KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nő-idolok

Képtelen Afganisztán

A betiltott nők

Bori Erzsébet

A képrombolás és a tetőtől talpig lefátyolozott nő egyazon férfitéboly tünete. – Tálib fundamentalizmus és iráni filmcenzúra.

 

Az iszlám fundamentalizmus – egyik lehetséges olvasata szerint – a machók félelemreakciója a modern kor, legkivált a nõi emancipáció kihívásaira. Nem tévedhetünk nagyot ezzel az értelmezéssel, hiszen az iszlám törvénykezés – vegyük akár a tálibok elnyomó rendszabályait, akár az iráni filmcenzúra tilalmait – tekintélyes része a nõk visszaszorítását kívánja elérni a társadalmi élet, a nyilvánosság minden területén.

Amikor 1979-ben gyõzött Iránban az iszlám forradalom, a Khomeini ajatollah szellemi vezetése alatt berendezkedõ új hatalomnak egyik elsõ dolga volt eltörölni a Reza Pahlavi által bevezetett, liberális családjogi törvényeket. A nõket visszahelyezték az apjuk vagy a férjük fennhatósága alá, csadorba kényszerítették, szegregálták õket, és eltiltották bizonyos hivatások gyakorlásától. Nem lehettek például többé bírók – ami szinte természetes annak az iszlám jogelvnek a fényében, hogy a nõ tanúvallomása fele annyit ér, mint a férfié. Csak apai vagy férji engedéllyel hagyhatják el a várost vagy az országot, az autóbuszra csak a hátsó ajtón szállhatnak fel – megdöbbentõ és komikus, ahogy Jafar Panahi Tükör címû 1997-es (!) dokumentarista filmjében a férfiak oda sem figyelve, rutinból kétszer is lezavarnak a buszról egy pöttöm, hatéves kislányt, mondván, hogy „nõnek” hátul a helye –, csak külön partszakaszon strandolhatnak, külön pályán síelhetnek, elkülönítve ülhetnek az egyetemi elõadótermekben. A szegregációnál is súlyosabb volt azonban a váláshoz való egyenlõ jog eltörlése, továbbá az, hogy a felnõtt (értsd 9 éves) gyerekrõl kizárólag az apa rendelkezhet.

Az iszlám radikálisok másik fõ csapása a képre irányult. Hiszen a Korán tiltja az emberábrázolást. Bezárták, lerombolták a mozikat, megsemmisítették a filmtekercseket, betiltották a képesújságokat. De meddig mehet el a képek kiirtása? A televízióig, a könyvillusztrációig, a rajzig, a nagypapa fényképéig? Igen, a végsõkig, a tökéletes képtelenségig – mondták erre a tálibok. Amikor törvényen kívül helyezték a képeket, a színeket, a mozgást, akkor az emberi civilizáció alapjait kezdték ki. Ugyanezzel az erõvel betilthatták volna a munkát, a nyelvet, a gondolkodást is. Vagy az életet. Ilyen messzire nem sikerült eljutniuk, de a legjobb úton jártak efelé.

Csakhogy a kép elõbb volt, mint a Korán. Elõbb, mint az istenábrázolást tiltó Biblia, és a rá hivatkozó elsõ képrombolók vagy a képek devalválódása ellen sikerrel fellépõ protestáns mozgalmak. A nyugati félteke mára képfüggõvé vált; menekülne a magánélettõl a nyilvánosságig, az otthontól a közterekig mindent elözönlõ, felhígult képek uralmától, de be kell látnia, hogy nem tud és nem is akar élni nélkülük. A tálibokkal való találkozás végül is nem volt hiábavaló: kiderült, hogy csak elõre menekülhetünk.

