KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/március
• Schubert Gusztáv: Einstand
TELEVÍZÓ
• György Péter: Csoportkép zászlóval Televízió a politikában
• Lengyel László: Politika a televízióban
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Irodalom

• György Péter: A lázadás esztétikája Kentaur
• Szilágyi Ákos: „Mint hulla a hulla!” Vázlat a szovjet nekrorealizmusról
• Zalán Vince: Hazugságok vására? Gyöngyök a mélyben
TÖMEGFILM
• Koltai Ágnes: „...a te országod”
• Lajta Gábor: Biff, boff, blöff! A Denevérember alakváltozásai
• Kemény György: Tisztelt Mr. Batman! Dizájn
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Befejezett jövő Meteo
• Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? Málenkij robot; Te még élsz?
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Újérzéketlenség Kairó
LÁTTUK MÉG
• Kovács István: Vasárnapi tréfák
• Bikácsy Gergely: A film varázsa
• Lajta Gábor: Fekete eső
• Hegyi Gyula: A fehér szörny búvóhelye
• Fáber András: Erotikus fantázia
• Létay Vera: A Sárkány éve
• Tamás Amaryllis: Dolgozó lány
• Székely Gabriella: Őrület
• Bikácsy Gergely: Hibiszkuszháza
KRÓNIKA
• Szemadám György: Csutoros Sándor emlékére...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Meteo

Befejezett jövő

Schubert Gusztáv

 

A „közeljövőkutatás” még 1984-ben is, amikor Monory M. (Mész) András ezen a címen dokumentumfilmsorozat készítésébe kezdett a BBS-ben, képtelen ötletnek minősült, merthogy se közel, se távol nem látszott semmiféle jövő. A konszolidáció kikényszerített békeidejében kizárólag a jelen idő járta. Hiszen a kádári békeművet, ha tökéletesnek nem lehetett is gondolni, illett a lehető legjobbnak tudni. Változtatni rajta nem annyira fölöslegesnek, mint inkább ön- és közveszélyesnek látszott. A tökéletesen kicentizett egyensúly nem viselhette el a hevesebb mozdulatokat. így eshetett, hogy „megállt az idő”. A mindennapokból gondosan kirekesztették a jövőt, még azt a délibábos utópiát is, ami felé a Rákosi-érában hajszolták a „magyar dolgozókat”. Nagy pelyhekben hullott ránk a csend harminc éven át, ahogy vastagodott a csend-paplan úgy lett mind hihetőbbé, hogy így is lesz most már az idők végeztéig. Boldog békeidő? Sokaknak az volt. Mert a boldogságot először, és talán utoljára, így, könnyű lázzal ágyba parancsolva, a szabadságtól eltiltva, de felmentve munka, lecke, felelősség alól, e zsongító csöndben élhették meg. De hát lehet-e a történelmet egy emberöltőn át „ágyban, párnák közt” élni meg? Nyilván nem lehet. Még ha csak az volna a büntetésünk, hogy „hospitalizált” lábadozóként botladozva idegenül járunk, de a lefojtott jövő szétveti az időrendet, az örökös jelenből hirtelen az örökös jövőbe, az állandó bizonytalanságba fordít át bennünket a történelem. A Meteo, aminek olyan előzményei vannak a jövőbomba hatástalanításban, mint a Szörnyek évadja, a Jézus Krisztus horoszkópja, és a Kárhozat, az idő fölgyorsult járásához igazítva, immár nem is távprognózis, nem „közeljövő-kutatás”, hanem szinte napi jelentés. Persze ez a jelen nem az a határtalan, örökkévaló és tükörsima jelen, amiben eddig éltünk, hanem a katasztrófa örvénylő mostja. Az a – talán évekre, évtizedekre elnyúló – pillanat, amikor Magyarországot a zsilipet átszakító jövőáradat éppen maga alá gyűri. A Meteo már nem esélylatolgatás, és nem prófécia. Nincs bizonytalanság itt abban, hogy amit a mozivásznon látunk, az megesik-e majd vagy sem, és afelől sincs kétség, hogy egy esetleges megtérés, erkölcsi javulás sem háríthatná el fejünk felől a veszedelmet. A próféciákban, a holnap, holnapután játszódó filmekben, regényekben, utópiákban a jövő mellékes marad, mert csak annyi a szerepe, hogy tabula rasa legyen, amire ki-ki fölírhatja itt és most teljesíthetetlen vágyait. Evilági tehetetlenségén a moralista csakis a prófécia képlékeny jövendőjében lehet úrrá, a forradalmár csakis Utópiában (Ukróniában) építheti föl azt a tökéletes társadalmat, amit a szüntelenül áramló, (befejezetlen, „tökéletlen”) élet folyton elsodor. A sci-fi szerzők többségét sem érdekli a jövő: csak azért választják a 27. vagy a 43. századot, mert ott bármilyen kaland megeshet.

