KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Dokumentumfilmek

Feltételes megállók, végállomások

Báron György

Magyarország fölfedezése a dokumentumfilmezés nehéz anyagi helyzete ellenére is folytatódik.

 

Kétszáz cím, százötven óra vetítési idő – ennyi dokumentum- és ismeretterjesztő film pergett a Szemlén két napon át, tucatnyi teremben, megnézhetetlenül és megemészthetetlenül. Ekkora mennyiség külön mustrát igényelne, mert ez a kétnapos beköszönés alig több csillogó látszatnál, hogy lám, a dokufilmes kistestvérek is itt téblábolnak velünk a bálon, a csillárfényben, ám igazából csak kutyafuttában, esetlegesen lehet nézni őket, egyet bámulva és mulasztva a többit; még az ötven órányi versenyprogram is teljességgel befogadhatatlan, de megilletné a figyelem a többi opuszt is, mert máskor aligha kerülnek mozivászonra. Kétszáz kritika járna ki e kétszáz filmnek, jövő ilyenkorig tartana folytatásokban a szürrális szakbírálói szappanopera, mikorra már ismét elöntene bennünket a képek újabb szökőárja.

Még a rossz dokumentumfilmek sem érdektelenek, mert hitelesíti őket a megszólalók arca-alakja, az az egyedi történet, ami csakis az övék, s amit csakis ők tudnak elmesélni. Kelet-európai kálváriák bontakoznak ki ezekből a históriákból, melyek között csak a nagyszámú portré tekinthető sikersztorinak, elvégre ez a műfajból következik: kizárólag olyan embert ültetnek a kamera elé, aki a maga területén eredményes. Mindőjükkel jó beszélgetni: Ata Kandóval, Pege Aladárral, Popova Aleszjával, Grencsó Istvánnal, Jávori Ferenccel, Horváth Ádámmal, Szemadám Györggyel. Utóbbi kettőt hallgattam a legnagyobb örömmel: Horváth megkapóan okos-szellemes vallomását és Szemadám vaskosan örömteli, harsány, szabad „létezéstechnikáját”. Talán azért, mert e kettőben esett a legkevesebb szó a művészetről, és a legtöbb a művet létrehozó emberről. Ott lüktet a véres-fájdalmas múlt e portrék hátterében is: minden dokumentumfilmből az derül ki, hogy a glóbusznak ezen a fertályán a privát élet szorosan beágyazódik-betokozódik a történelembe. Ezért is érdekes minden magánhistória: mert túlmutat önmagán és a közös múltunkat engedi látni. Kisfaludy András Scampolója és Sipos József Határtalan szellemje látszatra a magyar rock hőskoráról szól, ám igazából történelmi tárgyú: a hazai rockzene históriája a folyamatos ellenőrzések-betiltások története is, azé a tiltó-támogató-tűrögető kultúrpolitikáé, amely meghatározta kamaszkorunk szellemi-kulturális környezetét.

Amúgy – s ez egészséges változásnak tűnik – mintha kevesebb mozgókép foglalkozna a közelmúlt kibeszéletlen traumáival, s több a jelennel. Vélem, azért, mert eredményes volt a terápia, amellyel művészeink-kutatóink (ebben élenjárt a dokufilm) sorra bevilágítottak a sötét sarkokba, előhozták és leporolták az elrejtett aktákat, szóra bírták a szemtanúkat. Tudom, végeérhetetlen folyamat ez, de mintha tizenöt év elteltével a nagy kibeszélések végéhez közelednénk. Bárcsak így volna: lelki-szellemi gyógyulásunkat jelentené. A kortárs történetekben is, persze, ott parázslik, eltaposhatatlanul, a múlt: a mai Csepel polgárainak története, például, nem érthető meg annak tudása nélkül, amin ezek az emberek keresztülmentek (Wilt Pál: A másik Csepel). Varga Zsuzsanna Szomszédok voltakjában kőszegi idős emberek emlékeznek zsidó szomszédaik elhurcolására, a sínek mellett felállított gettóra, az odaérkező transzportokra, miközben, be-bevágva, az áldozatok fennmaradt leveleit, visszaemlékezéseit olvassák fel – ugyanarról. Ugyanarról? A két történet néha találkozik, néha messzire kanyarodik egymástól. Nem mintha a kőszegi szomszédok tudatosan hazudnának, szépítenék a múltat, kisebbítenék a bűnöket: csak épp – ilyen az ember – konfabulálnak, hogy könnyebb legyen viselni a tehetetlen, cinkos némaság terhét. HatáresetSzalay Péter filmjének címe kettős értelmű: a magyar-osztrák határon járunk, egyszersmind a régi és az új korszak határmezsgyéjén, 1989 augusztusában. Néhány nap múlva átvágják a szögesdrótot, ám egy éjjelen a magyar határőrök agyonlőnek egy disszidáló német férfit, a Varsói Szerződés utolsó áldozatát. Szalay megtalálja nem csak az áldozat özvegyét, gyerekét, hanem az akkori kiskatonát is, aki elsütötte a fegyvert, s aki most – megrendítő pillanat – könnyekkel a szemében kér megbocsátást.

