KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/március
• Schubert Gusztáv: Einstand
TELEVÍZÓ
• György Péter: Csoportkép zászlóval Televízió a politikában
• Lengyel László: Politika a televízióban
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Irodalom

• György Péter: A lázadás esztétikája Kentaur
• Szilágyi Ákos: „Mint hulla a hulla!” Vázlat a szovjet nekrorealizmusról
• Zalán Vince: Hazugságok vására? Gyöngyök a mélyben
TÖMEGFILM
• Koltai Ágnes: „...a te országod”
• Lajta Gábor: Biff, boff, blöff! A Denevérember alakváltozásai
• Kemény György: Tisztelt Mr. Batman! Dizájn
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Befejezett jövő Meteo
• Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? Málenkij robot; Te még élsz?
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Újérzéketlenség Kairó
LÁTTUK MÉG
• Kovács István: Vasárnapi tréfák
• Bikácsy Gergely: A film varázsa
• Lajta Gábor: Fekete eső
• Hegyi Gyula: A fehér szörny búvóhelye
• Fáber András: Erotikus fantázia
• Létay Vera: A Sárkány éve
• Tamás Amaryllis: Dolgozó lány
• Székely Gabriella: Őrület
• Bikácsy Gergely: Hibiszkuszháza
KRÓNIKA
• Szemadám György: Csutoros Sándor emlékére...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Málenkij robot; Te még élsz?

Van-e dokumentum, amikor nincs film?

Fábián László

 

A műveletlenség nem különösebb érdem; bevallom, 1974-ig azt sem tudtam, hogy Tajset a világon van, nemhogy a térképen megtaláltam volna. Akkor azonban hirtelen fontos lett a számomra, mivel értesültem róla, hogy a Gulag egyik jelentős szigetével van dolgom, ahol japánok, kínaiak, oroszok, észtek, németek stb. között magyar hadifoglyok (erről az eufemisztikus kifejezésről még ejtünk szót) töltötték lágeréveiket. Egy Balatonfölvidéken élő parasztember beszélt „élményeiről”, barátom volt, lehúzott kinn kilenc esztendőt. Hazaárulás miatt. Mert hát mivel is foglalkoznék egy parasztember mással, mint hazaárulással. Ő ugyan katona se, levente se volt, neve azonban szerepelt egy hadi üzem (ilyen a háború idején akadt egy pár) fizetési listáján, amely ügybuzgó orosz katonák kezébe jutott. Elvitték. Szombathelyen orosz bíróság ítélte tizenöt esztendőre, vele együtt egy hetvenen fölüli arisztokratát húsz évre.

Látszólag messziről kerültem Sára Sándor Te még élsz? és a Gulyás-fivérek Málenkij robot című filmjeihez, de talán jeleztem vele, nem ismerjük összes körülményét. Mindkét film az oroszok kezébe került leventékről szól, akiket a föntiekhez hasonló módon orosz bíróság ítélt súlyos büntetésekre, amelyeket szovjet lágerekben kellett kitölteni. Szovjet bíróság, mert hadifoglyoknak minősültek, jóllehet a többség soha és sehol harcban nem állott szovjet erőkkel. Maga a bírósági tárgyalás közönséges komédia volt, a vádlottak, majd elítéltek árva kukkot sem értettek az éppen szívükbe lopakodó kommunista világforradalom rituális nyelvéből. Sőt, magából a szertartásból sem.

A „szertartások” azonban hosszú évekre, de mondhatni életük végéig meghatározták létezésüket.

Mindkét film alkotói dokumentumba kívánták rögzíteni ezeket a sorsokat, mindkét film alkotói rendkívül fontos munkára, közelmúltunk történelmének korrigálására, felvilágosítására és széleskörű informálására vállalkoztunk. De vajon dokumentumfilmek-e ezek az alkotások?

