KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/december
KRÓNIKA
• N. N.: Eduard Zahariev halálára

• Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
• Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
• Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
• Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
• Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
• Nyírő András: Virtuális nemzeti
• Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
• Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
• Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
• Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
• Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
• Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
• Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
• Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
• Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
• Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
• Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
• Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
• Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
• Báron György: Jack
• Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
• Tamás Amaryllis: Sárkányszív
• Bori Erzsébet: Francia csók

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sorozatgyilkosok

Hetedik

Pokoljárás

Kömlődi Ferenc

Minden sorozatgyilkos bosszúálló angyal: azért öl, hogy megtisztítsa a Földet a bűntől. A Hetedik mániákusa az első, aki ezt tudja is: vezérlő kalauza Dante, Chaucer, Milton és a Biblia.

David Fincher „Új-Hollywood” filmjein nevelkedett: egy interjúban – meghatározó élményként – a Cápára és a Nyolcadik utas a Halálra (Alien) hivatkozik. A korábbi sikeres reklámfilm- (Nike) és videóklip rendező (Madonna, George Michael, Rolling Stones) első nagyjátékfilmjeként az Alien III-at jegyzi. És elköveti azt a szentségtörést, hogy megöli Ripley-t, a hősnőt (Sigourney Weaver), megfosztván ezzel Hollywoodot a sorozat – további kasszasikereket ígérő – folytatásának lehetőségétől. De az Alien III. más szempontból is figyelemreméltó: az öldöklő fenevad alakja és a pokolbeli tájak már a Sevent előlegezik.

Seven (Hetedik): a hetes szám mitikus csengése közismert. Isten hét nap alatt teremtette a világot... Fincher fordított genezisében hét nap alatt rombolja le, hogy aztán a logikai szabályok felrúgásával teljes bizonytalanságot, anarchiát és rettegést idézzen elő. A Seven torzult lelkű sorozatgyilkosa a hét főbűn – falánkság, kapzsiság, lustaság, kevélység, bujaság, irigység, harag – elkövetőin ítélkezik. Isteni sugallatra, irodalmi példákat – Dantét, Chaucert, Miltont és De Sade márkit – idézve. A büntetés nem egy kiválasztott csoportot (például a prostituáltakat vagy a homoszexuálisokat) éri utól, az ámokfutó korrupt ügyvéddel és a gyönyörű manökennel egyaránt végez. Persze a haláltáncból az örömlány oly jelképes – és néha oly közhelyszerű alakja sem marad ki. De a végzet az ezredvégi, nagyvárosi valóságunkban lépten-nyomon felbukkanó drogárust is utoléri. A gyilkos – már amennyire teheti – igazán rendszerető ember, művével a „minden egész eltörött” tényét igyekszik cáfolni. Legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan, utolérhetetlen – élő ember el nem foghatja, tehát dolga (küldetése) végeztével önként adja fel magát. A két nyomozó, a fiatal és tapasztalatlan, fehérbőrű Davis Mills (Brad Pitt), valamint a nyugdíjazás előtt álló, irodalombarát agglegény, a színesbőrű William Somerset (Morgan Freeman) tulajdonképpen nem is élő emberrel, hanem magával a Sátánnal szembesülnek. Különös egybeesés, hogy a démoni figurát a Közönséges bűnözők ördöge, a Keyser Sözét megformáló Kevin Spacey adja. John Doe azonban nem Keyser Söze, ő nem sakkfigurákat felállító és dőntögető, a Bűnt annak szépségéért elkövető alvilági figura, hanem vallásos megszállottsággal cselekvő ítélethozó és végrehajtó. Egyszer még a fiatal nyomozónak is megkegyelmez, hogy később sokkal brutálisabban, pszichésen „végezze ki”. Keyser Söze tudja, amit tesz, az törvénybe ütközik, ördögléte a manipuláció játékaiban éri el csúcspontját, s talán ezért tűnik kicsinyesnek és – zsenialitása ellenére is – sebezhetőnek. Ő nem lehet Sátán, hanem „csak” Ördög, a népmesék Gonoszának huszadik századi reinkarnációja. Hiányzik belőle a pátosz, a vallásos hevület, nem világmegváltó, hanem világrontó. Testvére, John Doe, már csak látszat-jámborsága miatt is, félelmetesebb; ő a Hit fanatikus aszkétája. De nem a demagóg népszónok fajtájából: nyugodtan beszél, higgadtan érvel, látszatra még igazságokat is mond. Csak éppen ezekbe az „igazságokba” a hátunk is beleborsódzik.