Papp Gábor Zsigmond A menekülő egyetemmel folytatja azt a történelmi sorozatát, amit néhány éve A birodalom iskolájával és a Hamvazószerdával elkezdett: filmje a háború végnapjaiban Németországba kitelepített műegyetemisták kálváriáját regéli el. Papp ezzel a filmjével is bizonyítja, hogy az egyik legfelkészültebb magyar dokumentumfilmes: A menekülő egyetem taníthatóan pontos és kiérlelt feldolgozása egy fontos témának. Különös fénytörésben jelenik meg a közelmúlt Sólyom András Kádár utolsó beszéde című filmjében, amelyben Kornis Mihály elemzi-kommentálja az agg pártvezér halál előtti utolsó nyilvános felszólalását. A szaggatott, töredékes szöveg mögül shakespeare-i tragédia bontakozik ki: Macbethé, aki előtt megjelennek meggyilkolt áldozatai, megindul ellene a mozdulatlannak hitt erdő. 1956 a tárgya Zágoni Balázs Képzelt forradalom című művének is – nem az itteni, hanem a romániai. A bukaresti revolució, a miénkkel ellentétben, még kirobbantása előtt hamvába holt: néhány lelkes kispap szervezte, akik hamar lebuktak. Szervezői, mint meglepve halljuk, a havasokban tíz éve bujkáló partizánok támogatására számítottak: tanácsolnám a fiatal kolozsvári rendezőnek, következő filmjét ezekről az újkori betyárokról készítse; lélegzetelállító történetnek ígérkezik.

A közelmúltról regélt a fődíjas alkotás is, Forgács Péter Fekete kutyája, igaz, nem a magyar, hanem a spanyol históriáról, privátfilm-kincsek felhasználásával-újrakomponálásával-értelmezésével. Igazából, persze, rólunk (is) szól a falangista nagytőkés-család és a kommunista-anarchista madridi férfi meséje: a pusztító testvérháborúba torkolló gyűlöletről. Az idő szétáztatja a történéseket; már nem lényeges, kinek volt igaza, a történelem démonológiája mutatkozik meg a töredezett képeken, ritkán látható, áttetsző szerkezetében; vagy, ahogy Pilinszky írta, Isten, amint időről-időre átvérzi a történések szövetét. Forgács munkája több oknyomozó dokumentumfilmnél: költészet, meditáció az időről és az azt kimerevítő képekről. (Interjú és kritika a Filmvilág 2005 júliusi számában olvasható. – A szerk.)