Természetesen dokumentumok abban az értelemben, hogy dokumentálják ezeket a sorsokat, dokumentálják elsősorban a sorsok tulajdonosainak emlékezetét. Ez egyáltalán nem jelentéktelen dolog: igen nagy a valószínűsége, hogy az események túlnyomó hányadát leginkább efféle visszaemlékezésekből lehet rekonstruálni, mivel a bizonyító anyagok egy része a természetes erózió, más része pedig a titkolózó pusztítás áldozatául esett. Dokumentumfilm azonban ennek ellenére is akkor lehetne, ha megkísérelné – teszem azt – a legkülönbözőbb dokumentumok, tárgyi bizonyítékok, iratok fölvonultatását a téma mellett, ha bevetné filmes eszközeit (amire egyébként Gulyásék kísérletet tesznek), komplex alkotásra törekednék. Mindkét esetben azonban éppen a film, a filmiség válik mellékessé, amivel azonban korántsem szeretném azt mondani, hogy a téma jelentősége csökkenne. Mindössze arról beszélek, hogy ezek az alkotások elsődlegesen nem filmként értékelendők.

Sára Sándor, a Te még élsz? alkotója, a legagresszívabb „alkotói” módszert választja, Kurucz Sándor operatőrrel leszúratja a kamerát egy arc elé: valljon az, beszéljen és láttasson egyszerre. Amikor ezt hajdani avantgárd filmesek kiötlötték, arra gondoltak, hogy a természetes emberi arc (tehát nem színész, nem smink) fölébreszti a filmgyári meséken hizlalt nézőt: íme, a valóság, az igazság kendőzetlenül. Na meg a minden figyelmet fölélő akcióra gondoltak, amely – úgy tetszik – mindmáig a legfontosabb elem az átlagos filmnéző számára. Maga Sára is gyönyörűen alkalmazta az arcot a bukovinai székelyek sorsát bemutató, megrázó dokumentumaiban. Ott azonban változtak az arcok, olykor-olykor előkerült egy-egy régi dokumentum, filmrészlet, fénykép. Itt találkozunk egy rokkant férfival, aki nehezen mozogva közelíti meg, majd hagyja el Trabantját, aztán pedig már szemközt néz velünk a vászonról, és jószerivel ebből az egy beállításból mondja el nekünk életét. Ezzel a gesztussal – hajói értem – Sára lemond arról, hogy egy filmbe vonjon be bennünket, amelynek úgy ahogy ismerjük játékszabályait; helyette magát az életet kínálja, mintegy tanúul szólítva hozzá.

Gulyás Gyula és Gulyás János annyi könnyebbséget mindenképpen kínál a nézőnek, hogy a Málenkij robotban több arccal is találkozhat, méghozzá nem is csupán volt lágerlakókkal, és valamiféle kvázi-mozgás (annak kell minősítenem, hiszen a film lényegét nem érinti a táj, a helyszín változása) is színezi az előadást. Mindez azonban három óra hosszúságban, különösebb dramaturgia nélkül, ami megint csak arra látszik utalni, hogy az alkotói gesztus szintúgy az életre apellál.

Bizonyos értelemben tehát életekbe vagyunk beavatva, ugyanakkor azonban mindannyian érezzük, hogy beavatottságunk igencsak irányított, meghatározott pályán mozog. Az alkotókat a lágersors érdekelte leginkább, nem igazán foglalkoztatta őket az, ami utána következett. Holott, ha Keményfi Béla drámájára gondolok (Te még élsz?), akkor nem egyszerűen arról van szó, hogy ezt az embert szinte gyerekként halálra ítélték (az elvakult leventepararcsnokok), hogy súlyosan megsebezték az oroszok, hogy életveszélyes állapotban is elvitték és nem egyszerűen lágersorsra, de örök bénaságra ítélték, ami – természetesen – önmagában is kitesz egy emberi életre szóló drámát, de még hozzá jött itthoni meghurcoltatása, amikor tanulni akart, valamint az a hallgatásba fojtott legszemélyesebb tragédia, amit tönkre ment házassága jelenthetett számára. Ez utóbbi motívum legföljebb a sejtetés szintjén ha jelen van a filmben. Én azonban Keményfivel együtt mondom, ki adja vissza a lábát, de meg is toldom: ki ad neki harmonikus családi életet ekkora hátránnyal?

