KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/december
KRÓNIKA
• N. N.: Eduard Zahariev halálára

• Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
• Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
• Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
• Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
• Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
• Nyírő András: Virtuális nemzeti
• Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
• Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
• Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
• Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
• Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
• Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
• Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
• Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
• Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
• Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
• Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
• Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
• Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
• Báron György: Jack
• Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
• Tamás Amaryllis: Sárkányszív
• Bori Erzsébet: Francia csók

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Millecentenárium

A tömeg nyelve

Temetés és vásár

Lengyel László

A tömegkultúra száz és száz mesét akar, nem „egyedül igaz történelmet”.

’Kedves jó barátom, mindig úgy volt, hogy a farkasok falták fel a bárányokat: vajon most a bárányok falják majd fel a farkasokat?’ Madame Julien egy mondata ez, a francia forradalom idején fiának írt egyik leveléből. A visszájára fordulás tartalma jelenik meg benne tömören. Valameddig kevés farkas számolt sok báránnyal. Most itt az ideje, hogy a sok bárány a kevés farkas ellen forduljon. A bárány tudvalevőleg nem húsevő, de a mondat épp avval mond sokat, hogy látszólag értelmetlen. A megfordulásoknak a forradalmak az igazi pillanatai. „Sokáig védtelennek egyszer csak foga villog” – írja Elias Canetti a Tömeg és hatalomban.

A magyar átalakulásban hiányzik a megforduló tömeg és hiányzik a lojális tömeg. A bárányok nem fordultak meg, hogy nekimenjenek a farkasoknak, de a farkasok se tudják a sok bárányt egy tömegbe terelve engedelmességre kényszeríteni. Prágában 1989-ben fiatalok és idősebbek tömege állt és kapaszkodott össze a Vencel téren a vízágyúkkal szemben hétről-hétre. A keletnémetek tömegesen kíséreltek meg szökést Trabantjaikon a határokon át, majd városaikban, Lipcsétől Drezdáig, Berlintől Erfurtig az utcára mentek. Romániában a temesvári, a bukaresti, a szebeni vagy kolozsvári tereken emberek tízezrei vonultak fel – bárányok a farkasokkal szemben.

Magyarországon a megfordulás robbanását a lassú tömeg, a temetés vagy a vásár tömegjelenetei helyettesítették. „A lassú tömeg célja távoli. A tömeg szívósan halad egy elmozdíthatatlan cél felé, és útján föltétlenül együtt marad.” Canetti a távoli zarándoklatról szól. A magyar lassú tömeg a temetőhöz zarándokol. Ez az egyetlen cél, ahol együtt lehet. A koporsóig tartó néma vonulás összetart. Mihelyt valaki beszélni vagy énekelni kezd, az együtt vonulók összevesznek.

A magyar társadalomnak a jövőre vonatkozóan nincs egyetlen közös célja sem. A jelent se akarja megosztani másokkal. A múlttal, a temetőbe vándorlással mintegy bűntudatát vezekli le. A temetés a közeli célok fontosságát csökkenti, a távoliakét emeli. A „most” robbanása helyett a „tegnap” és a távoli „holnap” maradandósága vezeti le az indulatokat. Így zarándokol a magyar polgár 1989-ben Nagy Imre és társai újratemetésére, Kádár János sírjához, majd 1993-ban Antall József koporsójához.

Lojális tömeg nincs. Olyan ünnepséget, rendezvényt nem lehet találni, amelyhez a politika lojális tömeget tudna gyűjteni. A millenniumi rendi-polgári ünnepségek egyszerre szolgáltattak rítust a király – I. Ferenc József apostoli uralkodónk és szépséges magyarbarát felesége, Erzsébet – lojális imádatához, ugyanakkor az „ellenkirály”, Kossuth apánk függetlenségi ünnepléséhez, s a magyarnak minden nemzetiség fölötti triumfálásához. A kilencvenes évek Magyarországán van érdekkijáró rendiség, de nincs se király, se ellenkirály.