Iránban már oldódni kezdett az iszlám szélsõségesek terrorja, amikor új helyen ütötte fel fejét a fenevad: Afganisztánban. A tálibok 1995-ben vették be Kabult, az egyszerûség kedvéért innen számíthatjuk regnálásukat. Mégis évek teltek el, amíg az óriás Buddha-szobrok elpusztítása nyomán eljutott a hírük a világba. Az internetes közösség valamivel korábban szerzett tudomást a rémrezsimrõl, amikor az afgán nõk földalatti mozgalmának segélykiáltása elterjedt a hálón. Alig hihetõ repressziókról számoltak be, amelyeknek szsélsõséges kegyetlenségével csak szélsõséges ostobaságuk vetekedhetett. De még ez is kevés volt ahhoz, hogy átcsapjon a világ közvéleményének ingerküszöbén. Az afgán nõknek várniuk kellett addig, amíg Uszáma bin Ládin emberei belevezették az utasszállító gépeket a World Trade Center ikertornyába. De akkor lehullt a fátyol.

Az egymást követõ katonai puccsok, majd a több mint tíz éven át tartó szovjet megszállás után az afgánok végre birtokba vették hazájukat meg az ott maradt orosz és amerikai haditechnikát. A mudzsahhid parancsnokok egymás ellen fordították fegyvereiket és katonáikat, a lakossággal pedig az történt, ami egy háborúban kivérzett, elnyomorodott országban történni szokott, ha az emberek egy részének van fegyvere, a másiknak meg nincsen. Bevezették a szabad rablás és gyilkolás intézményét, az útonállást, a nõk és gyerekek befogását és megerõszakolását. Ilyen apokaliptikus állapotok között léptek színre a fiatal, tiszta kezû és igaz hitû tálibok, akik törvényt és rendet, de mindenekfelett békét ígértek a népnek, amely szabadítóként fogadta õket. Kezdetben. Pedig õk állták a szavukat. Ahol megvetették a lábukat, ott véget vetettek a bandaháborúknak, lefegyverezték a lakosságot, és szigorúan érvényt szereztek a törvényeknek. Hogy Afganisztán ma is romokban hever, szegény és szûkölködõ, az nem róható fel a táliboknak. Õk egy szóval sem ígértek virágzó gazdaságot, növekvõ életszínvonalat, a civilizáció áldásainak terjesztését, ahogy szabadságjogokat, nótát és kacagást sem.

 

 

Az Erény és a Bûn Minisztériuma

 

De kik azok a tálibok? Ezek a zömükben fiatal férfiak mind a háborúban szocializálódtak. Életük eddigi húsz-harminc éve alatt egy napig sem volt béke, nem ismerik a létbiztonságot, a családi harmóniát. És nem ismerik saját országuk történelmét, sõt az iszlám hagyományait, kultúráját sem. Többségük a pastu hegyvidék egyik legarchaikusabb törzsi közösségébõl származik, fegyverek és férfiak között nõttek fel, egyetlen iskolájuk a madrasza, ahol az iszlám harcosait készítik fel, gyorsan és célratörõen. Innen kikerülve egyik kezükben Kalasnyikovval, a másikban a Koránnal indultak harcba, és ahol gyõztek ott betiltották a nõket.

Noha a Korán maga int attól, hogy szó szerint értsék képes-virágos mondatait, a tálibok és fundalista társaik nem jelentéshálókkal, dekonstrukcióval, alternatív szövegértelmezésekkel foglalkoztak a madraszák gyorstalpalóin. Õk igenis szó szerint vettek mindent, vitás kérdésekben pedig az volt az irányadó, hogy ami nincs kifejezetten megengedve, az tilos. Az afgán rendszernek nem volt szüksége alkotmányra, büntetõ törvénykönyvre vagy közigazgatásra. Ahogy televízióra vagy a nyugati értelemben vett sajtóra, rádióra sem. Az irodalom a föld alá szorult, nem készültek filmek, de még fényképek sem. Kommandók járták a házakat, elkobozva a tévéket, videókat, rádiósmagnókat, kamerákat, de még a családi fotóalbumokat is. A mozikat bezáratták, lerombolták. A könyveket elégették, vagy kitépték, filctollal bemázolták a képes oldalakat (hívõ muzulmánnak csak egy könyvet kell ismernie.). Afganisztánról nem láthattunk szigorú értelemben vett dokumentumfilmet. Történtek ugyan erre heroikus kísérletek, de mivel tilos volt a forgatás, a fotózás, a szabad mozgás, az emberek, kivált a nõk megszólaltatása, maradtak a rejtett kamerás felvételek. Amikor a RAWA (az afgán nõk forradalmi szervezete) vállalkozott arra, hogy ha lehetséges, képekkel dokumentálva összegyûjtse és a világ elé tárja az atrocitásokat, halálmegvetõ bátorságról tett tanúbizonyságot. Akárcsak a BBC afgán származású riporternõje, akit a fátyol leple alatt a RAWA aktistivái kézrõl kézre adva vittek végig a titkos lányiskolákon, szépségszalonokon és önsegélyezõ helyeken.

