KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Kisjátékfilmek

Más a mese

Hirsch Tibor

Változóban a rövidfilmes hagyomány, a képkultusz egyre inkább átadja helyét a történetmondásnak.

 

Hogyan születik ma egy kísérleti- esetleg kisjátékfilm? Ha az idei Szemle versenykínálatából szemezget az ember, különösen érdekli ez a késztermék szempontjából csekély fontosságú, majdhogynem bulvár-információ. Az ugyebár magától értetődő, hogy a nagyjátékfilm alkotója leginkább egyszerűen csak el akar mesélni egy történetet, merthogy van története. És nem mellékesen, van hozzá ideje, a hagyomány szentesítette kilencven perc, ezt azután nyújtja vagy kurtítja, ehhez képest bont formát, pörget fel ezt-azt, zsúfol és ugrik, vagy éppen lassít, és aprólékosan részletez, ahogy az anyag és művészi kedve parancsolja. Rendezők mondják, hogy ez csacsiság. Hogy kisfilmnél, nagyfilmnél egyaránt, minden egészen másképpen kezdődik. Hogy először csak egy kép van, esetleg valamiféle konstelláció: mondjuk, van egy csapat szegénylegény, és ítéletre várnak. Ennek nyilván minősített esete, de egyben a legvalószínűbb, hogy tudniillik kép és helyzet együtt gomolyognak: a szerző, ha befogott betyárokra gondol, sáncerődítményt is lát hozzá gyalulatlan deszkapalánkkal.

Ha ez minden filmmesére igaz, akkor innen kell elképzelni egy mindenkori kisjátékfilm születését is. Mégpedig úgy, hogy ott a kép és a helyzet, de a rendező-forgatókönyvíró (általában maga is fájó szívvel) nem engedi – nem engedheti egészestés mozi-darabbá hízni a látomást: az ugyan már bomlana is ki, szövődne és terebélyesedne, de a helyzet és a kép meg kell, hogy maradjon a nevetségesen kevés, hagyomány szerint kiszabott rövidfilm-idő fogságában.

Innen izgalmas figyelni az alkotó nemes küszködését. Vissza az idei friss termésre: lehet gondolni, hogy van a látomás – kép vagy helyzet, azután hizlalná a szerző, akár a hideg fehér gombócot a gyerek hóemberré, és amikor kész a darab, legalábbis gondolatban, talán bizony akkor farag vissza belőle. Dési András György és Móray Gábor filmjét, a 639. babát például nagyon nehéz elképzelni anélkül, hogy közege és előzménye ne foglalkoztasson, vagyis nehéz magában meghagyni, egy százoldalakon papírra vethető, szuperprodukcióban képre álmodható negatív utópia nélkül. Abban az esetben persze tartoznak hozzá csillogó megapoliszok föld alatt és föld felett, tartoznak hozzá törvények, napi politika, hozzá tartozik egy egész glóbusz jövőbeli történelme: korábbi civilizációs katasztrófájával, és a hátborzongató folytatás megszületésével – és akkor még hős és hősnő egyéni életútjáról nem is szóltunk. Ehelyett mi jut nekünk? Egy falanszter-szoba mindenesetre adatik, mégpedig a jövőt magányos emberek jelenének foglalatába építő kispolgáriasan otthonos enteriőrrel, és hozzá egyetlen cső, aknatetővel. Az a cső volna a szoba egyetlen sci-fi tárgya, mely a vissza-faragott egészestés nagymeséből vizuális jelzésként ott marad. A cső: amin fölfújható babák jönnek-mennek, vagy ha a hős tesz róla, hát éppenséggel bennragadnak, egy elképzelhetetlen és leírhatatlan hiányérzet következményeként.

Talán bizony ez volna lényege ezeknek a kőkemény hógolyófilmeknek: a frusztráció. Hiányérzet: több értelemben. Hiszen annyi mindenre marad örökké kíváncsi a néző, ha ügyesen amputált történet-torzókat lát, miközben egy magasabb szinten annyi minden ki is elégíti a kíváncsiságát: ez utóbbinak köszönhető, hogy létezhet jó rövidjáték-darab egyáltalán. Merthogy személyiségek formálódtak, és a néző nem volt ott, amikor ez éveken- évtizedeken át megtörtént. De érzi, hogy hiányt kell pótolnia, hogy a nagyjátékfilmes minimumhoz képest mennyivel több munka vár rá. Hiszen például Spáh Dávid Aquájának, László Péter Oldalbordákjának, vagy éppen Nagy Viktor A tárca című miniatúrájának hőseire előéletükkel együtt volnánk kíváncsiak – kicsodák, hogyan formálódtak olyanná, amilyenek. Szeretjük persze ezt a hiányt, örömmel vesszük, mint e filmfajta leginkább sajátszerű hatását, megengedve, hogy tényleg új meséket eszkábál nézői tudatalattink az enigmatikus figurák köré. Eszkábáljon is: jó rövidfilm-mesék így hatnak, nem kérdés, hogy a húsz perc alatti filmhossz jó stimulus nem csupán nézőnek, de kezdő forgatókönyvírónak is. Az Oldalbordákban legalább féltucat hősnőt választhat ki a néző az orvosi rendelőben a közös szeretőjük révén egymást azonosító hölgyek közül, akikhez, miközben persze ezt a helyzetet, tehát ezt a filmet élvezi, mégiscsak nagy kedve támad saját történetet kanyarítani: úgy érzi, megérdemelnék. A tárcához módja van a nézőnek rögtön két történetet – egy pedofil-történetet és egy szeretetéhes öregember makulátlan előélet-meséit rekonstruálni.

