KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Koltai Róbert: Csocsó

Reinkarnációink

Hirsch Tibor

Koltai Róbert vígjátékát nézve az ötvenes évek nincsenek is olyan messze: múlt idő a lehetséges jövőben.

 

Többé nincs helye kétségnek: Koltai Róbert filmrendezõ. Nem is akár milyen. Ez persze több szempontból is pontosítandó: lehet mondani, hogy rögtön az volt, hiszen elsõfilmesként is sikeres filmet csinált. Lehet azt mondani, hogy legelõször magát rendezte igazán, és bár ez sem volt semmi, késõbb mégis ez bizonyult kevésnek. Ha így is volt, most már rendezi a többieket is. Nagyon tud rendezni – arcokat. Egy fejet, ami él itt és most, és nem mellékesen elhisszük, hogy élhetett volna negyvenkilenc esztendõvel ezelõtt is, ott és akkor, Sztálin az az Acélvárosban. Nem csekélység ez, hiszen látott a magyar nézõ épp elég filmet az ötvenes évekrõl: a téma dömpingje idején, hetvennyolc és nyolcvankettõ között évi féltucat filmben szürkéllett a lódenkabát, villant elõ az ávós paroli. Ám ami az arcokat illeti, az akkori filmek alapján a Rákosi-korszak alattvalója mintha más emberfaj lett volna. És bár a fiatal nézõ akkor még legfeljebb puha diktatúrából mosolyogta meg a kemény diktatúrát, már akkor is lehetett lekezelõ és lesajnáló gondolatban, képzelhette úgy, hogy õ és nagypapája talán némileg más species-be tartozik. Ma pedig, nyakig a szabadságban, pláne hajlamos elhinni, hogy õt ugyan nem lehetne csak úgy belebújtatni az MHK trikóba, berugdosni a csasztuska-brigádba, nem lehetne megtapsoltatni egy véget nem érõ „éljen-nasszta-lin” szavalókórus szürke tagjaként. Úgy képzeli a jelenkor elbizakodott embere, hogy õt ott lefülelnék a tömegben, és nem is mint egyszerû ellenséget, de mint antropológiailag idegent, akinek puszta ábrázatán keresztül is diszkók és bevásárlóközpontok üzennek annak a vicces és boldogtalan világnak.

Nos, a Koltai által válogatott, rendezett, helyzetbe hozott arcok mind lenevelnek errõl a csacsi önáltatásról. Isten ments, hogy a történelem kipróbálja, de jó, ha tudjuk: átvarázsolhatók volnánk. Vissza-varázsolhatók. Piaci nyomulásunk bármikor konvertálható volna politikai nyomulásra, rutinos marketing-szövegünk ünnepi beszédre, karrier-szorongásunk szimpla halálfélelemre. Igenis egy faj vagyunk a nagyapáinkkal, megvan ugyanaz a balek-fejünk, pária-fejünk, deklasszált-elem fejünk, szerelem nélküli ávós-nõ fejünk, árral úszó párttitkár-fejünk. Sõt még nem-ér-a nevem fejünk is van, szomorú szenilis öregember fej, hajszálra a Csocsó-film Tatájának feje, aki éppen úgy szökdöshetne vissza a maga hegyaljai szõlõjébe a gigant poszterek árnyékból, ahogy Koltai filmjében a bronz csillagok és jelszavas drapériák kulisszái közül próbál kitalálni.

Szóval jók az arcok. Amikor a kamera kinyit, a mozdulatok is jók, bár a fentiek fényében itt néha mégiscsak föltámadhat bennünk a kétely, amit éppen az elõbb hessegettünk el: éltek akkor ennyire az emberek? Éltek egyáltalán? Volt, aki szemébe nézett annak, akihez beszélt? A hisztis tanítókisasszony mert sírógörcsöt kapni? A rosszlány részegen szétdobta, a vívódó férjes asszony széttette a lábát? Mozoghattak a végtagok büntetlenül? E tekintetben a film egyik legjobb jelenete a csasztuska-próba, amikor egy életszerû elõadással próbálkozó túl lelkes kartársnõt a mozdulatok szordínójára neveli ideológiailag fejlett elöljárója. Megérthetjük, és általánosíthatjuk: a korszak jellemzõ gesztusa, emberi mozdulata bátortalan, ám mégis harciasságot hazudik, nem frivol, nem kétértelmû, élet és játék nincs benne.

