KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/október
A GYILKOS LELKE
• Mezei Sarolta: „Akarsz-e játszani halált?” [RÉSZLET] A slasher pszichológiája
NEKROLÓG
• Gazdag Gyula: Romvári József 1926–1911
MALICK
• Varga Dénes: A felperzselt Éden Terrence Malick: táj és természet
• Hubai Gergely: Mozart, Wagner, Zimmer Malick filmzenéi
IZLAND
• Tornai Szabolcs: Retrómorál Baltasar Kormákur
• Géczi Zoltán: Észak-déli átjáró Lélegezz!
• Pintér Judit Nóra: Sorsvesztők Izlandi vérvonal
A GYILKOS LELKE
• Szabó Ádám: Hideg, sötét csendben Bérgyilkosballadák
• Varró Attila: Öreg gyilkos Harry Brown
APOKALIPSZIS ÉS MELANKÓLIA
• Pintér Judit Nóra: A magányos bolygó Melankólia
• Baski Sándor: Az apokalipszis melankóliája Határhelyzetek
VALÓSÁGMÁSOLATOK
• Jankovics Márton: Megkettőzve Hasonmás-filmek
• Király Hajnal: A hely szelleme Utazások Itáliába
HATÁRSÁV
• K. Horváth Zsolt: Dada és humor A.E. Bizottság: Jégkrémbalett
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Az informáltság illúziója Gazdasági hírek
FILMHÉT
• Buglya Zsófia: Globálkolorit Osztrák Filmhét
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Ford Scorpio James Sallis: Drive
• Sepsi László: Amerikai kelepce Nicolas Winding Refn: Drive – Gázt!
KRITIKA
• Vajda Judit: Négy évszak meséi Mike Leigh: Még egy év
• Kovács Kata: Hideg sör, gyönyörű lányok Sofia Coppola: Made in Hollywood
• Gorácz Anikó: Iskolapéldák Iskolák és rendszerek
• Palotai János: Művészettörténet-írás kamerával A Nyolcak nyomában; Átrajzolt film
• Pápai Zsolt: Fertelmes felvilág A vizsga
MOZI
• Zalán Márk: Egy fehér, fehér világ
• Nevelős Zoltán: Animal Kingdom
• Alföldi Nóra: Őrült, dilis, szerelem
• Pápai Zsolt: Submarine
• Baski Sándor: Pótpasi
• Forgács Nóra Kinga: Angèle és Tony
• Roboz Gábor: Néma csönd
• Varga Zoltán: Végső állomás 5 – 3D
• Sepsi László: Végső állomás 5 – 3D
• Szabó Noémi: Jane Eyre
• Kovács Marcell: Cápák éjszakája 3D
• Tüske Zsuzsanna: Colombiana
• Varró Attila: Fertőzés
• Vajda Judit: A guardista
• Sepsi László: Johnny English újratöltve
DVD
• Varga Zoltán: Szex a neten
• Pápai Zsolt: Közös titkunk
• Sepsi László: Pokolba az élettel

• Vincze Árpád: Kutyahideg
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Nicolas Winding Refn: Drive – Gázt!

Amerikai kelepce

Sepsi László

A csapdahelyzetbe szorult főhős kezdettől fogva a Refn-életmű állandó motívuma, a kiindulópont az amerikai bemutatkozásban is megmaradt.

Refn felfokozott várakozással övezett munkája nem az elsõ alkalom, a dán rendezõ angolszász területre tévedt: az Egoyan és Lynch világának határmezsgyéjére pozícionált Fear X 2003-ban egyszerre volt tolakodó szerzõi stilizációval megpakolt instant fesztiválfilm és zavaros koncepciójú pszichothriller, melynek bukása rákényszerítette alkotóját mûvészfilmes fordulatának felülbírálására és egy gyors visszavonulásra a tengerentúlról. A Fear X-hez hasonlóan vegyes fogadtatású, a mûvészi blöff vádját is kihívó transzcendens közelítésmódot kiontott belekkel színezõ Valhalla Rising után a hollywoodi debütáció értelemszerûen inkább a brit színekben forgatott, a kilencvenes évek szerzõi trendjei helyett a retróhullámra építõ Bronson sikerreceptjét követi.