Wekerle és Tisza, Apponyi és Justh ünnepelhetetlenek a király nélkül. A millecentenárium urai ünnepelhetetlenek a fenséges úr hiányában. S ha a millecentenárium hagyatéka szerint feudális ünnep, akkor ki kell találni hozzá a királyt. A király mellé az egyházi szertartást. De mit csináljunk egy királyság nélküli királyságban, egy kormányzó nélküli kormányzóságban?

Könnyebb ez ott, ahol a katolikus vagy a keleti ortodox egyház azonnal magára vállalja a királyság nélküli királyság rítusainak egyházi megszervezését, s felmagasztosítja e rítusokhoz Milosević, Tudjman, Jelcin vagy Walesa személyét. De Magyarországon a szekularizáció oly mértékben előrehaladt, hogy az egyházi rítusok semmiféle közös érzést nem mozdítanak meg, s nem visznek tömegeket az utcára. (Mégis, az 1996-os események közül éppen Várszegi Asztrik bencés főapát és Pannonhalma kezdeményezése emelkedik ki, a pápa látogatásával, s azzal a szép kísérlettel, hogy Magyarország adjon otthont a római pápa és a moszkvai pátriárka történelmi találkozójának. Ennek az egyetlen próbálkozásnak volt távlata és európai levegője.)

Igaza van Bereményi Gézának, hogy a millecentenárium a siker ünnepe, a megtelepedés és a megmaradás sikerének, de sikert ünnepelni nem tudunk. A siker ünneplése külön koreográfiát és lelki állapotot igényel. A millennium idején a társadalom elitje átérezte a sikert és kitalálta hozzá a díszleteket. A mai elit, elitek nem látnak, nem éreznek sikert, hiányzik a növekedés, a honfoglalás önbizalma. Saját személyes növekedésükkel nem tudják betölteni azt a teret, amit a társadalom többségének a gyarapodása jelentene.

A millecentenárium lehetne republikánus ünnep is. Csakhogy arra március 15-e az egyetlen alkalom, amit hivatalosság még soha, semmikor nem tudott megünnepelni. Lehetne az öntudatos polgárok, civil szervezetek szabadságünnepe, amely ennek következtében a civil hagyományok összegződése: városok és zenekarok, nőegyletek és iskolák önünneplése. Akkor van majális és utcabál – jellemző, hogy az egyetlen sikeres utcabált a francia kolónia rendezi minden évben a Bastille bevételekor a budapesti utcán –, sörfesztivál és kántorverseny. Ebből az egyvelegből nem lóg ki semmilyen rendi, királyi ünnep, se Pusztaszeren, se a parlament előtt, se a Hősök terén, se a Duna-parton. A republikánus ünnepléshez természetesen civil szervezetek, civil hagyományok és civilek kellenek. Magyarországon egyik sincs.

Ezért a lassú, nem kirobbanó tömeg a mindennapokban a vásárt tűzte ki célként. Vásárt 1988-89-ben Ausztriában, ahová heteken át hosszú sorokban döcögtek és hömpölyögtek az autók, bennük nagy családokkal. Vásárlási zarándoklat. És jöttek a vásárok a „lengyel”, a KGST-piacon. Kelet-közép-Európa valamennyi lehetséges áruja (fétise) és valamennyi nemzete összegyűlt e vásárokon. Ide csatlakozik be az MDF-piac olcsó krumplijával, káposztájával, egyszer osztott libáival. Egy-egy hétvégén többen gyűlnek össze a városok menti piacokon és vásárokon, mint az összes millecentenáriumi és 56-os ünnepségen. A vásár nyüzsgő tömege, az áruk és az árak fölött folyó népi diskurzus a vágyott jövőt az elérhető „most”-ba helyezi robbanás nélkül.

