KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az orosz krimi nemet vált

Keresd a nőt!

Trosin Alekszandr

Az orosz bűnügyi filmben a nők vették át a hatalmat.

 

„Nõket keresnek az oligarchák” – virított hatalmas betûkkel az egyik legtekintélyesebb és legolvasottabb orosz újság címoldalán a minap. Az alcímben pedig még fokozták is a várakozást: „A családi birtok felosztása a tulajdon új átalakításával, mi több, politikai destabilizációval fenyegeti Oroszországot.” Mi az összefüggés – kérdezhetik Önök – a nagypolitika és az elvált házastársak családi birtokának banális felosztása között, amivel nap mint nap polgári bíróságok foglalkoznak Oroszországban? A legközvetlenebb akkor, amikor a bíróságon az ilyen történetekben az alperes oligarchák, akiknek nem elég, hogy dollármilliókat fizetnek az elhagyott nejeknek és a gyerekek után, hanem legalább ugyanennyit veszítenek, mialatt a bíróság a birtokot ideiglenesen lefoglalja. És hát természetesen, lõttek a politikai karrierjüknek is.

Pontosan ez történt a nyizsegorodszkiji üzletemberrel, Andrej Klementyevvel is. Éppen harcba szállt a terület kormányzói posztjáért, amikor a választási kampány csúcsán a volt felesége, aki addig hallgatott, a bírósághoz fordult azzal a követeléssel, hogy a kormányzójelölt adja neki vissza hatéves fiát. A nyizsegorodszkiji bíróság nem sietett kielégíteni a felperes követelését, elutasította azt a kérését, hogy pszichológiai-pszichiátriai vizsgálatnak vessék alá a volt férjét. Ám az asszonynak sikerült a sajtóban kiteregetnie, milyen erkölcsi torzszülött is volt választottja. A módszer bevált. Az egysíkú, átlátszóan egyszerû dramaturgiájú latin-amerikai tévésorozatokon nevelkedett orosz honpolgár meg tudja bocsátani a politikusok, üzletemberek bármilyen szélhámosságát, de nem bocsát meg a hûtlen férjnek vagy a „rossz” apának, aki nem fizeti a tartásdíjat. Akárhogy is volt, a kompromittált Andrej Klementyev elvesztette a helyi kormányzósági választásokat. Üzleti kollégája, a „Szeverosztal” cég igazgatója, Alekszej Mordasev szintúgy komoly veszteséget könyvelhetett el, amikor volt neje úgy döntött, behajtja tõle az elmaradt tartásdíjat, 20 millió dollár nagyságrendben.

Még sok példát hozhatnánk az oroszországi botránykrónikákból, amelyeket asszonyok robbantottak ki. Azt mondják, tapasztalt PR-specialisták állnak a hátuk mögött, akik pontosan tudják, melyik húrt kell pengetni ahhoz, hogy egy pillanat alatt lerombolják a konkurens reputációját a gazdaságban vagy a politikában. A külföldi sajtóban az a vélemény alakult ki errõl az új oroszországi tendenciáról, hogy „ha nálunk is új tulajdonelosztás lenne, akkor az sem menne a volt feleségek nélkül”.

A PR-szakértõk nézik-e figyelmesen az oroszországi filmeket és alkalmazzák az életben, vagy a filmjeink reagálnak ennyire érzékenyen az életben most izmosodó tendenciára? Mindenesetre tény, hogy feltûnõen elnõiesednek filmjeink. A filmgyárainkban és tévécsatornáinkon nagy mennyiségben készülõ detektívtörténetek középpontjában asszonyok állnak. Mint Konsztantyin Odegov Kiesésre játszani címû Jurij Poljakov-adaptációjában is. A könnyfacsaró bûnügyi románcban a szépséges dög tönkreteszi a jó fiatalurat, az egyszerû jéghokizót, akibõl olajmilliomos lesz. Vagy mint Kirill Levrentyev Szélhámosságában, ahol a hõsnõ az ágyban építgeti karrierjét. Szeretõje (a központi tévécsatorna fõnöke) elintézi, hogy a lány az Amerika fölött kialakuló, környezeti katasztrófával fenyegetõ ózonlukat ismertetõ mûsorsorozat vezetõje legyen. A szakmai információt egy harmincéves üzletember szolgáltatja a leánynak. Az üzleti vacsora az úriemberrel az ágyban végzõdik, és a lány úgy dönt, dobja fõnök-szeretõjét az új kalandért. Ám a fõnököt holtan találják a lány lépcsõházában, a hölgyet viszont váratlanul kinevezik az elhunyt helyére. Az ügy dollármillióktól bûzlik.