A Pokolban járunk, és Fincher kamerája (az operatőr Darius Khondji, a JeunetCaro páros munkatársa) mindent megtesz azért, hogy valóban ott érezzük magunkat. Tudjuk, a filmet Los Angelesben forgatták, de az ábrázolt nagyváros bármelyik észak-amerikai vagy európai megalopolisz lehetne. Örökösen esik az eső, és még az utcákon is bizonytalan félhomály honol. Ilyen rémtörténetek akárhol, akárkivel megeshetnek – sugallja a döbbenetes anonimitás. És a földreszállt Antikrisztus is közönséges halandó küllemébe bújt (Keyser Söze legalább – jó ördöghöz hűen – biceg!). A két nyomozó pedig, egyre közelebb kerülve a gyilkoshoz, egyre kietlenebb és – a szó köznapi értelmében is – sötétebb helyszínekre téved: minden egyes helyszín a dantei Inferno újabb és újabb bugyra. A pokol idefenn van. Minden fény mesterséges, s világosság (napfény) csak akkor lőn, amikor a lidércnyomásos nagyvárosból, s annak félelmetes enteriőrjeiből a pokol legbelsőbb körébe, az elektromos póznák és végtelen vezetékek pusztaságába, a megszentségtelenített, indusztriális Természetbe tartunk. E senki földje a filmtörténet egyik legvigasztalanabb jelenetének lesz színpada... A Seven befejezése egyfajta anti-Szárnyas fejvadász: itt nincs humanista hit egy szebb jövőben, csak a végső, tragikus felismerés marad: minden halandó bűnben él. Harrison Ford a szerelem ereje által váltatott meg, Brad Pittet viszont a szerelem juttatja kárhozatra. A Sátán egyszerre fosztja meg őt feleségétől és erkölcsi fölényétől. Tracy Mills (Gwyneth Paltrow), az utolsó asszony, tulajdonképpen freudi anyaképzet és szerető egy személyben. Halála egyetemes: míg a prostituált és a topmodell elsősorban testiségükért lakolnak, addig neki az ősbűnért, Éva vétkéért kell pusztulnia. Az ő halála idézi elő a hetedik főbűnt. Ekkor már John Doe is manipulál: a végső borzadályt hosszas, biblikus pátosszal teli eszmefuttatással készíti elő. Igazi pszichopatához méltóan, egykedvűen, monoton ritmusban. Nyugalmától – az isteni (ez esetben sátáni) csend időtlenségéből – semmi nem zökkentheti ki. Elégedett ember, megtette azt, amiért e Földre született... A késleltetett feszültség tökéletesen működik, a néző lélegzetvisszafojtva várja az iszonyatot. Brad Pitt revolverlövése csak Doe szentenciáját teljesíti be: nincs igaz ember Szodomában, a bűn üldőzői a Harag főbűnében vétkesek. A film elején még szinte gyermekien naiv fiatal zsaru tulajdonképpen a cselekedetével érik felnőtté – s veszti el idealizmusát. Idős és tapasztalt társa hiába próbálja megmenteni a bűnbeeséstől. Engedve a fogat fogért, szemet szemért bosszú-logikájának, a Jó is a Sátán játékszerévé vált. (S aztán felnőttként és idegroncsként egy klinika ápoltjává.) Keyser Söze – minden gazsága ellenére – csak kisinas lehetne Doe iskolájában! Igaz, ő nemcsak átvitt értelemben győzedelmeskedik, hanem tényleg kereket old.

