáját is. A hatvanas évek neoavantgárd mozgalmát már nem katasztrófa követte, hanem a felismerés: a halál beállt. A 70-es évek végétől az avantgárd nem a közelgő és nemsokára bekövetkező katasztrófa kulturális és művészi előrejelzése, hanem utólagos tudata. Ennyiben helyénvaló, a „poszt” megjelölés: poszt-avantgárd, posztmodernség. Az avantgárdista mint halottkém nemcsak a halált választó Bódy Gábornak, Kutya éji dala című – már erősen nekrorealista – filmjében emblematikus figura, ahogy a magukat hullaszínűre és hullafoltosra befestő Vágtázó halottkémek önelnevezése is egy új szemléletmódra utal. A katasztrófa utáni világ mint tetem, a katasztrófa utáni ember mint hulla és élőhulla, olykor egyenesen „zombi” jelenik meg a posztmodern művészetben. A halottkém kulturális emblémája – a punk kultúra lázadása – azonban arra utalt, hogy a halál teljes beállta még nem biztos, csak valószínűsíthető, hogy az agonizálás extatikus fölfokozása révén a halottak még életre rázhatók. A 80-as évek közepétől az avantgárdista nem akarja felrázni a holtakat, ellenkezőleg, valósággal bálványozza a hullát. Egyetlen témája: a hullák élete. Félreértés ne essék: a halál a nekrorealistákat nem metafizikai vagy vallásos értelemben érdekli, hanem abban a látható, anyagi folyamatban, amelyben a lelketlen test bomlásnak indul, elszineződik, erjed, szétesik...

Nem véletlen persze, hogy ebben a posztavantgárd nekrorealizmusban ma éppen a kelet-európai művészek járnak élen, s még közülük is elsősorban az oroszok. A birodalom tetemének immár két évtizedes leépülése, bomlása, az enyészet, amely átitatja a mindennapi kultúrát, az élőhalottak fönt, a hatalom csúcsain, a hatalom szenilis motyogása, a gazdaságon kiütköző hullafoltok – mindez nagyon erős metaforája volt annak a civilizációs katasztrófának, amely után a Föld, a bioszféra válik lassacskán tetemmé, de amelyet eltakar a civilizált világ hétköznapi rutinja és a technikai civilizáció csillogó képei. Mindenütt ugyanarról van immár szó, csak Kelet-Európában erről nem lehet nem beszélni: túl erős a tetem bűze, s jobban látható ama nyüzsgés, amelyről egykor Baudelaire énekelt Egy dög című költeményében, a nekrorealizmusnak ebben a gyöngyszemében. A Kinizsi moziban ez év januárjában az új szovjet kultúráról rendezett többnapos szimpozionon levetített videofilmek, dokumentumfilmek játékfilmek is azt mutatták, hogy a társadalomtest bomlását követő dokumentarista mikro-nekrorealizmus (Roman Szmirnov és Tatjana Scserbina 40 órányi videofilmjének levetített részletei) igazi holttesteivel, akár a fölravatalozott örmény partizánra, akár a pogromok áldozataira, akár az egykor Katynban tömegsírba lőtt lengyel tisztekre gondolunk, és a leningrádi MZSALALA nekrofilmstúdió produktumai (pl. Jevgenyij Jufit Veszna /Tavasz/ vagy Andrej Mjortvij Mocsebujci-trupolovci /Húgyhugyoncok-hullaboncok/ című filmjei) fiktív hulláikkal, de még Borisz Juhananov 1000-kazettás Őrült herceg című videoregényének levetített részletei (pl. a HO-jdték) is együvé tartoznak, a nekrokultúra részei.

Egykoron az avantgárdista számára nem volt gyűlöltebb ellenség, mint a hulla, a múlt hullája, a hagyomány hullája. Ha a hulla metaforáját használta, csakis azért, hogy önmagát, az élők legelevenebbikét felmagasztalja. „Az iskolaudvaron hamis temetést kell rendezni – írta e régi szép időkben A fájdalomellenesség című futurista kiáltványban Aldo Palazzeschi –: a holttest végső beszentelése után leveszik a takarókat a ravatalról, s a legkisebbek édességeket vagy játékokat találnak ott, vagy egerek százai futnak ki belőle, előbb fehérek, aztán feketék; vagy piskótatésztából lesz a holttest a nagyobbacskák számára, és ők vidáman civakodnak a végtagokért.” A vitális, élettől duzzadó, harcias, reményteli avantgárd számára a hulla leleplezése – az élet felmagasztalása. Ez vidám karneváli halál. A morbid, haláltól duzzadó, reménytvesztett posztavantgárd számára az élet leleplezése – a halál és a hulla felmagasztalása. A posztavantgardból épp ezért hiányzik a lázadás, a program. Nemcsak avantgárdnak nem tekinti magát, de még alternatív kultúrának, ellenzéki vagy „disszidens” művészetnek sem. A szovjet filmesek – mellesleg a „szovjet” jelző itt önmegnevezés: ebben is létük tetemszerűségét látják és ragaszkodnak hozzá – ezért találták ki a párhuzamos film a párhuzamos kultúra, és a posztpolitikai film elnevezést. Nem határolódnak el a hivatalos kultúrától, nem lázadnak a „fennálló” ellen, nem akarják a hivatásos filmcsinálás magaslatait meghódítani: enerváltságukban a tetem „viselkedése” jelenik meg, ahogy nyüzsgésükben a tetem bomlása. S ugyan miért kontesztálnának a halottak? Nincs eszme, amelynek túlvilága lelkesítheti még őket, ha most már evilág – minden túlvilágok e legjobbika – minden eszme túlvilága egyben, s az emberiség boldogítása oly jól sikerült, hogy nem maradtak csak megboldogultak. Halott halottat temet – ahogyan a Bibliában áll.