 

 

Bérgyilkos identitást keres

 

Tíz évvel ezelõtt még nem lehetett mit kezdeni a végzõs VGIK-esekkel (filmfõiskolásokkal), akik nagyon szerették volna kifejezni magukat. „Szerzõkként” kitárták a világnak mély lelküket, és olyan zagyvaságot forgattak, hogy semmit sem lehetett érteni belõle. Aztán, valahová eltûntek. De szent hely nem marad üresen. Valakinek csak kell filmet csinálnia. A következõ VGIK-es nemzedék gyakorlatiasabbnak bizonyult. Mindnyájan egy kis vékony és nagyon rossz könyvet bújtak az amerikai filmírás mûvészetérõl. Mindnyájan lélegzetvisszafojtva mesélték egymásnak, hogyan fogják csinálni az elsõ orosz bombasikert, mert Robert Zemeckistõl már ismerik a nagyhatású dramaturgiai fogások listáját.

A Szélhámosság pontosan az amerikai tankönyv szerint felvett vad keveréke a „fekete” filmnek, és egy olyan történetnek, amelyben a szerelmi konfliktus vegyül a „nesze semmi, fogd meg jól”-lal. Minden mûfogás tisztán látható, akár a baktériumok a mikroszkóp alatt, csak épp az eredetiség hiányzik.

Televíziós filmjeinkben lehet ezt jól megfigyelni. (Annál is inkább, mert manapság az oroszországi film olyan szorosan kötõdik a tévéhez, mint még soha: a produkciók 90 %-a tévére is szánt mozifilm, szerzõik a krimiket és szappanoperákat fogyasztó hatalmas nézõseregére spekulálnak.) Az elmúlt televíziós szezon Násztya Kamenszkaja szoknyás rendõrnõje (a Kamenszkaja címû tévésorozatból), valamint a bájos botcsinálta gengszternõ, a lángvörös Éva jegyében telt el, aki úgy bánik a kolttal és úgy karatézik, mint senki más a férfiak közül (õ a Vadászat Csipkerózsikára címû sorozat hõsnõje.)

Idén augusztusban is megajándékoztak minket egy hasonlóval, A tolvajnõ címû bûnügyi-melodramatikus történettel a vidéki életbõl (Jurij Belenykij, Georgij Golovenkin és Jegor Grammatyikov rendezése). Ez amolyan nõi változata a Monte Christo grófjának. A fiatalasszony visszatér szülõvárosába, hogy tönkretegye unokanõvére boldog életét. És mindezt azért, mert nyolc évvel korábban egy férfi, aki szerette hõsnõnket, végül is annak unokatestvérét részesítette elõnyben. A mártírnõ elutazik a városból, és hosszú éveken át dédelgeti magában a bosszú tervét. Kivárja, amíg a boldog kiválasztott leánya felnõ, a család megerõsödik, hogy annál fájdalmasabb legyen a csapás. És beindítja ravasz tervét: a „szeretett” unokanõvért elcsalja, úgymond bevezeti egy új üzletbe, teljesen összezavarja, hogy aztán mint pók az áldozatát, foglyul ejtse. Mellesleg, a hõsnõnek, Irina unokanõvérén kívül van még egy testvére, Olga. Egyenesen a csehovi „három nõvér”! Kifordítva az általunk átélt közelmúlt képére és hasonlatosságára.