A tálibok korlátozták a sportot, a stadionokat átalakították büntetõ- és vesztõhelyekké, a futballkapukból akasztófák lettek; miután a hagyományos ünnepeket is eltörölték, az esküvõkrõl számûzték a táncot és a zenét, betiltották a közkedvelt sárkányröptetést, de még a kanárimadarak tartását is, szinte egyedüli népszórakozássá vált a nyilvános megkövezés, csonkítás, gyakran halálos megkorbácsolás, tarkónlövés. Ám az elnyomó törvények java része az asszonyok ellen irányult. Nem túlzás, hogy a tálibok betiltották a nõket. Sokukat egyszerûen halálra ítélték azzal, hogy megtiltották nekik a munkavállalást és azt, hogy közeli férfirokon kísérete nélkül elhagyják a házat. Egy olyan országban, ahol a férfiakat megtizedelte a több évtizedes háború, a nõkre maradt a családfenntartás feladata. A kórházakból kitiltották a nõi alkalmazottakat és betegeket, férfi orvos nem kezelhetett többé nõt. Bezárták valamennyi fürdõt, az egyetlen helyet, ahol meleg vízhez lehetett jutni; lerombolták a lányiskolákat; a fiúiskolák jó részét pedig azért kellett becsukni, mert a tanítónõket kivonták a forgalomból.

Kötelezõ viseletté tették a burkát, az iráni csador súlyosbított, a szemet is takaró változatát. A tálib észjárás a következõ: mivel a Korán nem részletezi, hogy mely testrészüket takarják el a nõk, biztos, ami biztos, takarjuk le õket egészen. Tilos volt továbbá a smink és a körömlakk, a színes öltözék és a magassarkú cipõ, általában minden, ami felkeltheti a figyelmet, így a nevetés, a hangos beszéd, a léptek ütötte zaj. A szemüveges vagy gyengénlátó nõk szinte vakon botorkáltak; a hírhedt vallásrendõrség (Az Erény Elõmozdításának és a Bûn Üldözésének Minisztériuma) pribékjei helyben megkorbácsolták azokat, akik egy pillanatra felemelték a fátylat a piacon, hogy megszámolják az aprót; mások a láb- vagy kézujjaik elvesztésével fizettek lakkozott körmükért.

Kényszerû távozása elõtt az UNICEF felmérte az afgán gyerekek helyzetét: több mint hetven százalékuk elvesztette valamelyik családtagját, szélsõségesen erõszakos cselekményeknek volt szemtanúja, és úgy érzi, hogy nem tud már bízni a felnõttekben. A család elveszítette értékét és megtartó erejét, hiszen a szülõk képtelenek voltak biztonságot teremteni a gyerekeiknek, megvédeni õket vagy akár enni adni nekik. Hogyan nõttek fel, mire szocializálódtak azok a gyerekek, akik azt látták, hogy nincs miért tisztelniük a szüleiket, az anyjuk értéktelen és megvetett lény a társadalomban, akit a legapróbb vétségekért is bármikor megverhetnek, megalázhatnak? Akik nem láttak szép, fiatal, sem vonzó, idõsebb nõket az utcán, a moziban, a televízióban vagy a képeslapokban (Afganisztánban, lám, megvalósult egy harcos feminista követelés, ha nem is éppen úgy, ahogyan azt képzelték), sosem találkoztak tanítónõvel vagy doktor nénivel? Mivel sem a tanulás, sem a munkavállalás nem állt nyitva a fiatalok elõtt, szinte az egyetlen pálya – gyakran már gyerekként – belépni a tálibok soraiba.