Van aztán olyan is, hogy nem szaemélyiség-előzmények után sóvárgunk, hanem helyzet-előzmények iránt: a keserédes frusztráció ugyanaz. Akarnánk például tudni, Orosz Dénes filmjének szerelmi kergetőzést-marcangolást gyakorló (és éppen ott, éppen akkor meglesett) jegyesei hogyan kezdték (Melletted), vagy a Rossz helyen szálltunk le kultusz-találkozóra igyekvő párocskája, és mind a társak hogyan indultak, hogyan formálódik a döntés, hogy valaki alkalmanként birodalmi rohamosztagos jelmezt öltsön, miféle előélet – válságok, magány – kell hozzá. Egyáltalán hogyan csírázik emberek közt a dráma – úgy is, mint történet-torzó –, bizonyos kelet-európai peremfeltételek mellett. Nézői sóvárgásunk az előzményekre a rövidfilmben olyasmi, ahogy Tóbi kutya szimatolgat Köves Krisztián Károly darabjában, amikor az eb szerelemféltéses gyilkosságnak lesz tanúja. Mint ilyen, a kisjátékfilmes frusztráció valóságos embléma-figurája. Néma állat, aki hónapok figyelhette a készülő tragédiát: a néző talán bizony faggatná, de ő csak vinnyog, nem beszél, aki akar, képzelődhet.

Adódik a kérdés, ha a termékeny frusztráció, a magasabb sűrűségi fokozat mindig is rövidfilm-sajátosság volt, miért volna ez az idei magyar termés külön érdekessége? Talán azért, mert a rövidfilm esetében más időben és más helyen nem szükségszerűen mese-amputációkkal játszik a szerző. Hozzátehetnénk: eddig nem is ez volt a magyar hagyomány. Nem mese- hanem képkultuszos filmművészet a miénk. Vagyis a magyar hagyomány nem a történet-sűrítmény és torzó- és rejtélyes történet, hanem a tömény rejtélyes kép. Kép, ami mögé illett látni, kép, amelyben hiányérzet a szépség, ami, ha rövid-opuszban tűnik föl – legalábbis Huszárik Elégiától számítva – mintha maga sóvárogna a gondolati kiegészítésért. Szó se róla, idén is vannak szép és titokzatos képek. Éppenséggel a Filmszemle díjazottja, Buvári Tamás Kivégzése képek enigmáit is kínálja. Mégis, az idei versenyfilmek – részben talán a szigorú előzsűri-rosta következményeként is – a kisjátékfilmes történetmondás új útjairól mesélnek. Márpedig a fentiek szerint az új történetmondás valójában az újmódi kihagyások, sűrítések, az új dramaturgiai trükkök által magként meghagyott, vagy izgalmas mesetorzók kísérleteit jelenti.

A kisfilmek mese-rekonstrukciós igénye persze más is lehet: nem biztos, hogy ma, 2006-ban csakis az előzményre vagy folytatásra volnánk kíváncsiak. Ami igazán új: az érzékeny néző huszonegyedik századi termékeny hiányérzete (vagyis amikor az érzelmi-gondolati hiánypótlásban kedvünk telik) egy történeten kívüli történetre vonatkozik. Írjuk nagybetűvel: vonatkozik a Sátáni Foglalatra. Kíváncsiságunk pofonegyszerű tárgya: ki, hol, mikor átkozta el a világot? Ki átkozta el, hogy azután Jánossy Natália Csendélet hallal… című darabjában élhessen a kiválasztott emberpár odalent a Kazamatákban, kint gomolygó ködben, bent a csendes polgári esték örökös szalonzenéjében, amíg csak a vég el nem érkezik. Merthogy egy ilyen filmben, a szürreális képek, alakok és fények szépsége mellett, nem a mese időbeli kiegészítésével bíbelődik a néző. Azt ugyanis könnyedén elfogadja, hogy a mese odalent a pokolban időtlen, hogy nem kell fantáziálni egyéni sorsformáló előzményeket eléje. Viszont akkor is ott van még a Foglalat. A legszebb dolog elgondolni, a rövidfilm mesék torzóit kiélvezve: mi is veszi körül a Kárhozatot? Csak a Gonosz, ahogy vigyorogva tenyerén tartja mondjuk Polizer Péter Karácsony esti hősét a Csendes éjben? Egy ember az erdőben, örökös ünnepi készülődésben, intim tárgyak és vicces létbizonytalanságban, és hozzá az erdőn túl az örökké tartó háború?

