KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/március
• Schubert Gusztáv: Einstand
TELEVÍZÓ
• György Péter: Csoportkép zászlóval Televízió a politikában
• Lengyel László: Politika a televízióban
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Irodalom

• György Péter: A lázadás esztétikája Kentaur
• Szilágyi Ákos: „Mint hulla a hulla!” Vázlat a szovjet nekrorealizmusról
• Zalán Vince: Hazugságok vására? Gyöngyök a mélyben
TÖMEGFILM
• Koltai Ágnes: „...a te országod”
• Lajta Gábor: Biff, boff, blöff! A Denevérember alakváltozásai
• Kemény György: Tisztelt Mr. Batman! Dizájn
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Befejezett jövő Meteo
• Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? Málenkij robot; Te még élsz?
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Újérzéketlenség Kairó
LÁTTUK MÉG
• Kovács István: Vasárnapi tréfák
• Bikácsy Gergely: A film varázsa
• Lajta Gábor: Fekete eső
• Hegyi Gyula: A fehér szörny búvóhelye
• Fáber András: Erotikus fantázia
• Létay Vera: A Sárkány éve
• Tamás Amaryllis: Dolgozó lány
• Székely Gabriella: Őrület
• Bikácsy Gergely: Hibiszkuszháza
KRÓNIKA
• Szemadám György: Csutoros Sándor emlékére...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tömegfilm

A Denevérember alakváltozásai

Biff, boff, blöff!

Lajta Gábor

 

Az egész Batman-ügyet nyugodtan utalhatnánk oda, ahová való: a reklám és a tömegpszichózis világába, de hát a Batman amúgy film is lenne, így óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy milyen film tulajdonképpen. Nos: rossz, nagyon rossz. És ez a rosszaság ráadásul nagy csinnadrattával kísért, terméketlen, bombasztikusán üres rosszaság. Nem érthetünk egyet azokkal a véleményekkel, melyek egy populáris mítosz megújítását látják a Batmanben. Éppen ellenkezőleg. A Batman sokkal inkább egy olyan útnak a vége felé helyezkedik el, mely a szórakoztató filmműfajok teljes kilúgozódása, lélektelen szakmai cinizmusa felé mutat.

1989/90 egybemosódott őszén, telén, tavaszán két denevérember is fölbukkant Magyarország térségében. Az egyik, amelyre már utaltunk, a mozivásznon, a másik a SAT 1 adás műholdas hullámain szárnyalva, csekély százhúsz részben, a tévé képernyőjén.

Adam West, ez utóbbi Batman megformálója, akivel egyébként, elmondása szerint az új film készítői semmilyen közösséget nem vállaltak, meglehet, ma már kissé ómódúnak hat. Huszonnégy éve, hogy szögre akasztotta kék Batman-trikóját, így az új denevér-feldolgozás kapcsán elmerenghet az idők változásain. Filmbeli segítőtársával, a pirosmellényes Robinnal (Burt Ward) talán rácsodálkoznak, hogy amit hajdan ők játszottak, az afféle ártatlan vakációzás volt, CRASH, ZLOFF, BAM! Egy jó kis móka, melyből mára valami kátrányszagú, nehézkes, humortalan geg-tákolmány lett, megtűzdelve a reklám csillogó jelvényeivel. Mert az az embléma – meg kell hagyni – tényleg telitalálat.

Batman, 1966. A nevek önmagukban is jók: ADAM WEST, BURT WARD. Rajzos főcím, dübörgő szignálzene. Gyerekkorunk Orion űrhajó. Fantomas. Kétéltű ember. Kinek – hol – mi. De volt bennük valami közös. Utólag látjuk persze csak, de volt. Az ártatlanság bája. Báj. Maga a szó ugyan már régebben kiveszett.

A 66-os Batmanben még az ósdi film-trükk segítségével másztak falra: vízszintes padlón, díszletben, kilencven fokos kameraelforgatással. Kilóg a hatalmas lóláb. Mégis elhiszem. Nem csap arcul, mint a mostani panorámavászon kép- és quadrofonhang-valósága. A műszar hiperrealizmusa.