A mai tárgyú művek két – igaz, meglehetősen amorf – csoportra oszthatók. Az egyik a hazai szociofilmezés ismert témáit dolgozza fel: hajléktalanok, menekültek, romák, kábítószeresek, korunk páriái szólalnak meg a fölvételeteken, vallanak, értelmesen, tisztán és összefogottan a helyzetükről. Mint B. Révész László nagyszabású filmvállalkozásának, a Diogenész hordót keresnek hajléktalan hősei. Őket hallgatva az az érzésünk, hogy magasabb az IQ-juk, mint egy menedzser-klub tagjainak, s amikor ezt végiggondoljuk, már el is szégyelljük magunkat, amiért meglepődünk. B. Révész szívós munkával követi hősei napi köreit a mindennapos megélhetésért és túlélésért, s becsülendő empátiával éri el, hogy a társadalom peremén élők befogadják, megosszák vele az életüket. Kevésbé komor képet fest a csöves-kérdésről Hajdu Eszter Otthonom, Tarnabodja, amely a hajléktalan családoknak juttatott házak első lakóihoz látogat el. Van köztük, aki meggyökeresedik, van, aki továbbáll, némely falubeli szívesen fogadja őket, mások – szegény környék ez – irigykedve. Hajléktalan heroinfüggő ifjú pár utolsó napját követhetjük végig Pesty László kamerájával (Egy nap), mielőtt a fiú börtönbe vonulna. Történetükben nem az a meglepő, milyen tisztán, illúzióktól mentesen látják a helyzetüket, hanem az az őszinte szerelem, amely ezt a két, nagyon nehéz helyzetben lévő fiatalt egymáshoz köti. Szerelmek lobbannak fel a komlói Drogrehabilitációs Intézetben is, ahol Domokos János Kint és bentje játszódik, amely több reményt sugall, mint Pesty éjszakából éjszakába tartó szerelmes-kábult „utazása”. Szikes-száraz talajon bont virágot a szerelem Szilágyi Kornél Modern Rómeójában is: magyar kislány és roma fiú között bontakozna ki a románc, ám a lány családja közbeszól, a fiút erőszak nyilvánvalóan hamis vádjával bebörtönzik. Mire kikerül, már súlyosan büntetett előéletű: elég egy rossz mozdulat, hogy ismét a rács mögött találja magát, miközben felesége (bűncselekménye „áldozata”) és kisgyerekük várja otthon a papát. Shakespeare színműve ehhez képest könnyed szalondráma: szerelmeseink teljes erővel kapálóznak, hogy változtassanak a sorsukon és kimásszanak a posványból. Miként – egészen más körülmények között – állhatatos harcot folytatnak Litauszki János Cérnaszálonjának ukrajnai magyar fiatalasszonyai is, hogy úrrá legyenek a béklyózó körülményeken, jobb, könnyebb életet biztosítsanak maguknak és a családjuknak. A remény útja a magyar határon át vezet, a szövőgyárba, ahol a családjukért gürcölő, s azt hetekig nem látó asszonyok ma is cukros ételekről álmodnak, nem kartellekről. Kevesebb az esélyük a kitörésre azoknak az erdélyi embereknek, akik – akár itthon az ózdiak – Kismuncsel egykori bányászfaluban rekedtek, pénz és munka nélkül; még Ózd lakóinál is sokkal nyomorultabb és nehezebb helyzetben (Buglya Sándor: Bánya utca). De ők legalább otthon, együtt vannak; ám létezik e földi pokolnak még mélyebb bugyra. Szellemi sérült bosnyák férfiak és nők élnek egy magyarországi menekülttáborban: a jakesi elmeszociális otthon kimenekített lakói, akik családjuktól távol, bezártan vegetálnak, anélkül, hogy hírt tudnának adni magukról és a sorsukról. „Amióta itt vagyunk, az életem pokollá változott” – mondja egyikőjük; ez már valóban a Végállomás, mint azt Németh Gábor Péter megrázó filmjének címe sugallja.