A mozikban a rekordbevételt manapság két másik nõvér hozza, akikrõl az ifjabb Szergej Bodrov mesél. Ugyanaz, aki Oleg Menysikovval játszott a Kaukázusi fogolyban, apja, az idõsebb Szergej Bodrov filmjében, de õ volt Alekszej Balabanov szupernépszerû A testvér és A testvér 2 fõszereplõje is. Mostani hõse, Danyila, miután keresztülment a kaukázusi háborún, és mindenkit, aki neki nem tetszett a békés életben vagy keresztezte az útját, gépfegyverével leterített, valóban Oroszország ifjúságának kultikus hõse lett. „Putyin – az elnökünk, Maja Pliszeckaja – a sztárunk, Danyila – a testvérünk” – állítja a Komszomolszkaja Pravda reklámplakátja, amivel be vannak borítva a moszkvai metró kocsijai. Ezen látható még mindhármuk portréja – telefonkagylóval. Így mintegy válaszolnak a Komszomolka olvasóinak, amely, ugyebár „a mi újságunk”. Ez is balabanovi-bodrovi Danyila hallatlan sikere.

A kultikus Testvérbõl kinõtt Testvér 2 provokatív katalizátora lett azon érzéseknek és következtetéseknek, amelyek egyre érnek az országunk külön sorsáról és missziójáról lemondani semmiképp sem kívánó orosz népnek az utóbbi tíz évben megalázott birodalmi-hazafias mentalitásában. Ha Nyikita Mihalkov a Szibériai borbélyban a múltból vett ideálokhoz hív minket, Alekszej Balabanov nem minden ravaszság nélkül a közönségnek adja meg a lehetõséget, hogy mai fiatal hõse személyében példaképet válasszon magának, aki még ha össze-vissza lövöldözik is, de legalább ápolja az elveszett testvériességet, a családi közösség eltûnt érzését, a haza iránti elfeledett szeretetet. A Szibériai borbély reklámszlogenje szerint a hõs: „Az orosz férfi – és ez sokat megmagyaráz.” A Testvér 2-bõl pedig máris szólássá vált a következõ mondat: „Mi nem vagyunk gengszterek, mi oroszok vagyunk.” A bérgyilkosok, mintha korunk valódi hõsei lennének, szintén nemzeti identitást keresnek.

A Nõvérek, ez egyértelmû, ebbõl a „testvérek”-ciklusból származik. Hõsnõi fiatal nézõik szívében elfoglalták Danyila helyét. Közben pedig öröklik a „testvérek” pátoszát és erkölcsét, még ha bizonyos fokig polemizálnak is velük. Amikor nyolc éves vagy – az egész világ ellened van. Amikor harminc – te vagy az egész világ ellen. A gyermekkor boldog és napos korszaka visszavonhatatlanul elmúlt. Beköszöntött a nehéz és kegyetlen idõ, aminek elsõ áldozata az ártatlanság… Ezekben a lányokban ugyanaz a vér folyik, de gyûlölik egymást. Gyina – nyolc éves, hegedül és arról ábrándozik, hogy színésznõ lesz. Szvéta már elmúlt harminc, tökéletesen céloz, mesterlövésznek akar menni Csecsnyába. Ezek a fiatal lények életre ítéltettek abban a világban, ahol farkastörvények uralkodnak. Ahol lopnak és gyerekeket ölnek, a törvény pedig csupán halvány és erõtlen illúzió…

Amikor Gyina apja kiszabadul, nehéz helyzetben találja magát: kollégái a baráti társaság közös pénzének ellopásával vádolják. A banditák arra készülnek, hogy elrabolják gyermekét, a férfi kénytelen elrejteni mindkét kislányát. De a menedék nem bizonyul biztonságosnak, és a gyerekeknek tovább kell menekülniük. Szaladnak, ahová a szemük ellát. Pénz nélkül, rokonok és a barátok nélkül… Mindössze néhány iszonyú nap alatt a két védtelen kislány az élet minden szörnyûségével találkozik. Hirtelen éveket öregszenek. És akkor rájönnek, hogy létezik egy dolog, ami erõsebb a gonosznál és az igazságtalanságnál, és egyedül mentheti meg ezt a tökéletlen világot. A neve – szeretet. És a kislányok … nõvérek lesznek.