Nem csoda, hogy ilyen gesztus-világ – kilencven percen keresztül következetesen alkalmazva – nem kellett Kottainak. Ez nagyon nem az õ világa. Ritka választás: korfestésben erõsítsen inkább a filmmûvész, vagy élet-festésben? Az elõbbihez több pasztellszín kellene, fáradt napsütés, építkezési latyak a vörös csillag tövében, kellenek a karikák a szemek alatt, és még csak véletlenül sem kell hajszínhez passzoló rúzs a kikapós ávós-feleség ajakán. És kellenének azok a bizonyos megnyomorított gesztusok.

Aki viszont fõképpen életet fest, annak másra van szüksége. Annak az ötvenes évek ege is megkékül, és színes tavaszi tér megtelik a széles gesztusokkal gyûlölni-szeretni képes, velünk egy vérbõl való sorstársainkkal a történelemben. Ahol pedig a hiteles lepusztultság helyett a képekben ennyi ismerõs élet van, ott a nézõ el tud játszani a gondolattal: mi volna, ha múló idõ egy napon belerángatná a jelenkori emlékezõt is valamilyen eszelõs csapdába. A Csocsó történelmi hitelessége így van rendben: konkrét múlt idõ egy akár lehetséges jövõben. Amiben, mi kortársak csinálnánk bohócot magunkból, úgy, ahogy apáink, nagyapáink.

Megjegyzendõ: ebbõl a szempontból talán éppen két korfestést-életfestést szerencsés egybeeséssel hitelesítõ esemény kínálkozik a korszak (egy jövõidejû ötvenes évek-látomás) krónikásának: ez volna a foci és a Május Elseje. Erre a két dramaturgiai iránypontra azért is szüksége van, mert a film hõse, Csocsó bácsi, maga is ott mutathatja meg magát méltó túlélési fegyverzetben, ahol az élet amúgy is sûrûsödni szokott. Márpedig – itt mégis csak muszáj Koltai korábbi filmjeire hivatkozni – mostanra már kiderült, hogy Csocsó bácsi-Gyuszi bácsi-Nagyottó nem egyszerûen egy olyan embertípus, akit a rendezõ különösen kedvel, vagy akit a színész-rendezõ különösen jól el tud játszani. Még csak nem is egyszerû életrajzi motívum, példakép.

Csocsó bácsi-Gyuszi bácsi – mostanra már éreznünk kell – maga a Koltai-féle jó, okos, hülye történelem. Tessék szemet becsukni, tessék így utazni vissza a jövõben, kell, hogy ott legyen egy gyerekkor, és abban kell, hogy legyen valamilyen mosolygós alak, aki vagy kimondja, hogy „ne félj, amíg engem látsz”, vagy nem mondja, mindenesetre – így emlékszünk behunyt szemmel – tényleg kevésbé féltünk, amikor láttuk. Ha a múlt legáltalánosabb, mindenkire érvényes tanulsága az, hogy túléltük (és nyilván túléltük, ha egyszer egy Land Rover bõrülésén hátradõlve emlékszünk rá), akkor a múlt, úgyis mint a diadalmas élet része, éppen hogy egy régi jó ember figurájával ragadható meg. 0 ott volt akkor, és megmentett minket. Szépen kivezetett az ötvenes évekbõl, a hatvanasakból, kit-honnan, talán még olyan is van, akit a negyvenesekbõl, elvégre – hogy némi filmtörténetet is belekeverjünk – a Koltai-féle Csocsó és Gyuszi bácsik egy bizonyos Sinkovits-féle Tizedesnek is reinkarnációi volnának.

A Történelem Jó Emberének szája be nem áll, vigyora fülig ér, szeme sarkában csillog a rettegés. Természetes, hogy él ma is. Ha majd a jelen egy mai gyerek múltja lesz, lehet rá ugyanígy emlékezni. Ezt a múltat is lufi-csokor repíti az égbe, méregdrága állatkerti léggömbök, vagy éppen hogy olcsó utánzatok a kínai piacról. Akárhogy is: ez a múlt is eltûnik majd a semmiben, és a Történelem Jó Emberei odafent korszakonként találkoznak.

Szóval, sose halunk meg. Most már biztos.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/01 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2427