A Sátán nyilván kedveli a dramaturgiai körkörösséget, de persze, semmi akadálya, hogy a történelem végét érezzük benne. Éppen csak borúlátó olvasatban. Volt, vagy nem volt történelem, volt, vagy nem volt végső háború: az alkotók szándéka szerint ennél a filmtípusnál nem érdekelnek az előzmények, ha egyszer az Átokban már nyakig benne csücsülünk. A Buvári-film kivégzés-jelenete bármelyik balkáni háború kulisszái közt megtalálta volna helyét, diszkó-lazasággal feleselő posztmodern kivégzőkkel és kivégzettel, de már itt sem fontos a korszak-rekonstrukció. Sokkal fontosabb, hogy a megpöccintett mese-golyóbis, ez a jellegzetes kisjátékfilmes találmány itt magában forog körbe-körbe: kivégző és kivégzett újra és újra helyet cserél.

 A sugallat, hogy most már így maradunk – Buvári filmjében, Polizer filmjében, Jánossy filmjében – vagyis a hideglelős sejtés, hogy a történet végtelen ismétlődésre van kárhoztatva, a Gonosz külön meséje iránt kelt tehát kíváncsiságot, hiszen akkor ez a Gonosz végleg legyőzte a Jót. Hogyan történt? Nem vettük észre? Kíváncsiak volnánk, de a helyzet és pillanat rekonstrukciója a mini-meséből kiindulva már ránk, nézőkre marad. Hátborzongató fantáziajáték: ezt tudja a jó és újmódi rövidfilm.

Bizarr, hogy ezt a körbe-záródást éppen fordított előjelekkel tálalja az a darab, mely zavarba ejtő explicitással erről, és éppen erről az újmódi formáról mesél. Madarász István filmjében a kiválasztott fogoly szabadul, talán bizony végtelenségig sokszorozza önmagát, a Gestapo-pribék viszont véres hullaként beleszorul egy sci-fiből átemelt, fantasztikus idő-hurok csapdájába (Előbb-utóbb). Ám nem is a film megfejtése a lényeg, hanem az eredmény: ideális kisjátékfilmes idő a végtelenített idő. Hiszen elmesélhető dramaturgiai rejtvény-nyelven egy hónap hosszúságú horror másodpercek alatt, amikor egy csöpögő vízcsap és sercegő rádió segít csak elgondolni, hogyan falja föl a bezárt lakásban gazdája hulláját saját éhes kutyája: ez volna Sólyom Miklós Ebéd című rém-szösszenete. Ez is friss dramaturgiai játék. Mégis, az idei kínálatból szemezgetve – a dramaturgiai torzókkal való kísérletezésen belül is – úgy tűnik, a bezáruló köröké a jövő. Alig húsz film alkotói közül gyanúsan sokakat izgat éppen ez. Sopsits Árpád Forgása, vagy éppen az emlegetett Előbb-utóbb, vagy éppen Peter Sparrow darabja – rögtön címében hordozza az évad emblémáját: RECYCLEd. Szó szerint persze. Recycle: kör, ami újraindul. Ha majd eljön az az idő, amikor mobiltelefonunk képernyőjén szerzői kisjátékfilmeket fogunk nézni – ilyesmi lesz majd a kedvencünk. Elindítja az ember valami trükkös kis gombocskával a mozit, maga is, nézőként is, készülék-függő magányába zárva, és keresi a miniatúrákba zárt Mindenféle Elátkozottak sorsáról árulkodó részleteket. Van idő: ők onnan már soha nem szabadulnak ki. Lehet újranézni Buvárinál a kivégző-kivégzettet, Jánossynál a szájában halat csempésző elvarázsolt alkoholistát, forgásokat és „recycled” tartalmakat, és mindent, ami előbb is van, meg utóbb is.

A rövidfilm egyszer még akár új értelmet is nyerhet: azok meséi, akiket a történet – idő és helyhiány miatt csapdába zár. Járnak körbe-körbe. Szabadulás egy másik életben: első vagy legközelebbi nagyjátékfilmben. Kevesek reménysége.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/04 13-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8589