A siker Szergej Bodrovnak köszönhetõ. A fiatal nézõ természetesen nem térhetett ki egy olyan film elõl, amelyben az általa megszeretett színész rendezõként debütált. Bodrov maga csak pillanatokra tûnik föl a képen – mint egy kedves „vendég” egy másik filmbõl. A film zsúfolásig tömött a népszerû rock-zenekarok számaival – elsõsorban az Agatha Christie együttesével –, és a kamaszok bálványa, a korán meghalt énekes, Viktor Coj dalaival (aki valamikor maga is játszott Szergej Szolovjov Assza és Rasid Nugmanov A tû címû filmjében).

De! Az egyik kamasz nézõ a következõket írta a film után: „Korábban naivan feltételeztem, hogy a legjobb eszköz az életben arra, hogy kibírd – a profin kivitelezett verekedés. Most nem így gondolom. Az elsõ helyen már a lõfegyver használata áll, és ez szörnyû.”

 

 

Apák és fiúk

 

Az idõsebb generáció igyekszik nem lemaradni a kezdõktõl, és a thriller, a bûnügyi-gengszterfilm népszerû mûfajainak azonos területén keres kapcsolatot a nézõvel. Néha keserû iróniával, így tesz Karen Sahnazarov is a Mérgek, avagy A mérgezés világtörténete címû filmjében. A kerettörténet egy családi perpatvar, amely az ismert színész és felesége házában tör ki. A veszekedés abszolút banális is lehetett volna, hiszen mi különlegesség van abban, hogy az asszony hebehurgyán a szomszéd lakatos karjaiba dobja magát, és végül kiköt nála? Az asszony valószínûtlen aktivitása, pimasz és lefegyverzõ idiotizmusa sarokba szorítja, lényegében primitív egérfogóba kergeti a férjet, aki pechére, rendes ember marad. A célratörés, az agresszió, Marina és szeretõje azon meggyõzõdése, hogy jogukban áll a másikat megalázva és letaposva mindent megkaparintani, amit csak megkívánnak – meglepõen modernnek hat, bár a múltban gyökerezik. Erre építik a szerzõk a bonyodalmat, amikor a férjet fokozatosan eljuttatják a bosszú gondolatáig. A gonosz gonoszt szül. A hõs nem tépelõdik, hogy az összecsapásban méltósággal távol tartsa magától a szörnyetegeket. Õ maga lépésrõl lépésre elfogadja a ráerõszakolt harci szabályokat. Aki ezeket a szabályokat diktálja, az a csábító szomszéd, bizonyos Woland, korábban szürke hivatalnok, ma nyugdíjas (Oleg Baszilasvili játssza). Találkozásuk, beszélgetéseik azt sugallják, hogy minden örök a hold alatt, különbség csak a környezetben és a kitûzött cél nagyságrendjében van. Valamikor a koronáért verekedtek, manapság – egy kétszobás lakásért. Minden korszaknak megvannak a maga nótái. Az újonnan feltûnt Woland megosztja tapasztalatait, azaz elmeséli, hogy milyen nyugodtan mérgezte meg két feleséget. Mindeközben bársonyos baritonjával és együttérzõ tekintetével simogatja beszélgetõtársát, míg az végül képtelen lesz visszautasítani tõle egy pár méregfiolát. Oleg Baszilasvili láthatatlan, ám feszes fonalat húz a volt szovjet alkalmazott és a sötétlelkû római pápa, Borgia közé, mely tovább vezet a történelem labirintusába, a gonoszság fészkéig.

A szerzõk nem rejtik el szarkasztikus mosolyukat, amikor bemutatják, hogy azokban a régi gaztettekben is ugyanaz az alap, mint kortársunk küzdelmeiben. Az ifjabb Borgia is beleillik az események kontextusába, hangsúlyozva a gonosz történelem-kívüliségét, bármilyen „idõjárás” is uralkodjon az udvarban: feudalizmus, kapitalizmus vagy õsközösségi rendszer. Ugyanakkor pont neki, a cinikus gyilkos, gazembernek adatik meg a Mérgekben a katarzis, a megtisztulás. Cesare Borgia, ahogy az alkotók és Andrej Panyin színész kitalálta, azért hagyja el az életet, mert többé képtelen így létezni. Másképpen meg nem tud. Amikor a barátok elárulják Borgiát, magára hagyva az ellenség gyûrûjében, úgy tetszik, végre boldog: minden a helyére kerül.