A tekintélyes muzulmán országok közül egy se ítélte el a tálibok rémtetteit. Érdekes módon, ezt Irán tette meg egyedül, és még jóval azelõtt, hogy diplomatáit lemészárolták volna. Ahmed Jannati ajatollah már 1996-ban szûklátókörûnek és az iszlám megcsúfolásának nevezte azt, amit a tálibok a nõkkel mûveltek.

Mert a magát iszlám köztársaságnak nevezõ Irán nagyot változott 1979 óta. A sokszor csak apró, folyamatában és az emberek életére gyakorolt hatásában mégis drámai változásokat szinte lépésrõl lépésre, lélegzetvisszafojtva követheti a világ. Hála a perzsa filmnek, amely nemcsak Irán alkotóinak és népének felszabadításán fáradozik, hanem – mintegy mellesleg – a mozi megtépázott becsületének helyreállításán is.

 

 

Perzsa filmszõnyeg

 

Az iráni filmkódex részletekbe menõen szabályozza a nõk, a házasság, a családi élet, a férfi-nõ kapcsolatok megjelenítését a vásznon. Mivel a korlátozások – nõrõl nem mutatható premier plán; olyan ruhát kell viselnie, ami elrejti a test körvonalait; nõ és férfi között nem lehet testi érintkezés: az anya nem ölelheti meg a fiát, férj és feleség csak akkor foghatja meg egymás kezét, ha a színészek civilben is házasok – szinte lehetetlenné tették a nõk életszerû ábrázolását, sok rendezõ inkább férfi- és gyerekhõsöket választott. De egyre gyakrabban akadnak olyan bátrak, akik vállalják a kockázatot, akarnak és tudnak is gúzsba kötve táncolni. És persze vannak nõi rendezõk, tizen-tizenketten, akik a nehéz idõkben is ott álltak a kamera mögött.

Az iráni rendezõk fiatalabb nemzedékéhez tartozó Mohsen Makhmalbaf különös pályát futott be Teherán szegénnegyedétõl a sah börtönén át (ahol iszlám radikálisként ült) a reformer filmes szerepéig. 1996-ban forgatott Gabbeh címû filmje gyönyörû metafora egy perzsa szõnyegrõl (gabbeh), amelynek nõalakja megelevenedik, és elmeséli szerelme történetét, amelyhez egy nomád törzs élete és vándorlása ad keretet. Makhmalbaf arról is nevezetes, hogy felesége és lánya is filmrendezõ lett. Felesége, Marziyeh Meshkini filmje, A nap, amikor nagylány lettem körkép a perzsa nõk sorsáról: az elsõ rész fõhõse egy kislány, a másodiké egy fiatalasszony, a harmadiké egy idõs nõ. Havvának (Éva) ma van a kilencedik születésnapja, megkapja elsõ csadorját és a nagymama már nem engedi el játszani Hassan nevû barátjához. Ám az anyának eszébe jut, hogy Havva délben született, és most még csak 11 óra: maradt még egy órája az életre. A középsõ rész fiatalasszonya biciklin száguld a társnõivel, lobognak, úsznak a szélben a csadorok, de lobog, úszik a lovak sörénye is, amelyeken a család üldözõbe veszi, hogy eltántorítsa istentelen vállalkozásától. A harmadik rész nagymamája váratlanul pénzhez jut, és végre megveheti magának mindazt, amire egész életében vágyott: ruhát, bútort, háztartási gépet. Szürreális látványt nyújt a tengerparti homokon kirakodott holmi, szinte egy egész otthon, amint arra vár, hogy a hajóra vigyék. Három epizódban az egész élet, a nõ sorsa az iszlám törvények uralta Iránban.