A Meteoban a jövő nem ürügy, hanem főszereplő. Alighanem ez a film természetességének legfőbb garanciája. A Meteo rendezői nézőpontját, elbeszélésmódját az a fikció jelöli ki, miszerint az idő partján ülünk, múlt-jelen-jövő elfolyik előttünk, akárha ott sem lennénk. Monorynak következésképpen nem kell kitalálnia a jövendőt, nincs más dolga, mint lecövekelni a kamerát az idő partján, és lefilmeznie, ami – arra följebb – a szeme előtt zajlik. Hála ennek a szemfényvesztésnek (mert hiszen ez az; a történelmi idő, nem előttünk, hanem bennünk folyik), a Meteo jövőképe sokkal szuggesztívebb mint a szimbolikus értelmű próféciák és a teorémákra ácsolt utópiák, ezeket szemlélve ugyanis, legyenek részleteiben mégoly valószerűen megjelenítve az események és a helyszínek, a néző mindig érezni fogja, hogy nem a jövőbe pillanthat bele, hanem a szerző gondolataiba és képzeletébe.

A jövő realitásának illúzióját a példázatosság mellett leginkább a stilizáció fenyegetheti. Abban a pillanatban, hogy a díszlet díszletnek, a jelmez jelmeznek látszik, megtörik a varázs, már nem hisszük többé, hogy amit látunk az megesik majd, hanem csak azt, hogy megeshet. (A sci-fi éppen ezért lehet stilizált, mert a képzeletben és nem a jövőben játszódik. Ha nem így lenne, akkor a néhai Flash Gordon-sorozat vagy az Orion űrhajó a maga papírmasé barlangjaival, gipsz bolygóival, bakelit „teknőceivel”, már a maga idejében is röhögésbe fulladt volna.) A Meteoban testet öltő jövő valószerűségét nem utolsósorban a realitást és képzeletet éppen kellő arányban ötvöző díszletvilág teremti meg. A lakásnak használt, kirámolt gyárépületeket, a KGST-piaccá vedlett vásárcsarnokot, a katakombákba lehúzódott vigalmi negyedet látva érezzük, hogy ez a történet nem „valahol Európában” vagy a képzelet birodalmában játszódik, hanem a holnapi Budapesten. A zenét is „holnap játsszák”. A Meteo már csak azért sem „diszkófilm”, mert Másik János és Szemző Tibor zenéje nem diszkózene, hanem futurista táncmuzsika. (Maga a tánc, sajnos már kevésbé holnapi.) A feketepiaci jelenetben hallható gamelán-rock vegyülék vagy a fantasztikus hangszereken játszó katakombazenekar iszlamizált new wawe kántálása a „jövő zenéje”. Monory imponáló biztonsággal mozog a maga teremtette jövő díszletei között, egy percig sem érezzük ezt a jövőt háttérnek, kulisszának, valóban egy majdani város jelenik meg előttünk, amelynek nyilván a szemmel láthatóan alapos helyismerettel bíró rendező is honpolgára.

A színtér, az öltözék, a zene már magában is sokat elárul a ránk zúduló jövőről. Ez a holnapi Magyarország nem új világ, hanem a mai málladéka. A szemünk előtt nem egy új rendszer születik, hanem a régi agonizál. Szüntelen örvénylése nem a növekedés elevensége, hanem a bomlás dinamizmusa. Nyüzsgése: „mindenki harca mindenki ellen.” Az anarchiának a hadsereg (az akcentussal felolvasott parancsok alapján feltételezhetően idegen, talán birodalmi hadsereg) próbál véget vetni. Sikertelenül. Az anarchia a hatalmat is szétzülleszti. A hadsereg ellenállás nélkül is cselekvésképtelen. A rendőrség pedig csak egy a feketepiacon osztozkodó bandák közül. Bizonyos jelenetekből úgy látszik, akkorra már létrejön a kelet-európai egység, igaz, a lepusztulás közös nevezőjén, a jövendő Budapestet valamiféle seftelőKGST-keveréknép lakja, magyarok, szlovákok, lengyelek, mongolok, vietnamiak... (a televízió arab nyelvű híreket sugároz).