Karen Sahnazarov hû magához, amikor váltogatja a modernet a kosztümös-színházi jelenetekkel (ezt csinálta a Zéró városban, A cárgyilkosban és A telihold napjában). És kortársa, Szergej Szolovjov – szintén hû magához: folytatja a fiatalodást (mint az Asszában és a Fekete rózsa – a bánat jelképében). Új filmje témáját azoktól kölcsönzi, akik most húszévesek. A Gyöngéd életkor forgatókönyvét együtt írta diák-fiával, akinek friss iskolai emlékeit vette alapul. Egy szép nap a fiatalember elment az apjához, és mindent kitálalt. Bárki más a szülõ helyében az ilyen kilengésekért alaposan elnáspángolta volna, ám idõsb Szolovjov leültette a fiút az asztalhoz, hogy forgatókönyvet írjanak belõle. Nem ok nélkül. Amikor Mitya kicsi volt, az apja magas szellemiségû gyermek-melodrámákat forgatott Iszaak Svarc zenéjével (Száz nap a gyermekkor után, Álomvilág, A megmentõ). A nyolcvanas évek második felében irányt váltott, és az Asszával kezdõdõen posztmodern kollázsokat alkotott a csodálatos századvégrõl, szovjet rocksztárok zenéjére. Most Mitya, miután megjárta Párizst és a frontot Csecsnyában, tékozló fiúként visszatért, és meggyõzte apját, hogy mirõl kell azonnal filmet csinálni. És neki, Mitya Szolovjovnak kell a fõszerepet játszani benne.

A hõs egy jó szovjet családba született 1975-ben. És mi történt vele azután…? Hogy rövid legyek – ugyanaz, mint az országgal. A brezsnyevi gyerekkor, tele jámbor hazugsággal, a gorbacsovi serdülés, a bûntelenség elvesztésével terhelve, a jelcini ifjúkor, a banditizmus hangsúlyával. Üresség. Csecsnya. Zavar a fejekben. És most itt ül a pszichiáternél, és emlékezik. Vigyázva, hogy hiteles legyen.

Az apa hallgatott, hat évig nem forgatott. Ez nagy idõ egy filmes életében. Sokan elvesztik gyakorlatukat vagy kapcsolatukat a valósággal. Szolovjov ezt megúszta – más történt, ami szintén a veszteglés következménye. Új filmjébe mindent belezsúfolt, ami az évek alatt fölhalmozódott. Úgy forgatott, mintha utoljára tette volna: rendetlenül, szenvedélyesen, aggódva… Itt minden van: gyerek-melodráma, posztmodern kollázs, politika, szex, háború, gengszterek, majmok, trágya lelkek, Borisz Grebenscsikov énekes dalai. A globális ambíciók lerántják a filmet a földre, nem engedik felszárnyalni. A film gyenge, határtalanul patetikus eposz lett a kilencvenes évekrõl.

 

 

Háborús thriller

 

A csecsen háború nem csak Szolovjov filmjébe tolakodott be. Iszlam Elszanov, a Rendezõi Továbbképzõ végzõs hallgatója közvetlenül ráépíti A sûrûben címû diplomamunkáját, noha a cselekmény Csecsnyától messze, egy orosz faluban játszódik. Hõsei menekülõk, egy orosz öregember és Mása unokája, valamint barátjának unokája, az árva csecsen kisfiú, Ali. A faluban egyszer csak megjelenik egy kedves csaló, aki felkeresi az anyát, beadja neki, hogy Csecsnyában harcoló fia fogságba esett, és most pénz kell a kiváltására. Sem az asszonynak, sem a helyi falusiaknak nincs egy vasuk sem, legfeljebb a „csecsennél” (így nevezik az öreg menekültet) lehetne találni némi értéket. Az öreg azonban nem akar megválni attól, ami néki oly drága. A fájdalomtól tébolyult anya és a falusiak követelik, adja oda Alit, hogy vele cseréljék ki a katonafoglyot. Az öreg házát felgyújtják, a harangok kongatják a tûzvészt, összecsõdítve a templomban az elõítéletek sûrûjében megzavarodott embereket. Az öreg és unokája elhagyja a falut… Rövid és igaz történet napjaink legélesebb problémáiról. Az élet, a környezet, a jellemek – minden felismerhetõ, egyszerû és kegyetlen.