Bahram Beizai a forradalom elõtti újhullámos rendezõkhöz tartozik; a Bashu, a kis idegen még 1988-ban készült és a háborús idõkben játszódik. Egy kisfiú otthonát lebombázzák, családja meghal, csak õ menekül meg. Elbújik egy teherautón, és kiköt az ország egy távoli vidékén, más nemzetiségû, más nyelvet beszélõ emberek között. A film fõhõse mégsem a gyerek, hanem Naii, a ragyogó fiatalasszony, aki férje távollétében egyedül gondoskodik két gyerekérõl, látja el a gazdaságot és a háztartást. Megszánja az árva fiút, pedig nem mindegy, hogy hány éhes szájat kell etetnie, és még ahhoz is van benne kurázsi, hogy szembeszálljon az idegen befogadását ellenzõ nagycsaláddal. A Bashu falusi történet, és ennek is megvan a jelentõsége. Az iszlám fundamentalizmus – némiképp paradox vagy inkább ironikus módon – nem a tradicionális közösségekben, közel a „gyökerekhez” bontotta ki leghúsosabb szirmait, hanem a nagyvárosokban. Ez még a tálibok uralmára is érvényes volt: a földeken, még ha férfiakkal dolgoztak is együtt, a nõk nem viseltek sem csadort, sem burkát, néha még fejkendõt sem; szinte háborítatlanul élték régi, robotos életüket, amelynek amúgy sem volt része a dévaj szórakozás. Naii is csak akkor kanyarít magára egy sötét leplet, amikor a nagypiacra megy árulni a terményeit.

Naii írástudatlan, de két nyelven beszél: a helyi közösség és az állatok nyelvén. A férjétõl érkezõ leveleket elõbb a család egy tekintélyes férfitagja olvassa fel és válaszolja meg helyette, majd Bashu veszi át a helyét, amikor általános csodálkozásra kiderül, hogy a sötét bõrû, más nyelvû idegen ugyanazon a nyelven ír-olvas, amin a falusi gyerekek tanulnak az iskolában. Bashu családi és közösségi státusára sorsdöntõ hatással van a családfõ állásfoglalása, ezért nem mindegy, ki és hogyan interpretálja a perzsa leveleket. A film végén megérkezik a régen várt férj: nem hozott pénzt, és a fél karját is elvesztette. Az iráni filmre oly jellemzõ szúkszavúsággal és titokzatossággal a rendezõ nem tér ki arra, mi történt a férfival, és a történet végét is nyitva hagyja. Nem kis részben ez a nézõnek mindenkor felkínált szabad interpretációs mezõ adja a perzsa filmlevelek vonzerejét.