Barátom, ott a Balaton fölött arról beszélt, hogy ifjúságának legszebb évtizedét rabolták el tőle a kommunista erkölcs és a szocialista humanizmus világhódító propagátorai, a koldus imperializmus ideológusai. Hazajött, ahogyan hazajöttek ezeknek a dokumentumoknak a hősei, Sztálin halála után, és már Sóstón azzal fogadta őket egy szónok: „hazaáruló bitangok, a magyar kormány nagylelkűen megbocsátott nektek”, otthon apja kuláklistán, a lányok elfogytak, gyerekével magára maradt özvegyasszony jut neki. Gyulyásék filmjében szerepel egy dudari levente, akit nem várt meg a menyasszonya. De vajon mire várhatott volna? Gondolhatta-e józan ésszel, hogy kiszemelt, kiválasztott vőlegénye egyszer visszatér? Hiszen arrafelé, amerre az járt, nem volt ritka a halál. A kérdés most az lehetne (elnézést a lágerben roncsolt szenvedőktől!), vajon hány meg hány áldozat szenvedett itthon szülőként, testvérként, szerető társként?

Azt kell tehát mondanom, mindenképpen dokumentum ez a két alkotás, dokumentumadalék ahhoz a totális diktatúrához, amely például szolgált az itthoninak is, amelyet a provincián valósítottak meg a birodalom lelkes kiszolgálói. Ha az én paraszt barátomat hazaárulással vádolni lehetett, és el is lehetett ítélni, akkor most szálljon vissza ez a vád azok fejére, akik lehetővé tették, hogy Magyarországon magyar állampolgárokat idegen hatalom bírósága (nekik legyen mondva) ítéljen el, idegen hatalom hurcoljon rabszolgaságba (mert az az volt Szibériában, ha még annyira átnevelésnek becézték is) idegen földre. Ennek a történelmi ténynek igenis dokumentumai ezek a művek. Ebben az összefüggésben pedig teljességgel közömbös, hogy videónak, filmszalagnak, dokumentumregénynek nevezzük-e az eszközt, amivel rögzítették és ország-világ elé tárták.

Itt az a lényeg, hogy alkotó emberek, filmesek ismerték föl saját felelősségüket, erkölcsi elkötelezettségüket azokkal szemben, akiktől – úgy tetszik – alkotói megbízatásukat kapták. Manapság, ebben a kultúraellenes gazdasági és politikai helyzetben ez fölöttébb bonyolult jelenség.

Nyilvánvaló, a haldokló magyar filmgyártás (és most ne essék szó filmművészetről) legalább a vegetációját bizonyítani szeretné. Az egész struktúra fönntartása csakis bizonyos számú film létrejötte mellett indokolt. A kevés pénzből kell több filmet csinálni.

Természetesen az igazi dokumentumfilmezés korántsem olcsó lehetőség. Ezekben a témákban is megkövetelt volna hosszú utazásokat, alapos kutatásokat itthon és a Szovjetunióban, uram bocsá' a levéltárak földerítését. Ez részint pénz, részint politikai elszántság kérdése. A mai felemás politikai helyzetben, amikor sikerült visszaküzdenünk magunkat a kelet-európai változások leghátsó sorába, amikor botrányok és bizalmi válságok ingatják az amúgy is ingatag kormányzatot, igencsak nehéz lehet megszerezni egy ilyen kényes kérdésben a politikai támogatást. Ez egyúttal a pénzügyi támogatás helyzetét is meghatározza. Sára és a Gulyás fivérek ezek ismeretében is amellett döntöttek, hogy egyre sürgetőbb a kérdéshez hozzányúlniuk, ha még annyira nincs is igazi filmes helyzet.

Én ezt csak szomorkodva megerősíteni tudom.

Évtizede lassan, hogy barátom a Balaton-felvidéki temetőben nyugszik. Megélte a rehabilitálását, megérte a nyugdíjazását, élvezni azonban nem élvezhette. Legjobban mégis azt fájlalom, hogy nem láthatja, miként omlik össze az a magát világrendszernek képzelő riasztó kísérlet, amely rövid életéből is elrabolt kilenc jó esztendőt.

Fogynak a tanúságtevők.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4304