Az idei filmszezon figyelemkeltõ eseményévé vált egy másik háborús film, a 44 augusztusában, Vlagyimir Bogomolov azonos címû regényének feldolgozása. Még a hetvenes években, amikor a regény megjelent, és az azt közlõ folyóiratot rongyosra olvasták, a megboldogult Vitautasz Zsalakjavicsjusz szerette volna filmre vinni. Már kész volt a forgatókönyv, leforgatták majdnem a felét, amikor az író közbelépett (egyébként is híres volt nyakasságáról és engesztelhetetlenségérõl, például az Iván gyermekkora címû elbeszélése esetében, amelynek filmváltozatát elvben nem hagyta jóvá), és betiltotta a további munkát. Pedig a hírek szerint (azok vallomása szerint, akik látták a musztereket), Zsalakjavicsjusz legjobb filmje lehetett volna. Eltelt sok év, és Mihail Ptasuk fehérorosz rendezõ kapott jogot a megfilmesítésre. S mi lett belõle?

Nehéz elfogulatlanul elkezdeni nézni a filmet, amikor az elsõ felirat arról tájékoztat, hogy „Lukasenko elnök személyes patronálásával” forgatták. Ám hamar kiderül, hogy a 44 augusztusában – egy meredek pszichológiai thriller, olyan, amilyent az utóbbi tíz évben a gyakorlatilag mindenki igyekszik csinálni errefelé, de senkinek sem megy. Ptasuknak sikerült. Napos nyárvége, a háttérben – csapatok, amint szakadatlanul haladnak Nyugat felé. Ideges arcok premier plánjai. A feszültség már az elsõ beállításoknál hatalmába kerít („Nem tetszik nekem ez az erdõ, itt halt meg a legjobb legény a földön…”), és nem hagy is alább a végkifejletig.

A 44 augusztusában – az elegáns elsáncolás példája. Korábban a Szovjetunióban a szovjet nép hõstettérõl szóló filmeket a nézõi érdeklõdést tompító töltetekkel tömték tele. Most a szovjet nép hõstettei csak a thriller hordozóanyagául szolgálnak. A thriller friss vért keres, és meg is találja a Nagy Honvédõ Háborúban. Nyugat-Belorusszia felszabadított területei ’44 augusztusában: hullahegyekkel és fegyverraktárakkal teli erdõk, a lakosság ellenszenve a szovjet csapatok iránt – ideális helyzet a diverzánsok számára a hátországi romboló munkához. A Szmers (az NKVD-n belüli „halál a kémekre” – szmerty spionam – nevû szervezet rövidítése) három fiatal tisztjének feladata a legrövidebb úton megtalálni a diverzáns csoportot, amely rádiójeleket ad át az ellenségnek. A földes katonai gimnasztyorkák, a hátországba fegyvereket szállító vonatszerelvények, a járhatatlan belorusz utakat felszántó tankok – váratlan és hatásos környezet a mûfajhoz. Ptasuk filmje minõségi kommersz termék, mindenféle ideológiai szándék nélkül.

A pétervári rendezõ, Oleg Kovalov fordítva, a legnagyobb ellenállás irányát választotta. A háborús idõk talán legnépszerûbb orosz dala – Sötét éjszaka – adta új filmjének címet, de nem magát a háborút rekonstruálja, hanem a hozzá vezetõ hosszú utat, amelyen Németország keresztülment. Tulajdonképpen nem is Németországról van szó, hanem egy hozzá nagyon hasonló totalitárius államról, ahol az értelem alszik, és elõbújnak a szörnyek. A félelem irányítja a világot. A magányos és zárkózott fotómûvész szeretne elmenekülni a veszély elõl, együtt Mártával, a kislánnyal, akihez szívélyes barátság fûzi. De a realitás elõl nem menekülhet. A film szövetét nagy mennyiségû filmhíradó adja a nácizmus idejébõl. A „játékfilmes” rész a korai német hangosfilm stílusát követi, különös tekintette Fritz Langra. A Fekete éjszaka nem a „reális” Németország világa, sokkal inkább valamiféle „filmvilág”, ahol mítoszok és a német öntudat figurái kelnek életre. A Sötét éjszaka a filmbarát mozija a filmbarátok számára. A forgalmazók elkerülik, és a kritika is közönnyel fogadta…