Dariush Mehrjui egyike a legnevesebb rendezõknek, sokan az õ 1969-es A tehén címû filmjétõl számítják az iráni új hullámot. Los Angelesben tanult; nyugatos mûveltségét tekintve nem csoda, hogy a nõi tematika egyik zászlóvivõje és neki jutott eszébe filmre vinni a Nóra iráni változatát. (Érdekes, hogy a nyilvánvaló forrás ellenére Ibsen neve nem szerepel a fõcímben.) A teheráni Nórát Sarának hívják, jómódban él bankár férjével, de Hassam csontrákot kap és az asszonynak gyorsan pénzt kell szereznie a svájci gyógykezeklésre. Nõ azonban nem juthat kölcsönhöz a férje vagy az apja aláírása nélkül, ezért Sara az apja nevét írja a váltóra. A férj felépül, az asszony pedig három évig varrással és hímzéssel tölti az éjszakáit, hogy törleszthesse az adósságát. Ám a – nyugatias külsejû és viseletû – negatív hõs nem adja vissza a váltót, hanem azt követeli, hogy Sara férje helyezze vissza az állásába, ahonnét sikkasztás miatt bocsátották el. Hassam mindent megtud, és közli az asszonnyal, hogy a látszat kedvéért együtt maradnak, de a gyermekük nevelésére méltatlannak bizonyult. Közben Sara barátnõje – Németországból hazatért fiatal özvegy, képzett, modern, dolgozó nõ – jobb belátásra bírja a negatív hõst, aki visszaadja a váltót. Hassam megnyugszik, hogy nem lesz botrány, és megbocsát a feleségének, ám – legnagyobb megdöbbenésére – Sara nem bocsát meg neki, és gyermekével együtt elhagyja a babaházat, talán nem örökre. Annak idején a Nóra elõadásait hangos botrányok kísérték, Ibsen gyalázkodó, fenyegetõ leveleket kapott. Irán egyik városában tavaly felgyújtottak egy mozit, amelyben lázadó nõkrõl vetítettek filmet. Ibsen Nórája óta éppen száz év telt el, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az iráni nõk emancipációja száz év lemaradásban van.

A 2000-dik évben külföldi fesztiválokon bemutatták Jafar Panahi vérlázító filmjét, A kört. Nyolc nõ szerepel benne, õk adják tovább egymásnak a történet fonalát, amíg körbe nem ér. De pontosabb volna sorsfonalat mondanom, mert nem a történetét ismerjük meg a szereplõknek, hanem a sorsát. Ép, egészséges, szép fiatal nõk, akiknek fabatkát sem ér ér az élete, és képtelenek kitörni megalázó, reménytelen helyzetükbõl. Az egyik lánygyereket szült – már megint –, és ezért el fogja hagyni a férje; a másik lányként esett teherbe, a családja elûzte, és most orvos barátnõjétõl kér segítséget: végtére nem lehetetlen az abortusz, csak kell hozzá a férj vagy apa aláírása; a doktornõ nem mer segíteni, mert retteg az urától. Ketten börtönbõl szabadultak, illetve szöktek; az egyiknek nincs hová mennie, mert a férje azóta újranõsült, a másik még reménykedik, hogy visszavárja a család egy távoli vidéken, csakhogy magányos nõ nem utazhat férfikíséret vagy engedély nélkül. Szállodai szobát sem vehet ki; marad az utca, ahonnét elõbb-utóbb begyûjti a rendõrség. A fiatal anya „elveszti” a gyerekét, és azt reméli, jó emberek veszik majd magukhoz. Hogy hol a helye egy prostituáltnak, kár is kérdezni, a kör bezárul, mindenki rács mögött van, az egyetlen helyen, amelyet a nem elég simulékony nõknek nyújt a mai társadalom.

Jafar Panahi filmje alaposan lehûti a lelkesülõket, és belerondít az emberi jogokat, a nõk jogait egyre inkább tiszteletben tartó ország imázsába. De ha józanul próbáljuk nézni a dolgot, akkor mégsem olyan kilátástalan a helyzet. A kör szélsõséges élethelyzeteket mutat, és nincs az a demokratikus mintaállam, ahol rózsás jövõ vár az egzisztencia nélküli lányanyákra, a börtönviseltekre vagy az utcanõkre. Nézhetjük úgy is a kérdést, hogy A kör címû film elkészült, habár otthon nem mutatták be, zajos sikert aratva bejárta a nemzetközi szcénát, és Arany Oroszlánnal tért haza Velencébõl. Nem lehet többé úgy tenni, mintha nem létezne. És nem lehet úgy tenni, mintha nem léteznének a filmben ábrázolt, feszegetett problémák.

Iránban már megvívták az iszlám forradalmat. Napjainkban egy második, csöndes forradalom zajlik, változó sikerrel, amelyben többek között az emancipáció a tét. Nem csak a nõké.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/01 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2412