E két filmben talán mérhetetlen pesszimizmusuk és cinizmusuk a legmeglepőbb. A kritikusok nem véletlenül rokonítják őket a negyvenes-ötvenes évek film-noirjaival. A témaválasztás ugyanolyan általános: tulajdonképpen nem krimiket látunk, hanem a Bűn, a mindannyiunkban lakozó démon portréját kapjuk. Félelmetes víziók, de vajon a huszadik század egésze és a közelgő ezredfordulótól való mitikus félelmeink nem indokolják eléggé ezt a pesszimizmust? Vagy mégis maradt némi vigasz? Végtére a Közönséges bűnőzök nyomozója megoldotta a rejtélyt, és Brad Pitt is agyonlőtte a gyilkost... Újabb párhuzam: a film utolsó perceiben mindkét rendező „csavar” még egyet az amúgy is bonyolult cselekményen. E dramaturgiai fogás azonban csak látszatra kuszálja össze a szálakat (és a tökéletes forgatókönyveket) – pontosan az új, minden korábbinál kaotikusabb valóság tudatosulása szabadítja fel azokat az impulzusokat, melyek a rejtély megfejtésének kulcsát jelentik. A revelációt a rendezők a kilencvenes évek mozijának tipikus kellékeivel – gyors snittek, zajkollázsok – szinte néhány pillanatba sűrítik. (Egyébként Fincher eszköztárából a lassú, pásztázó kameramozgások, a szereplők arcának hosszan kitartott közelképei sem hiányoznak. Történetét talán ezek a „tradicionális” fogások teszik lélektanilag még hitelesebbé.) Mi pedig, ha megkésve is, megvilágosodunk. De csak azért, hogy rájöjjünk mennyire tehetetlenek vagyunk.

Fincher egyébként horror-teremtőként is tökéletes munkát végez: attól a fogástól, hogy – a maga nyers valóságában – egyetlen gyilkosságot sem mutat meg, „csak” a megcsonkított holttesteket, a borzalmakat még elviselhetetlenebbnek érezzük. Filmjét régebben egyértelműen a horror kategóriájába soroltuk volna. Mára, a médiának „köszönhetően” a sátánisra szekták, a serial killerek hozzátartoznak hétköznapjainkhoz. Talán már a Szárnyas fejvadász se látszik annyira futurisztikusnak, mint amikor a nyolcvanas évek elején először láttuk. Ezek az opuszok misztikus utazások a mélylélektan birodalmában. Pokoljárások, a középkor emberének naiv vallásosságától (vagy fanatikus pátoszától?) megfosztva. A rendezők az ördögábrázolás során még a fantasztikummal is eljátszadoznak: például a Közönséges bűnözők narrátora maga az ördögi Keyser Söze! A néző pedig modem mítoszok teremtésének, a nagyvárosi lidércvilág és a Jó(?) párharcának lesz szemtanúja. Tarantino és Rodriguez még ironizál, bohóckodik, mindent túlfecseg és relativizál. Bryan Singer és – különösen – David Fincher véresen komoly filmeket készítenek. Ők azon az úton járnak, melynek alapköveit Jonathan Demme a Bárányok hallgatásával rakta le. Esetleg így lehet Tarantino után filmet készíteni. A filmművészet válságáról szóló divatos eszmefuttatásokat pedig végképp megcáfolják. Mint ahogy – a szintén az elmúlt két évben készített – Bukott angyalkák vagy Cronenberg legújabb opusza, a Karambol (Crash) is ezt teszik. Ezek a szigorúan történetmesélő darabok közönség és kritika tetszését egyaránt elnyerték (talán még Cronenberg filmje is – a cannes-i bemutató „díszközönsége” sohasem mérvadó...). Művészi értékeiket felesleges lenne vitatnunk. Haldokolni pedig az „európai film” haldoklik. Béke poraira!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=59