 

 

Karácsonyi mesék

 

Az oroszországi filmmûsort manapság lényegében két népszerû mûfaj határozza meg: a thriller és a karácsonyi mese, amelyben, már csak a kánon szerint is, szintén a nõké a központi hely. Ez utóbbi mûfajban debütált Gyere, hogy rám nézz címû filmjével Oleg Jankovszkij mint rendezõ, társnak híva az ismert operatõrt, Mihail Agranovicsot. A kitûnõ színészek kvartettje – Irina Kupcsenko, maga Oleg Jankovszkij, Jekatyerina Vasziljeva és Natalja Scsukina – ragyogóan játsszák ezt a megható és nevetséges, szinte dickensi történetet.

Sötét karácsonyesténként a már nem fiatal nõ (Kupcsenko) Dickenst olvas agg mamájának, aki addig nem akar meghalni, amíg vénkisasszony lánya, Tánya, férjhez nem megy. Csöngetnek, és belép a borzas-sörtés Oleg Jankovszkij. Fiatal szeretõjéhez jött, de itt olyan levest fõznek és annyi melegséggel kínálják, hogy aligha fogja sajnálni az eltévesztett címet. A hetvenes években az ismeretlen, aki véletlenül betoppan a magányos asszony lakásába, bús és víg bonyodalmakban tárná fel az õ olvadó szívét, s végül örökre ott maradna. A nyolcvanas években fordítva, keménységet mutatva mindenkit becsapott és kisemmizett volna. 2001. szilvesztere elõtt újból jóra fordul minden. Semmi keménység, semmiféle kitérõ, az egész cselekmény arra megy ki, hogy megértsük: egymásnak vagyunk teremtve. Oleg Ivanovics Jankovszkij nem színész, hanem filmsztár. Az egyetlen az utóbbi húsz évben. Olyan, mint John Wayne, Jack Nicholson vagy Robert De Niro. Ez azt jelenti, hogy teljesen mindegy, kit játszik, és általában mit csinál. Hollywoodban ezt úgy hívják, hogy „jelenlét”: Oleg Jankovszkij a hunyorításáról híres, amely harminc színészi fogásból áll. Lehet fenyegetõ, kétkedõ, csábító és még az ördög tudja, miféle.

A filmesek már nem a „fekete” felé, hanem az „arany” felé húznak –hõseik fürödnek az aranyban, Mercedeseken furikáznak, és legalább egy városszéli várban laknak. Erre példa Az ezüstszínû gyöngyvirág, a másik karácsonyi mese. Tyigran Keoszajannak ez a második vigasztaló, hepiendes története a Szegény Szása után. A cím a közelmúltban piacra dobott, erõs illatú orosz kölni nevébõl származik. Ezt a kölnit használja a film hõsnõje – a vidéki milliomos leánya. Távoli falujukba egyszer csak beesnek az üzleti pajtások a show-business-bõl. A leendõ díva apja nem engedi, hogy gyermeke a szórakoztatóipar sikamlós útjára lépjen, minek következtében a felcserepedett csemete világgá megy, hogy bódító kölnije segédletével a zenemenedzserek nyakába varrja magát. A Hamupipõke-történet megy a maga útján. Az impresszárió vitába keveredik szeszélyes primadonnájával, a szerzõdést felrúgják, azonnal kell valaki pótlásnak, és akkor odakeveredik a „nevetséges kislány”, akinek a kétségbeesett üzletemberek megadják az esélyt. Új csillag születik. Aztán, ahogy illik, Galatea beleszeret Pygmalionba, az egyik menedzserbe…. És vége a mesének. A szögletes kislány átváltozása felnõtt hölggyé épp oly gyors, amilyen észrevehetetlen.

