KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással

Volt egy liget

Muhi Klára

BBS a nyolcvanas években. Beszélgetés Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással.

 

– A nyolcvanas évek idõszaka már belefut a rendszerváltásba. Mindhárman több éven át meghatározó alakjai voltak a Stúdiónak.

Monory M. András: Háromszor lehetett valakit beválasztani a Stúdió vezetõségébe. Így aztán 1981 és 1987 között Gödrös Frigyessel mindegyik vezetõségben benne voltunk, Durst György pedig végig ott volt mint titkár.

– Az elõzõ nemzedékek folyamatos szabadságharcként írták le a Stúdió életét, ahol mindennaposak voltak a konfrontációk a hatalommal.

Gödrös Frigyes: A nyolcvanas években is voltak különféle látogatásaink a minisztériumban, de úgy emlékszem, direkt politizálás már nemigen folyt. Inkább olyasmit akartak az emberek létrehozni, ami még véletlenül sem hasonlít a hivatalos filmgyártásra. A mi vezetõségünk idején például erõsen jelen voltak a gyakran egymással is folyamatos vitában élõ képzõmûvészcsoportok, Beke László, Maurer Dóra, Peternák Miklós, aztán Erdély Miklós, aki azért soha nem volt annyira elvont. A mi éránk alatt készült Erdély Verzió címû filmje – épp Mész András volt az operatõre –, ami szerintem máig az egyik legjobb magyar film, s a vezetõségünk végén született a Tavaszi kivégzés, Erdély Miklós utolsó filmje. De a hatalomra – a Szomjasék által emlegetett Bogács Antalra – visszatérve, a a hatalom és a BBS kapcsolatában akkoriban már inkább egyfajta apai, feddõ viszony volt jellemzõ. Nemigen kellett attól tartanunk, hogy élesre fordul a helyzet. Az Indigó csoport megjelenésekor emlékszem keményebb ellenállásra, vagy Wahorn András Jégkrémbalettjének vetítésekor a közösülõ állatok láttán Kõhalmi Ferenc, a filmfõigazgató felpattant, és kikérte magának, hogy ezt neki végig kell néznie.

Monory: Azért volt még egy-két csúnya balhé, a Bebukottakat is le kellett vetítenünk az Országos Büntetésvégrehajtási Parancsnokságon. Ott ültek a tisztek, tábornokok, és üvöltöztek a vetítés után.

Durst György: Azt mondták, ilyen börtönviszonyok Magyarországon nincsenek.

Monory: A pikantériája az volt a dolognak, hogy a film még ezt megelõzõen, közvetlenül a végsõ vágás után kijutott Torinóba, ahol megkapta a legjobb videómunka díját, s csak utána tört ki a balhé.

Durst: De eléggé felborzolta a kedélyeket Müller Péter Ex-kódexe vagy Szirtes András Pronuma bolyokja is.

Monory: Az ideológiai felügyeletet a minisztériumban végezték, mert nyilvánvaló volt számukra, hogy a Filmmûvész Szövetség különféle paternális kötõdései miatt nem alkalmas arra, hogy gatyába rázza ezt a csapatot, vagy hogy a dubnegatívokat ellenõrizze a laborban. Az igazi elõrelépés a mi éránkban azonban a videó megjelenése volt.

Gödrös: Ott voltam, amikor Barna elvtárs a Pasaréten átadta a videóstúdiót. Elõzõleg Soros György látogatott meg minket, megnézte a filmeket, emlékszem, András, épp veled beszélgetett.

Monory: Soros egyáltalán nem értette, hogy ez a formáció egyáltalán a világon lehet. Pénzt fordítanak filmekre anélkül, hogy bemutatnák õket, így a befektetett pénz végül sehol nem forog vissza – számára ez felfoghatatlan volt. Soros persze nagyon intelligens ember, és végül sikerült meggyõznöm. Pontosan átlátta, hogy mi a funkciója a BBS-nek, s hogy mindehhez elengedhetetlen volna egy ütõképes videóstúdió. Gyorsan és nagyvonalúan cselekedett: a videóstúdiót gyakorlatilag õ finanszírozta.

– Hogyan került a képbe Barna elvtárs?

Durst: Úgy, hogy miután a BBS nem volt önálló jogi személy, a Stúdióban minden a Mafilm tulajdona volt, még a székek is. Soros ezt a technikát csak a Mafilmnak adományozhatta, az pedig átadta nekünk.

