KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Chow Sing Chi: Shaolin foci

Akciógól

Wostry Ferenc

Chow Sing Chi úgy játszik a nézővel, mint focista a labdával.

 

A kilencvenes évek derekán, kedvenc kínai videótékám dohosan regényes rejtekén a tékás felém fordult, és hamisítatlan kantoni svunggal az egyik kazettára mutatott.

Chow Sing Chi? – kérdezte. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, mit akar. Mikor végre leesett a húsz fillér, savanyú pofával nemet intettem.

Chow Sing Chi (vagy ahogyan akkor hívta magát, mikor még nyugati karrierrõl álmodozott: Stephen Chow) neve, köszönhetõen az akkoriban szinte egyetlen ázsiai filmenciklopédiaként közkézen forgó Tom Weisser-féle Asian Trash Cinemának, rettenetesen rosszul csengett a fülemben. A könyv – illetve az azonos címû magazin – Chow filmjeirõl a létezõ legelmarasztalóbb hangnemben értekezett, halmozva az olyan jelzõket, mint infantilis, bárgyú vagy gyengeelméjû. Bár az évek múlásával, és Chow késõbbi munkáinak növekvõ népszerûségét tapasztalva Weisser felülvizsgálta nézeteit, epés megjegyzései évekkel vetették vissza a folyamatot, amelynek lezárásaként a világ végre leborulhat Chow Sing Chi zsenialitása láttán.

Mert le kell, kár halogatni.

Chow Sing Chi a jellegzetes kínai humor, a mó laj tau messiása. A kifejezés szó szerint értelmetlent jelent, ám semmiképpen sem pejoratív értelemben. Bizonyos szempontból a mó laj tau az esszenciálisan posztmodern, összegyurmált vicc-mûalkotás: az összes ismert – és a nyugati „civilizáció” (ha!) számára ismeretlen – humorfajta, a verbális és a testi, a gyermeteg és a rendkívül intelligens, az agyondumált és a slapstick – ideális esetben – szórakoztató egyvelege. Chow, a kilencvenes évek eleje óta töretlenül felívelõ karrierje során szinte – néhány korai akciófilmtõl eltekintve – csak mó laj tau-filmekben játszott. Emiatt, mivel Hongkongban mindig is a vígjátékok bizonyultak legnépszerûbbnek a mozipénztáraknál, ha megkérdeznénk akármelyik ottani lakost, kicsoda a városállam legnagyobb sztárja, hiába is várnánk Chow Yun Fat vagy Sing Lung (mifelénk Jackie Chan néven fut) nevére. A válasz Chow Sing Chi lenne.

A mó laj tau-filmek, köszönhetõen a rengeteg nehezen lefordítható verbális poénnak, a kínai nyelvterületen kívül képtelenek voltak komolyabb sikert elérni – Chow nagy bánatára, aki sosem rejtette különösebben véka alá a hollywoodi karrier iránti vágyát. A Shaolin Soccer, többek között, ezért is különbözik eddigi filmjeitõl: a szokásosnál jóval kevesebb benne a lefordíthatatlan szójáték, ugyanakkor a verbális poénok ütõsebbek, mint általában, rendszerint szorosan kapcsolódnak a látványhoz, megkönnyítve ezzel a kínai nyelvet kevésbé értõk – vagy az (egyelõre csak angol) feliratokat lassabban olvasók – mûélvezetét. Ám ez csak egyik oka annak a döbbenetes sikernek, amelyet a Shaolin Soccer nyár közepe óta, mint holmi veszettséggel beoltott sáskahad, Ázsiában (és nemsokára nyugatabbra is – az egyik nagy forgalmazó jövõre mutatja be a filmet az Államokban) arat. Van valami ebben a káprázatosan megírt, megrendezett és eljátszott filmben, ami minden amerikai vagy európai társából hiányzik.

Spiritualitás.

Aranyláb (Ng Man Tat; Chow Sing Chi állandó komikustársa, sidekick-je) fiatal korában több mint ígéretes futballista volt, ám miután eladott egy meccset, a pályára beözönlõ tömeg egy életre sántává nyomorította. Ma már csak mint a fociliga elnökének, Hungnak (Patrick Tse) a csicskása tengeti napjait, mindenki beletörölheti a lábát. Mikor rádöbben, hogy annak idején éppen Hung volt az, aki a tömeg tudomására hozta a bundát, depressziója eléri a mélypontját. Hongkong utcáit járva, magában bosszút esküdve õrült módra motyorászik. Megtorpan egy kirakat elõtt, amelyben a kiállított tévék éppen meccset közvetítenek. Az egyik különösen szép akció után valaki a háta mögül megjegyzi: „Ez is gól?”