A Gyöngyvirág után, Keoszajan leforgatta Az elnök és unokája címû filmet. Egy történetet arról, hogy két ikertestvért szétválasztanak a szülõotthonban, egyiket odaadják a mamának, a szegény festõnõnek (õt A süketek országa hõsnõje, Gyina Korzun játssza), a másikat meg a tábornok lánya kapja, aki épp ezen az estén szenved balesetet. Telnek az évek. A tábornok (Oleg Tabakov) elnök lett, a festõnõ szegény maradt a kislányok meg (mindkettõ a Mása nevet kapta, és mindkettõt Nagya Mihalkova, Nyikita Mihalkov kisebbik lánya alakítja) ott találják magukat a Kremlben az óriás karácsonyfa alatt, mint bálhercegnõ, illetve szutykos gyermek, aki megnyerte a szerencsés belépõjegyet. Természetesen összekeverik õket. A szutykos gyermek beköltözik a Kremlbe, a hercegnõ pedig a kunyhóba.

De van még egy történetem. Jelena Rajszkaja forgatókönyvíró-rendezõ, akinek különös vonzódása van az Orosz Föderáció elnökéhez (elõzõ filmje volt Az elnök és asszonya), hozott egy forgatókönyvet a KinoMosztba azzal, hogy meg akarja csinálni. A Mosztban tetszett a forgatókönyv, de nem a rendezõ, mégis aláírták vele a szerzõdést. Aztán akadályokat kezdtek görgetni, s végül egyszerûen alkotói nézeteltérés ürügyén kirúgták a rendezõnõt. Rajszkaja, aki az egyik nyilatkozatában elmondta, hogy soha jobbat még nem írt és aligha fog valaha írni, beperelte õket a szerzõi jog megsértéséért. A bíróság megtiltotta a forgatást a per lezárásáig. A filmet ugyanis közben elkezdte egy másik rendezõ – Tyigran Keoszajan. Rajszkaja szerint Vlagyimir Guszinszkij, amikor még õ volt a KinoMoszt ura, személyesen ajánlott föl neki 50 ezer rubelt, ha csendben marad, a Moszt biztonsági szolgálata pedig ezalatt kompromittáló anyagot gyûjtött ellene. Az utolsó, amit hallottam az ügyrõl, hogy a KinoMoszt elvesztette a pert. A bíróság megtiltotta a szerzõ nevének és a forgatókönyv eredeti címének a használatát, valamint az abból készült film bemutatását. Ennek ellenére a film megjelent, még kazettán is. A borítóján ez áll: „Az elnök és unokája. Tyigran Keoszajan filmje Jelena Rajszkaja forgatókönyvébõl.” Rajszkaja az egész históriából könyvet írt. Feltétlenül tévésorozatot kell belõle csinálni. És ez nem mexikói-indiai szappanopera lenne, mint az elnökrõl és unokájáról szóló, hanem tisztán orosz.

„Tiszta orosz filmet” készített Alekszandr Mitta is, A határ. Tajgai változat címmel. Televíziós, sokrészes filmregény. A Kinotaurusz filmfesztiválon azonban egy moziváltozatot mutatott be, természetesen sok epizódot kihagyva belõle. A lényeg azonban megmaradt: a környezetrajz, az atmoszféra, a jellemek, a történet. A szerelem története. A cselekmény a hetvenes években játszódik. A helyszínt hermetikusan behatárolja a kis katonai város kerítése. A zárt világ pedig elõbb-utóbb megteremti a maga fantomjait és szörnyeit. Ez már egy kis Twin Peaks… Méreteiben és rendszabályaiban ez a véget nem érõ élet a börtönre emlékeztet, a zónára, de valami egészen különlegesre, amely nem a gonoszságtól és kegyetlenségtõl forr, hanem – az idiotizmustól. Az üresjáratban forgó világot a szerelem robbantja föl, helyesebben változtatja át eszeveszett románccá. Nagyon jó színészek játszanak a filmben, a rendezõ erõs mozit csinált, szimpatikusat. Amilyen az általa rendezett Katasztrófa földön-égen, amit a nyolcvanas évek magyar nézõje is ismer, s amit ma is szüntelenül vetítenek az orosz tévécsatornákon.

 

Geréb Anna fordítása

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/01 34-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2421