A vásárnak, a piacnak van közösségi térszervező ereje, az ünnepnek nincs. A vásár fontos, az ünnep nem fontos. A vásárnak és a temetésnek van rítusa, az ünnepségnek nincs. A vásár pontosan megszabja a helyünket, véget vet az illúzióinkban. Azt ünnepli, hogy Európa peremén az „egyik a sok kérvényező szegény közül” valók vagyunk, hogy mindössze Ukrajnára vagy Romániára nézhetünk felülről, de mindenki mást nekünk kell előre süvegelnünk, tán a Kádár-korban még ünnepeljük is, ma már nem.

A társadalom magabízása megroppant. Ahogy a koporsónál sorba áll, ahogy a vásáron árut gusztál, a helyén van. Az ünneplés helye, a siker tere ismeretlen és idegen. Mintha mindannyiunkból kifogyott volna az a múltszázadban nagyonis meglévő öntudat, hogy mi, itt ezen a távoli provincián, nemcsak magunknak, hanem másoknak is fontosak vagyunk. Akár a világ közepe is lehetnénk. Mindez összefügg azzal, hogy éppen a fejünk fölött csapott össze két kultúra – méghozzá köznapi, tömegkultúra –, ahol az egyik a történelmet a „valamitől valami felé tartó folyamatként”, a másik pedig az „önmagába visszatérő körként” fogalmazza meg. Az előbbiben az ember irányultsága társadalmi, s a civilizációs fejlődéssel újra meg újra szembe kell nézni, el kell képzelnünk Árpádot és I. Istvánt, értékítéleteket kell kialakítanunk a történelmünkről. Az utóbbiban nincs irány, nincs „igaz út”, hanem irányultságunk természeti, az ember örökké ugyanazon ösztönzések és szükségletek hatalmában él. Ennek következtében Árpád vagy István csak annyiban érdekes, hogy hozzásegít szükségleteink és ösztöneink megértéséhez, vagy nem segít hozzá.

A történelmi haladás és reakció párosában el tudtuk helyezni magunkat. Lehettünk keresztények vagy pogányok, kurucok vagy labancok, negyvennyolcasok vagy hatvanhetesek, ötvenhat-október-huszonharmadikások vagy november-negyedikések. A temetés és újratemetés, az utcanevek cseréje ebben az ördög-angyal logikában működik. Így sikerült létrehozni a halott történelmet, amelyet évről-évre más és más érzelmek és dühök napi politikává galvanizálnak. A társadalom nem érdeklődik e halott történelem iránt.

A tömegkultúra fogyasztható történeteket, száz és száz mesét, tartós mesehőst akar, nem „egyedül igaz történelmet”. Történelem nincs, történetek vannak. Csakhogy a magyar történetek nem találtattak ki. A tömegkultúra amerikanizmusa, a világ körkörös felfogása minden ünnepet, hőst, emléket elhelyez a vásári forgatagban. Forgathatunk sikeres filmet Árpádról és Istvánról, ahogy elkészültek a filmek Nagy Károlyról és Kolumbusz Kristófról. A lényeg a mese, a történet beillesztése az „örök emberi” kereteibe, amitől Árpád hasonlítani fog és ünnepelhetővé válik egy rock-sztárhoz vagy egy hollywoodi skót klán-vezérhez.

E mese internacionális, s mi magyarok rácsodálkozunk, hogy mennyire ugyanolyan a bejövetelünk, mint az amerikai pioníroké, a frank birodalomalapítóké. A vásáron majd ez is kapható. Csakhogy a magyar elit nem szállította a mesét. Egyik része belefeledkezett a nagy magyar szenvedéstörténet temetési szertartásába, másik része egy mellékes vásáron, magyar mellékszereplőkkel biztosította a bárhol játszható, maláj, kolumbiai, egyiptomi, cataniai egyveleget. A nagyközönség megérezve az eladhatatlan áru szagát, jó orral, ünnepeinkről távol maradt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=50