Monory: Aztán ezzel a technikával elindulhattak olyan naprakészebb dokumentációs munkák, mint például a Fekete doboz.

Durst: Rengeteg experimentális film is készült a K3 szekcióban. Tudjátok, amikor mindenki egymásnak fordítja a monitort meg a kamerát, és rácsodálkozik a végtelen képre…

Monory: A videó megjelenésével elindult egy erjedési folyamat. Az a kontroll, amit korábban a Laboratórium jelentett, kezdett felbomlani. Technológiailag már nem lehetett gettósítani többé az anyagokat. Egyszer Baján forgattunk valamit, s csak úgy betévedtem egy videótékába megnézni a választékot. A pult alól elém toltak egy listát, amin rajta volt a Bebukottak. Fogalmam sincs, hol másolhatták át. A technológiai váltásnál is fontosabb volt azonban – talán nem tûnik túlzónak a megfogalmazás –, hogy a BBS lehetett az a mûhely, ahol valóban demokratikus elvek alapján – tegyük hozzá: megszenvedett módon –, éjszakába nyúló körülményes viták során születtek a döntések. S ha megnézzük a termést, azt látjuk, sokkal több film készült. A mi mûködésünk ideje alatt a hétmilliós büdzsét, amivel kezdtünk, megdupláztuk. A nyolcvanas évek közepén már körülbelül 14 millióval gazdálkodtunk. Nekem ilyen népfrontos emlékeim vannak arról az idõszakról. Szerintem az a vezetõség meg tudta valósítani, hogy minden irányzat a maga súlyának, tehetségének megfelelõen megcsinálhassa, amit kiérlelt. Visszatekintve nem kell szégyenkeznünk a termés miatt.

Gödrös: Mindig arra hivatkoztunk, hogy szükségünk van egy mindenkori magyar játékfilm költségvetésére. Ez akkor 15–20 millió Ft körül volt, amit nagyjából meg is kaptunk.

Monory: Néhány jelentõs nemzetközi díjat is nyertek a BBS-filmek. Nagyon büszkék voltunk arra, hogy 1985-ben a FIPRESCI a Stúdió egész munkásságát díjjal ismerte el. Úgy emlékszem, ez fontos érv volt a gazdasági elõrelépésünkben is.

– S milyen volt a klíma szellemi, lelki értelemben? A hetvenes évek végén Szirtes András igen kemény szavakat használ: szerinte klikkharcok, széthúzás, gazdasági és szellemi vákuum jellemzi a Stúdiót.

Durst: A BBS folyamatos válságban volt ez alatt a 40 év alatt, és ezt ki-ki idõrõl idõre megfogalmazta a maga vehemensebb vagy szerényebb módján. Egyébként Szirtes – akit nagyon sokra tartok – rengeteg filmet csinált a Stúdióban. Mi sztenderdizáltuk a Hajnalt, ott csinálta a Naplót, az egészestés Lenzre az egyik legnagyobb összeget adtuk a BBS akkori történetében, 5 millió Ft-ot. Persze ahhoz a filmhez még így is vér, könny és veríték tapadt.

Gödrös: Ami pedig a közérzetünket illeti, azok a bizonyos keddek úgy néztek ki, hogy az embernek már délután irtózatos szívdobogása támadt. András használt egy szép kifejezést: megszenvedett demokrácia. Ádáz harc folyt a különféle szekciók erõterében, ezek a kedd esték sok esetben végtelenül kellemetlenek voltak. Az egók harca folyt. Hatalmas beszédeket, esztétikai elemzéseket hallgattunk végig a filmek védelmében, s ez egyrészrõl pozitívan befolyásolta az alkotókat, másrészt mindig voltak, akik nem tudtak filmet csinálni, és sérelmekkel távoztak.

– Találtam egy érdekes összesítést a Stúdió filmjeirõl: a legtöbb alkotó neve mellett egy film, ritkábban kettõ szerepel. Ez is arról árulkodik, hogy nehéz lehetett a BBS-ben filmhez jutni…

Gödrös: Tény, hogy rengetegen voltunk, de jóval többen dolgoztak a Stúdióban, mint amit a filmszámok mutatnak. Sok megkezdett filmbõl nem lett késztermék. A BBS a mi idõnkben ugyanis amatõr filmeseknek is adott lehetõséget, akik sokszor elfogadhatatlan minõségû anyagokat csináltak, hosszában vágták a filmet, nem keresztben. Ezek a büdzsék a maiakhoz képest persze nevetségesek voltak.