Az alapanyag saját forgatókönyv helyett konkrét regényadaptáció és vele együtt egy jól bejáratott történetséma, a retróhangulatot Michael Mann és Walter Hill harminc évvel ezelõtti minimálremekeinek (Gengszterek sofõrje, Az erõszak utcái) és a cinema du look Bessonnal fémjelzett vonalának felidézése biztosítja, miközben a kultpotenciált a Tom Hardy-hoz hasonlóan kiváló érzékkel választott fõszereplõ (Ryan Gosling) és az utóbbi évek meghatározó bûnszériáiból válogatott rosszarcúak hivatottak növelni. A Drive leplezetlenül épít a rendezõ kultuszára (lásd a csodagyerekként bemutatott, polgári foglalkozását tekintve kaszkadõr hõst, mint rendezõi alteregót), egyszerre kijátszva és felülírva a nézõi elvárásokat (olyan provokatív gesztusokkal, mint a kötelezõ, fõcím elõtti akciófelütés autós lopakodássá átformált „hajszája”), épp annyi iróniával, ami még nem torzítja súlytalanná a magányos profi melodrámába hajló sorstragédiáját.

A csapdahelyzetbe szorult fõhõs kezdettõl fogva a Refn-életmû állandó motívuma, de a Drive az elsõ alkalom, hogy dinamikus és aktív, amerikai típusú figurát emel a középpontba, annak fényében pedig, hogy a film attrakciói elsõsorban az extrém erõszakjelenetek, nem pedig az autós üldözések, már a cím is sokkal inkább utal a hõst hajtó belsõ erõkre, mint a gépjármû-vezetésre. A Pusher-trilógia megtörhetetlen adósságspirálba került bûnözõi, a Bronson értelmetlen dühkitörésekkel és képzelt performanszokkal lázadó börtönsztárja, majd a Valhalla Rising végül teljes passzivitásba és önfeladásba burkolózó harcosa után a Drive-ban Refn egy újabb stratégiát mutat fel, ahol az érzelmeit az autóján keresztül kifejezõ, egy kiskamasz báját egy amorális pszichopata ridegségével vegyítõ Gosling-figurából a korábbiakhoz hasonlóan egyenesen levezethetõ minden alkalmazott stilizációs eszköz, az álomszerû neonfényektõl az infantilisbe hajló soundtracken át az erõszakjelenetek brutális naturalizmusáig. Az alvilági közeg alig különbözik a Koppenhágában megismerttõl, a szigorú hierarchiát itt is illúzióktól mentes, kegyetlen tuskók és tramplijaik tartják fent, de ezúttal a csillogó szemû all-american boy pokolbéli változatával kell szembenézniük, aki lapítás és alkudozás helyett hamar felveszi a (motoros)kesztyût, majd kalapáccsal és pszichológiai terrorral éri el céljait. Refn nem csak használja, de visszájára is fordítja az amerikai hõs mítoszát, egyre több vér és agyvelõ szárad a kezdetben makulátlan motorosdzsekin, a szégyenlõs félmosoly pedig egy ponton túl már nem Jimmy Stewartot, hanem Dextert idézi.

Ahogy a mûfajtól elvárható, a Sofõr egyetlen hibája, hogy érzelmileg bevonódik egy akcióba, megváltást keresgél ott, ahol annak ígérete is csak épphogy felsejlik és ahol érzelmek helyett valójában továbbra is egy visszafogott profira lenne szükség. Miképp hõse, úgy Refn számára is az önkorlátozás feladása vezet a végsõ megdicsõülés felé: a Drive melankolikus és fojtott hangulatú elsõ harmada után a kirobbanó groteszk erõszak a csendes retróélménybõl visszavezet a Bronson és részben a Valhalla Rising túlhúzott vízióihoz, hogy a filmbeli gengszterfõnök-producerfigurák padlóra küldésével a rendezõ újra kinyilvánítsa autonómiáját. A naplementébe elkocsikázó fõhõs csak hajszálnyival nyújt pozitívabb végkicsengést, mint Takeshi Kitano kivégzett yakuzája a Fivérben, de minden ízében azt üzeni, hogy a betörhetetlen csodagyerek egy pillanatra gyõzedelmeskedett az Álomgyár felett.

Drive – Gázt! (Drive) – amerikai, 2011. Rendezte: Nicolas Winding Refn. Irta: James Sallis regényébõl Hossein Amini. Kép: Newton Thomas Sigel. Zene:Cliff Martinez. Szereplõk: Ryan Gosling (Sofõr), Carey Mulligan (Irene), Bryan Cranston (Shannon), Ron Perlman (Nino). Gyártó: Bold Films – Odd Lot. Forgalmazó. Forum Hungary. Feliratos. 100 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 47-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10791