„Ki harmincnál több évet élt meg, az voltaképpen már halott, mindet agyon kéne bunkózni jókor” – mondja Goethe Faustjában az öregdiák, ez az első avantgárdista. A nekrorealista posztavantgárd viszont azt mondja, hogy függetlenül attól, ki hány évet élt meg, voltaképpen már halott, sőt azt mondja, hogy éppen ez az emberhez legméltóbb állapot a nekrokozmoszban. Borisz Juhananovtól hallottuk HO-játék című videofilmjének vetítése előtt a Kinizsi moziban, hogy a film címében szereplő X és O (a magyar H-betű orosz betűképe: X) a 80-as évek nemzedékének és az új szovjet kultúrának két legfontosabb emblémája volt: az egyik a ferde vagy megdőlt kereszt jele, amelynek pravoszláv értelmezése az ember saját életének áthúzását, érvénytelenítését foglalja magában; a másik pedig a nulla, a zéró jele, amely az áthúzott élet eredménye, végső soron a halál állapota. Egy egész nemzedéknek lett életérzésévé az – Juhananov szerint –, hogy nullává kell válnia, át kell mennie mintegy a halál állapotán ahhoz, hogy aztán majd újra elkezdődhessen valami. Az áthúzott vonal, a ferde kereszt maga is a nullát jelenti tehát. A párhuzamos kultúrában ezernyi szójáték, akció szólt a 80-as években a fennálló társadalom nullává válásáról, a szovjet kultúra lenullázásáról, nullásításáról vagy nullával való beszorzásáról. Ám ez nem csupán az elaggott, haldokló világrend ironikus megsemmisítését jelentette, hanem egyfajta egyéni és nemzedéki alászállást is ebbe a nullaállapotba, ami – s nemcsak a magyarul kínálkozó szójáték okán – hullaállapot is. Csak míg az intellektuálisabb Juhananov nullákban gondolkodik, Andrej Mjortvij (magyarul: Halott Andrej) hullákban látja a világot. Míg Juhananov a nulla-létet, nulla-beszédet, nulla-kultúrát esztétizálja, Andrej Mjortvij a hulla fizikai bomlásában rejlő vizuális lehetőségeket aknázza ki esztétikailag.

Ez az omlás-bomlás a filmszalag „testén” is átüt: hála a szovjet technika és alapanyag gyatraságának, a filmszalagon is megjelennek a „hullafoltok”. A nekrorealisták nem legyőzni vagy elkendőzni akarják a technikai fogyatékosságokat, hanem ellenkezőleg: a filmkép belső elemeként felszínre hozni, felfokozni. Ahogy a külvilág omlását, romlását, az élőhalottak nyüzsgését megbabonázva figyelik, úgy kápráztatja el őket a technikai tökéletlenségek, a gyatra alapanyag és a primitív felvételi körülmények kifogyhatatlan kincsestára. A fennálló világ szenilis motyogását vizuális motyogásba fordítják át. Imádnak mindent, ami szovjet, a szovjet mítoszokat, a szovjet jelképeket – például a Csapajev-kultuszra egy egész fiatal filmes csoport építi Cse-pájev stúdióját – mert halott, mert bomlásban van. Nem a „minél rosszabb, annál jobb” képletét követik, hanem a „minél rosszabb, annál élvezetesebb” képletét. S valóban, egyfajta szovjet camp ez a 80-as években, olyan túlfinomultság, mely csak egy weimari Németország atmoszféráját idéző Szovjetunióban jöhetett létre. Hogy is mondják csak a leningrádi „hullancok” (trupari) és „holttetemek” (mertvjaki), mikor előbukkannak tavasszal az elolvadt hóbuckák alól: „A halál után olyan élet lesz itt fiúk, hogy az csak na!”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4298