A néző „három bajtárs” – Verő, Berlioz (?) és Eckermann – sorsát követve merülhet alá a holnapi Budapest kénköves bugyraiba. Ki-ki a maga módján igyekszik alkalmazkodni az anarchiához. Egyikük erővel, a másik inkább ésszel próbál életben maradni. A harmadik pedig legszívesebben meg sem született volna; naphosszat a fürdőkád langymelegében lebeg, akár embrió a magzatvízben, és ha már az őt világra szülő anyatermészet durva tréfáját visszacsinálni nem tudja, legalább a gyermekkorban igyekszik megkapaszkodni, egykori játékállatkái, és diafilm-hősei között. Csakhogy az „álmok nem hazudnak”. Merthogy színes képzelgéseink a valóság törmelékeiből rázódnak össze. A felfordult világban az álmok is lidércesek: kisiklik a Märklin-vonat (Eastern Express), elsüllyed a játékhajó, a szende Malacka kisasszonyról csak malac mese álmodható. (Miss Piggy földi mása: a Meteorológiai Intézet nimfomán és finomkodóan ordenáré titkárnője.) A külvilági erőszak benyomul a képzeletbe, menekülni előle már csak a halálba lehet. Eckermann, az álmodozó, azonban nemcsak gyámoltalan kistestvér, ha így volna, a három barát története melodrámába torkollna. Eckermann a társaság lelke. Angyal (a dözsölt Berlioz ezért is becézheti Felhőcskének), nem műveltsége, hanem tisztasága predesztinálja természetfölötti tudásra. Isten bizalmasa. Ezért meteorológus, és ezért Eckermann. Az álmait, gyermeki tisztaságát elvesztő Eckermann azonban már nem tud többé Istennel társalogni. A legfőbb szentély (a lepusztulás közepette is templomi tisztaságú) Meteorológiai Intézet számítógépének terminálján egyszercsak megjelenik Eckermannak a felirat: FATAL ERROR. Hogy a földi vagy az égi programozó végzetes tévedéséről van-e szó, nem tudható. Hacsak abból nem, hogy az egész mozivásznat betöltő felirat lassan fénylő pontocskákra esik és elenyészik. Akárha a csillagokat oltaná ki sorban egy hatalmas akarat. Amikor Isten fölfedi magát – így jövendöli Arthur C. Clarke klasszikus apokalipszis-elbeszélése is – vége a világnak.

A három bajtárs világának mindenképpen. Eckermann halála barátai sorsát is megpecsételi. Ész, erő és lélek csak együtt boldogulnak. A bivalyerős Verőt és a hétpróbás Berliozt kizárólag Felhőcske barátsága emeli a szétázó város mocska fölé. A frontier-tudat, (amit választott jelmezük, Berlioz Sabata-kalapja, Verő frontharcos öltözéke is hangsúlyoz), miszerint ők valami tiszta és magasabbrendű védelmezői civilizáció és barbárság határán, abban a pillanatban összeomlik, amikor az Angyal elhagyja őket. E küldetésérzet nélkül azonban, habár mindent tudnak ahhoz, hogy az élethalálharcban fölül maradjanak, nem akarnak a káosz farkastörvényei szerint élni, Berlioz „elmegy a tutiba” (hát lesz a káosznak nyugodalmas hátországa?), a nemesebbik jellem, Verő, pedig az öngyilkosságot választja, akár Eckermann; ott marad a végítéletre (a robbantókra) váró városban.

Heroikus végszó. Csak éppen nem illik ide. Az Anarchia-korabeli díszletek, zenék és törvények közé. A Meteoban minden jövőbeli, csak éppen a jellemek (és mai magyar filmekből túlontúl ismerős megformálásuk) nem. Bereményi hősei (merthogy a jellemrajz inkább a forgatókönyvíró-társ szellemét mutatja, mint a rendezőét) a káoszban élnek ugyan, de nem a káosz gyermekei, hanem azé a múlté, amelyet a Tanítványokban és az Eldorádóban rokonszenves nosztalgiával megidézett. Csakhogy az a múlt, addigra már végképp nem lesz sehol. Az a méltóság, ami végül is e film hőseiben felülkerekedik, abban a régvolt társadalomban gyökerezik, nem az anarchia nevelte. Nem lehet rá a káosz ellenében apellálni. Lepusztult díszlet és aranykori jellem

nem illik össze. És hiába a jószándék, ez a csúsztatás végül is megszépíti a jövőt. A Meteot nézve szinte kedvet kapunk egy jó kis zűrzavarra, annyi nemes jellem és „kedves csirkefogó” tűnik föl benne. A jövőbe pillantva éppen csak arra nem kapunk választ, hogy milyenek leszünk. Mi történik a jellemünkkel? Ezt a jellemprognózist ez idáig egyetlen magyar film kockáztatta meg, a Kárhozat. Tarr Béla filmjének főhőse igazi hanyatlásvégi karakter. Körmönfont, kegyetlen, magabiztos és (talán ez a legerősebb aduja) céltalan; tökéletes túlélő, a világvégéhez maradéktalanul alkalmazkodott ragadozó. Tarr prognózisának jobban hiszek, mint a hősiességet mindenkoron fölragyogtatónak hívő Meteonák. A Kárhozat szerint „nyirkos, nyálas idő” jön, a köd mindenbe behúzódik, nemcsak a sarkokba, a tárgyakba, de a lelkekbe is. Az apokalipszisben nem az a legborzasztóbb, hogy belehalunk, hanem hogy túl tudjuk élni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4303