Durst: A vezetõség a megalapozottabb döntések érdekében a pályázatok elbírálásához sokszor esztétákat, színházi embereket kért fel – Ascher Tamást, Bikácsy Gergelyt, György Pétert –, akik aztán ajánlásokat tettek. Ebbõl következõen jelentõs szellemi holdudvar vette körül a stúdiót. Biztos emlékeztek rá, amikor Jeles András a színházával, a Monteverdi birkózó körrel jelentkezett, s elõ is adtak valamit. Emlékszem, csak ültünk és néztünk.

– A dokumentumok alapján Jeles komoly együttmûködésre gondolt a Stúdióval, ami végül is nem jött létre.

Monory: A BBS csak azt vállalta, hogy dokumentálja a színház dolgait. Ennek nyomán született meg a Szélvihar és A mosoly birodalma.

– Voltak viszont alkotók, akiknek évtizedeken át szinte bérletük volt a BBS-ben. A képzõmûvész Maurer Dóra hét filmet csinált, Erdély Miklós ötöt, Szirtes Andrásnak szinte egész eddigi életmûve ide kötõdik. Az õ munkáik valószínûleg sehol másutt nem készülhettek volna el.

Gödrös: Erdély már 58 éves volt, amikor nagy nehezen kiharcoltuk, hogy a Balázs Béla Stúdió tagja lehessen.

Durst: Az elõbb Gödrös azt mondta, hogy Erdély a többi képzõmûvész alkotóhoz képest sosem volt annyira elvont. Azért ha a Vonatútra gondolok, ma már nehezen érthetõ, hogy azt a 120 percet hogyan nyomta le Miklós a vezetõség torkán.

Gödrös: Akkor már régóta a szemiotika õrületében éltünk. A Vonatút vitáján megtörtént, hogy többen – akik azért így vagy úgy a filmkultúrán nõttünk fel, és egyébként is mûvelt, olvasott emberek volnánk – egy szót sem értettünk abból, ami ott a film védelmében elhangzott. Zsilka János teljes egyetemi szemiotika-anyagát kellett volna ismernünk ahhoz, hogy akár Bódyval, akár Erdéllyel szembe tudjunk szállni a vita során.

Erdély Miklós tagságának inkább szimbolikus jelentõsége lehetett. Olvastam a Filmmûvész Szövetség BBS-hez címzett levelét, amelyben „furcsállják”, hogy az év során elkészült húszegynéhány film szerzõjének több, mint a fele nem végzett fõiskolát, a másik fele viszont nem tag.

Durst: Annak, hogy valaki a BBS-ben filmet készítsen, adminisztratív akadályai nem voltak. Ha valaki elég meggyõzõen tudta képviselni a tervét, akkor megcsinálhatta, amit akart. Óriási elõnye volt továbbá a Stúdiónak, hogy itt lehetett selejtet készíteni. A BBS-ben, ha épp úgy tetszett, kidobhattunk nyersanyagokat.

Bódynak, Bekének köszönhetõen a Stúdió a nyolcvanas években a külföld felé is nyitottá vált. Gondolok az Infermental elnevezésû nemzetközi videófolyóiratra, amelynek a BBS-ben készült az egyik száma. Aztán a máig legszebb Budapest filmre, az Emlékek egy városról címûre, amelyet Peter Hutton amerikai fotós készített Monory M. Andrással. Hogyan kerültek kapcsolatba Huttonnal?

Monory: New Yorkban találkoztam vele, s annyira meghatónak, formailag letisztultnak találtam a filmjeit, hogy felmerült bennünk, miért ne készítsen nálunk egy filmet. Az Emlékek egy városról nevetséges összegbõl, lejárt filmtekercsre készült.

Gödrös: A stáb gyakorlatilag két emberbõl állt, Huttonból és Andrásból.