A mai tárgyú filmek másik csoportja – s ezekből most több volt, mint az előző esztendőkben: jó jel – derűsebb képet mutat. Nem szociográfiai indíttatású történetek ezek, hanem – jobb szó híján – „életképek”, különös, érdekes emberekről-helyzetekről. Szabó Ferenc Drágim-jának hősnője élénkzöld furgonnal közlekedő postáskisasszony, aki nem csak leveleket, hanem híreket, kis ajándékokat, játékokat visz az elhagyott, nincstelen községek többnyire idős lakóinak. A lelkes postásnő szellemi rokona Józsi nővér, aki sárga kerékpárján járja az erdélyi Kommandó utcáit, s nyújt – orvos híján – nem csak egészségügyi szolgáltatást, hanem vigaszt, emberi szót is (Zsigmond Dezső: Józsi nővér és a sárga bicikli). Erdélyben él Lakatos Róbert Moszny című filmjének címszereplője is, ám ő nem pusztuló faluban, hanem épülő városban, egyenpanelek árnyékában. Itt terelgeti teheneit, mert nem hajlandó feladni öreg kuckóját, pásztori életmódját és betagozódni panellakónak. Mindkét film operatőre Bálint Arthur, aki nem csak ezzel a két kitűnő munkájával vált az idei dokumentum-mezőny meglepetésévé (tavaly az emlékezetes Csigavárat fotografálta), hanem az általa rendezett-fényképezett Ikrekkel is. Erdélyben járunk ismét, távoli tanyafélén, itt él Lajos és Sándor, akik olyan egyformák, hogy nem tudjuk, melyikőjüket látjuk éppen. Csak belül különböznek: Lajosnak nehezére esik a beszéd, de gyönyörűségesen rajzol, Sándor meg a szavak embere; szabad idejükben, míg hasonmás-testvére a szénaboglya tövében rajzolgat, ő remek verseket ír. Így telik az életük, mesebeli szegénységben, de gazdag képzelettel, míg egy napon bemegy a faluba a két öreglegény, öltönyt vesz, nyakkendőt, ünnepi kalapot, hogy találkozzon volt iskolatársaikkal, szót váltani a régi szép időkről, meg arról, kiből mi lett...

Jellegzetes káeurópai életkép Csáki LászlóPálfi Szabolcs Egerszalókja, olyasfajta iróniával és groteszk humorral átitatva, amely hiányzik az újabbkori magyar dokumentumfilmekből. Ez az egyetlen mozgókép, amelynek hőse nem ember, hanem hely: az egerszalóki gyógyfürdő. A Bükk és a Mátra találkozásánál, hegyek övezte völgyben áll a két medence, melybe folyamatosan csurog a forró víz a fönti forrásból – hófehér sódombot építve az évek során. Olyan ez az elvarázsolt, ködben-párában úszó színtér, akár egy kedélyes falusi kocsma: a helyiek ülnek be ide egy-egy pohár italra, ruháikat kint hagyva a parton. Nem lesz ez sokáig így: már épül a modern wellness-centrum, szállodákkal, szaunával, gyógytermekkel, jacuzzival, ahogy kell, csak épp: hol ücsörögnek majd a helybéliek?

Két egybecsengő tematikájú, megrendítően szép és érzékeny film: Dobray György Gólyameséje egy gyerek világrajöttéről és Tóth Artin Érintettekje egy kisgyerek haláláról. A Gólyamese mintha Almási emlékezetes Sejtjeinkjének párdarabja lenne, s nem csak a témája miatt, hanem azért is, mert hasonlóan érzékenyen-gondosan nyúl kényes anyagához (operatőr: Andor Tamás). Egy fiatal pár gyereket szeretne, egy fiatal anya nem kívánja megtartani gyermekét. Tanúi leszünk furcsa, feszült találkozásuknak, majd a pár bizonytalan várakozásának, az anya szülés előtti és utáni vívódásának – mindannak, ami megelőzi, hogy egy csecsemő szülőkre, egy gyermektelen pár gyerekre találjon. A Gólyamese újszülöttjével ellentében a két éves Patrikot minden erővel próbálják megtartani édesszülei – ám a természet elveszi tőlük. Az élénk, kedves kisgyerek immunhiánnyal jött a világra: születése óta kórházban él, műtétről műtétre bukdácsolva. Vele lakik a kórházban az édesanyja, Éva, akit férj és két egészséges gyerek vár otthon. Kisgyerek haláláról szól az Érintettek – nincs szomorúbb téma ennél. Mégis, a filmből hit és derű sugárzik: Éva, aki két évet a kórházban töltött, Patrik halála után úgy dönt, marad, s a beteg gyerekek gyógyításának szenteli életét. Az Érintettek modern megváltástörténet: azt a folyamatot mutatja be, ahogy a gyermeke életéért küzdő fiatalasszonyban a veszteség adománnyá érik, a rosszból – melynek oly bőséges katalogizálását nyújtották dokumentumfilmeseink – jó születik, akkor, amikor a legkevésbé vártuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 15-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8561