Legyõzhetetlen Acélláb (Chow Sing Chi) ex-shaolin pap, jelenleg tróger. Mikor Aranylábnak elege lesz az idegen nagyképûnek tûnõ hantázásából, és feléje hajít egy üres sörösdobozt, azt Acélláb egyenest az ûrbe rúgja! Aranylábat ez még nem gyõzi meg, és csak az ezt követõ néhány nap elképesztõ eseményei után dönt úgy, hogy hallgatnia kellene a több mint lelkes szerzetesre, aki a shaolin kung-fu-t – az elõbbit népszerûsítendõ – a futballal szeretné ötvözni. A duó felkerekedik, hogy összerántsák a mesterük halála óta szétszéledt papneveldét, és megmutassák Hung Gonosz Csapatának (tényleg így hívják õket!), hogyan kell igazán nagyot rúgni…

Mikor pedig a shaolin gárda pályára lép, felsírnak az árvák! A hongkongi humoristák elitje, legtöbbjük éppen Chow saját kabarétársulatából „pályára állítva”, alkotja a sárga tizenegyet, kivétel nélkül olyan karakter, akikrõl a büdös életben nem gondolnánk – ellenfeleikkel egyetemben, ami részükrõl óriási hiba –, hogy akár csak luftot is tudnának rúgni. A film összes, tõlük független poénja is szenzációs. Az a rész, mikor a Chow dalától minden szociális kötöttség alól felszabaduló tömegek tökéletesen megkoreografált kartáncot adnak elõ, már most az évtized egyik legemlékezetesebb jelenete. Egészen nyilvánvaló filmparódiák is dúsítják a történést, a film hülyét csinál olyan amerikai sikerekbõl, mint a Ryan közlegény, az Ál/arc, de a Tigris és Sárkányt sem kíméli. Elsõ Testvér, aki „leszerelése” óta egy night club ügyintézõjeként tengeti napjait, csak azért élte túl, amint fõnöke napi tíz-tizenöt üveget szétcsapott a búráján, mivel magáénak mondhatja a „Vasfej” technikát, ergo nála jobban senki sem tud fejelni. Második Testvér, a kapus, amellett, hogy kitûnõen véd, egyben Bruce Lee kiköpött hasonmása. Kistestvérnél pedig, aki uszkve kétszáz kilót nyom, nincsen a pályán gyorsabb senki. És így tovább: a csapattagok mindegyike elképesztõ arc – ám mikor felvillantják képességeiket, megakad a lélegzet és leesik az áll.

Ennek ellenére a Shaolin Soccer nem tartozik a fanatikus focidrukkereknek ajánlott filmek közé (õk nem is nagyon szokták szeretni), ugyanis az egész filmben, a teljes két órás „futamidõ” alatt talán nincs olyan passz, csel vagy gól, amely ne lenne komputergrafikával megsegítve. A Shaolin Soccer meccseinek semmi közük a valósághoz, inkább a mangák õrült, látványosan eltúlzott konfrontációit idézik. Emitt az egyik kapura rúgás változik tûzgolyóvá, amelybõl bömbölõ oroszlán ugrik elõ, amott pedig a pálya talaját gyûri hullámosra egy erõsebb belemenés. A játékosok wuxia-módra repülnek tíz-húsz métereket, légiharcot vívva az ellenféllel. Az effekteket Hongkong leghíresebb, filmes kütyülésre specializálódott cége, a Centro Digital készítette, amely korábban olyan ázsiai sikerekben mûködött közre, mint a Storm Riders vagy Tsui Hark animációs filmje, az Old Master Q. Míg Hollywood komputergenerálta effektjei a legtöbb filmet tönkreteszik kiforratlanságukkal, a Centro Digital színpompás kavarása kimondottan segíti a dramaturgiát.

Bûn lenne elfelejtenem külön kiemelni a Shaolin Soccer legnagyszerûbb színészi alakítását, amelyet Vicki Zhao-nak köszönhetünk. Írhatnám, hogy ez a gyönyörû lány, aki a film teljes hosszában borzalmas sminket visel – aminek persze oka van! – szerepe szerint a kitaszítottság, a szomorúság, végül pedig a felhõtlen öröm teljes mimikai eszköztárát tökéletesen és a lehetõ leghihetõbben használja, és hogy alakítása Oscart érdemel – ám mindez a dicséret még töredékét sem adná vissza annak a csodának, amit Vicki Zhao mûvel.

Chow Sing Chi csak egy hajszállal marad el mögötte. Mr. Mó Laj Tau, aki utolsó filmjeiben (God of Cookery, King of Comedy) halmozta a jobbnál jobb alakításokat, a Shaolin Soccerben már egyenesen Robert De Niro babérjaira pályázik: nemcsak hogy színészi játéka tökéletes, de Dühöngõ bika-módra ki is gyúrta magát, elvégre egy shaolin szerzetesen nem áll jól a háj. Mozdulataiból árad az edzés okozta felszabadult energia; mozgása, járása, harcmozdulatai ruganyosak, õ a megtestesült, szelíd-vicces harci gép. Tiszta a szíve és a feje: tudja, mit akar, missziója világos. A futball – amely a filmben a világ, illetve a világhír metaforája – segítségével régi értékeket, az emberi jóságba vetett hitet és shaolin tudást hint szerteszét. Bölcs és cool egyszerre, Chow Yun Fat óta nem volt a hongkongi mozinak része hasonló karizmában.

A Shaolin Soccer úgy játszik a nézõvel, mint focista a labdával: a levegõbe emeli, repíti. Olyan vígjáték ez a film, amely majdnem-gesamtkunstwerk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/01 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2425