Monory: Gerilla filmezés volt. Peternek volt egy háromlábú faállványa, azt benyomtuk egy régi Renault 4-esbe, és pöfögve elkalauzoltam õt arra a másik Budapestre, amit gyerekkoromból ismertem. Imádta ezeket a helyszíneket, olyan volt az egész, mint egy idõutazás. Ekkortájt történt, hogy meghívták a BBS-t New Yorkba, a Modern Mûvészetek Múzeumába, aminek elég erõs visszhangja lett, s ezt követõen vetítéssorozatot rendeztek a Stúdió filmjeibõl Amerikában. Ebben az idõszakban sok olyan autonóm személyiség kapott lehetõséget nálunk, akik máshol nem csinálhattak volna filmet – Szentjóby, Hajas, Vetõ –, de dolgozhattak akár külföldiek is. Csinált filmet a BBS-ben – az osztrák Michael Piltz-cel – Tolvaly Ferenc, a tv2 jelenlegi elnöke is. Mostanában futott egy retrospektív sorozat a televízióban a BBS filmjeibõl. Szívszorító volt látni egy olyan korszak lenyomatait, amely lehetetlen, hogy valaha is visszatérjen. Ha összevetjük azzal a küszködéssel és esetlegességgel, ahogyan ma egy fiatal filmhez juthat, akkor nyilvánvaló, hogy a BBS ezt sokkal szerencsésebb körülmények közt oldotta meg.

Durst: Ha ma akár az MMA-tól akár az ORTT-tõl kapsz egy elutasító levelet, nincs újabb esélyed. A BBS-ben abban az idõben volt lehetõség arra, hogy adtunk egy kis pénzt, és az alkotó rövid idõn belül mutatott valamit. Ha tetszett, amit hozott, akkor folytattuk a produkciót. A nyolcvanas évek a maihoz képest aranykor volt a filmesek számára. A politika már érzékelte, hogy talán megbukik a rendszer, a gazdaság viszont még nem telepedett rá ilyen erõsen a kultúrára. Lubickoltunk a lehetõségekben. Ennek köszönhetõen annyira színes annak az idõszaknak a filmtermése. A rendszerváltással ez teljesen eltûnt. Azóta kõkemény gazdasági vagy – újabban – kultúrpolitikai érdekek határozzák meg a filmkészítést. Nyilvánvaló, hogy be kellett jönnie egyfajta produceri szisztémának, amin mi már akkoriban is rengeteget vitáztunk.

– De a legutóbbi idõkig épp a BBS-t nem érintette meg a produceri rendszer szele.

Durst: Mert a BBS-ben tulajdonképpen mindig a vezetõség volt a producer. Esztétikai szempontból jó producer volt, gazdasági értelemben viszont nem. Persze nem is kellett még akkor gazdasági értelemben jó producernek lenni. Abból a szempontból, amit ma számonkérünk rajta, valójában okafogyottá vált a BBS. Ma mindenki készíthet filmet, alakult egy csomó stúdió, az Inforg vagy – hogy magamra utaljak – a Duna Mûhely, s jó néhány más hely, továbbá politikai értelemben is nyitottabb a helyzet.

Gödrös: Egyébként a mi produceri létünk olyan dolgokban is kifejezõdött, hogy minden készülõ filmnek volt egy felelõse, én például a Jégkrémbaletté. Soha nem felejtem el azt a rémületet, ami átsuhant rajtam, amikor álltam a Fészek 15 millió wattal megvilágított kertjében, s jöttek a szereplõk, valamennyien korcsolyában. Majd egy hosszú asztalnál zöld és lila makarónit kezdtek el enni. Mi teljesen együtt éltünk a filmek gyártási problémáival, és valóban nagyon sokféle film készült: kisjátékfilmek, experimentális filmek, a képzõmûvészet, a zene területére kitekintõ filmek, s ne felejtsük el, hogy ott voltak a Gulyás-testvérek – a Vannak változások, az Azért a víz az úr alkotói –, akik mindig értésünkre adták, hogy a Stúdiónak kötelessége a radikális, keményen politikai értelemben vett dokumentum témák megjelenítése is.

Monory: Abból az idõszakból rémlik föl számomra utoljára a társadalmi munka fogalma, amit ma már kimondani is abszurd. Visszatekintve érthetetlen, hogy ezek az emberek miért fecséreltek a Stúdióra olyan irgalmatlan sok idõt. Ezek mögött a filmek mögött ugyanis heroikus munka áll. Nem is értem, hogyan finanszíroztuk magunkat.