A 66-os Batman még képregényfigura volt. Igaz, a képregénynek nem a legnemesebb fajtájából, hanem a síkszerű, kontúros, túlszínes, 60-as évekbeli változatából, melyet a pop art, különösen Roy Lichtenstein emelt be a művészetbe. A filmsorozat színei is ilyen kifestőkönyv-színek: kék-sárga-piros. A képsíkok ferdék, a világítás lapos, a formák rajzosak, a gesztusok túlzók. A verekedés-jelenetekre BIFF, POW, OOOHH, THUNK! – feliratok kopírozódnak. „Oh, a dinamikus duó!” – sikkantanak föl kacéran a középkorú hölgyek, ha feltűnik az igazságosztó páros. „Én a jóért küzdők” – figyelmeztet Batman-West.

Ez a Batman nem volt jobb, mint a korabeli és az őt követő supermanek, james bondok, fantomasok. De együtt, egy sajnálatosan letűnő kort jelentenek, az ártatlanság korát, amelynek, úgy tűnik vége.

Batman, 1989. Kínosan lassú filmidőpercekig mutatnak egy szénné égett embert. Amilyet amúgy igazságügyi orvostan előadásokon szoktak vetíteni, zártkörben. Arány- és ízlésficam.

Valóban, nem lehet könnyű egy képregényt megfilmesíteni. Főleg, ha arra gondolunk, hogy a képregény egyes irányzatai a 80-as években rendkívül erőteljes grafikai nyelvezetet fejlesztettek ki, amelyre a brilliánsan megrajzolt, erősen absztrahált figurák, merész és bonyolult perspektívák jellemzők. Ez a stílus túllép az ötvenes-hatvanas évek fotószerű sutaságán, de a harmincas-negyvenes évek realizmusán is. Természetesen léteznek még más, szubjektívebb irányzatok, főleg Európában. A Batman-film mindezzel aligha számol. Készítői meg sem kíséreltek önálló, a grafikai előképekhez méltó filmnyelvet kialakítani, még annyira sem, mint a 66-os filmsorozat. Nem alkalmaztak színkontrasztokat és nem éltek a filmkamera perspektivikus lehetőségeivel sem. Pedig tanulságul szolgálhatott volna a 20-as évek expresszionizmusa, amely a képzőművészettől ihletett szuverén filmstílust teremtett.

A Batman ezzel szemben – az alkotói nyilatkozatok szerint –, a 30-as évek végéhez, Bob Kane figurájának születéséhez, s ezzel együtt a régi amerikai gengszter-filmekhez, a film noir világához kíván visszanyúlni. Ez sem sikerült. Igaz, az eredeti Batman-figura a kor rajztechnikájából fakadóan realisztikusabb, sötétebb, árnyékosabb, de filmes megfelelőjének, a film noirnak keményen világított, szikár és feszesen komponált stílusa idegen a Batmantől.

Ha se ez, se az, akkor milyen végül is a Batman képi világa? Össze nem illő díszletei (stilizált, enyvszagú épületek, másfelől valódi helyszínek) az új amerikai realizmus sötét, nedves fényeibe, gőzeibe burkolóznak. A csöpögés, oszlás világvégi képei, az egyhangú, kékes tónusok az elmúlt évek amerikai filmjeiből ismerősek. A Szárnyas fejvadász, a Haloween III., a Menekülés New Yorkból, sőt a horror paródiája, a Szellemirtók és tucatnyi más film morzsáit söpörték össze a Batman készítői, ritmus és stílusérzék nélkül, megterhelve vontatott párbeszédekkel, suta pszichologizálással.

A filmet Jack Nicholson se menti meg. Hiába klasszissal jobb színész, mint Cesar Romero, itt nem nyújt többet, mint a 66-os változat Jokeré. Ugyanúgy ripacskodik és aligha félelmetes. Legfeljebb az összeégett ábrázata enyhén visszataszító.

Gumiemberekből és kerti törpékből persze soha sem lesznek regényhősök. A Batman stábjának meghirdetett igyekezete, hogy a rajzfigurákból „bonyolult és érdekes”, pszichológiailag hiteles alakokat teremtsenek, hiábavaló próbálkozás. Sokkal inkább emlékeztet azokra az újabb keletű horrorokra, amelyekben a rajzfilmfigurák vagy a játékbabák valamilyen ördögi hatalom által életre kelnek és gyilkolni is képesek. A hologram-moziban mindez talán mégj óbban fog sikerülni. Vagy majd a valódi moziban. Mikor minden igazi lesz. És az lesz csak az igazi film noir.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4301