Durst: Ez volt az egyetlen hely, ahol filmet lehetett készíteni. Aki itt dolgozott, annak ez volt az életformája, a mániája, egyetlen önkifejezési lehetõsége. Ha írsz egy verset, nem gondolkozol azon, hogy mit fognak érte fizetni. Tudtuk persze, hogy vannak rendezõk, akik házat építenek a nagyjátékfilmjük honoráriumából, ezért is volt például a Szövetséghez képest a Stúdió erkölcsi fölényben. BBS-tagnak lenni rang volt akkoriban. Aztán amikor jöttek a frissen végzett fõiskolások, mindig kérdés volt, lenyomják-e a régieket, vagy kompromisszumok kötõdnek. Az újonnan érkezõ csapatoknak én általában elmondtam: gyerekek, ez a Stúdió a tiétek, tessék, vegyétek el a hatalmat, amit a BBS jelent. De akik benne ülnek, nem fogják önszántukból odaadni. Gyûrõdéses konfliktusokkal járt ez, ennek a megszenvedett demokráciának azonban ez volt a lényege.

– A Stúdió elsõ idõszakát az Önökével összevetve döntõ különbség, hogy az alapítóknak még többnyire sikerült az, ami az utódoknak már egyre kevésbé: átlépni a nagyfilmgyártásba, beindítani egyéni karrierjüket. A hetvenes évektõl viszont Szirtesen vagy Tóth Jánoson kívül is mind többen ragadtak benn a BBS-ben.

Durst: Akkorra nagyon megváltozott a magyar film szerepe, a társadalomban elfoglalt súlya, rangja. Ki jött már izgalomba attól, hogy készült egy új magyar film?

Monory: Két hangyaszorgalommal gürcölõ, a vágószobában élõ embert említett, akik olyan filmnyelvet, olyan filmformákat érleltek ki, amelyek kevéssé voltak adaptálhatók a nagyfilmeket gyártó stúdiók számára. Minden kultúrának szüksége van az ilyen „vadhajtásokra”. E különös minõségeket kihordó alkotók hatása késõbb mutatkozik meg, az ilyesminek ugyanúgy érnie kell, de aztán visszahatnak a fõáramra is.

Durst: Ám ahhoz, hogy az ilyen alkotók dolgozzanak, hívószavak is kellenek. Nem véletlen, hogy Tóth Janó szinte csak a Balázs Bélában tudott dolgozni. Vagy hogy Szirtes mára bezárkózott a kisoroszi házába. A BBS csak adott, nem kért semmit. Most pedig áru van, piac van, marketing van és pénz van. Senki sincs, aki önzetlenül áldozna a fiatalokra vagy a kísérletezésre.

– Ön 1995-ig volt titkár a BBS-ben, nagyobb a rálátása a Stúdió történetére. Hogyan és miért jött el?

Durst: A BBS a rendszerváltás után már egyre kisebb pénzeket kapott, s egyre kevesebb filmet gyártott. Akkor azt gondoltam, azon a módon, ahogyan addig mentek a dolgok, már nem lehet tovább filmet csinálni, valamiféle produceri gondolkodást kell bevinni a Stúdióba. Azt javasoltam, hogy a vezetõség, miután elfogad egy filmtervet és megszavaz rá valamennyi pénzt, a gyártást adja át egy producernek vagy felelõs beosztású embernek, aki aztán szigorúan számonkéri a munkát. Az akkori vezetõség ezzel szemben tovább akarta vinni a régi szisztémát. Ám míg a politikai nyomások és cenzúrák kivédésére nagyon jó volt a régi szisztémájú vezetõség – hiszen nem lehetett sem leváltani, sem felelõssé tenni –, ma, ha valamiben rosszul döntesz, gazdasági bûncselekményt követsz el. Ma nincs a kultúrpolitika részérõl olyan szándék, hogy egyfajta ligetet teremtsen a pályakezdõ vagy kísérletezõ szellemû alkotóknak, ahol nem érdekes, ha túlléped a keretet. A BBS-t végül is beszorították egy teljesítményelvû szisztémába, ami a halálát jelentette.

Gödrös: Az a baj, hogy nem lehet korszakokat feltámasztani. A mai napig tartom a kapcsolatot a BBS-sel, valamiféle izzó emlék számomra a Stúdióban való részvételem, s minden alkalmat megragadok, hogy vetítsem a filmjeit. Legutóbb Kapolcson a Szilvesztert, a Nõi kezekbent, Szirtes Naplóját, de a régiek közül is, például Tóth János munkáit, Sára Cigányokját mutattam be. Épp ezen a nyáron gondoltam végig, milyen nagy dolog lett volna, ha ezek a filmek akkor találkozhatnak a közönséggel. Ha megengeditek, a magam részérõl nagyon szeretném, ha nem úgy gondolkoznánk a BBS-rõl, mint egy emlékrõl. S ha ezeket a filmeket nem úgy néznénk, mint ereklyéket.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/01 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2418