KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/április
KRÓNIKA
• Fehér György: Föld Ottó halálára
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Derék had Játékfilmek
• Varga Balázs: Valami történik Beszélgetés Koltai Lajossal
• N. N.: A 33. Magyar Filmszemle díjai
• Stőhr Lóránt: Falusi séta Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Mihancsik Zsófia: Szeretet-skála Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bakács Tibor Settenkedő: A két Holovácz Kisjátékfilmek
• Andor Tamás: Téged is leleplez Dokumentumfilmek

• Csejdy András: Mi az ördög David Lynch: Mullholland Drive
• Nevelős Zoltán: Mágus a neten davidlynch.com
• Horváth Antal Balázs: Bizonytalan földrajz Lynch-szótár
• Kolozsi László: Marilyn, szomorúság Egy kép
• Szűk Balázs: Hangyák a szalonban Buñuel állatszimbólumai
• Bikácsy Gergely: A zsarnok valóság Buñuel foglyai
• Ardai Zoltán: Lovagról és papokról Huysmans/Buñuel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Féljünk együtt! Alfred Hitchcock
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Japán csend Pordenone – Sacile
KRITIKA
• Békés Pál: Mivégre? Kamondi Zoltán: Kísértések
• Báron György: Csak egy zenész Szabó István: Szembesítés
• Korcsog Balázs: Inter arma Wilhelm Furtwängler
• Mátyás Péter: Home, home Gárdos Éva: Amerikai rapszódia
• Takács Ferenc: Klisé-világ Todd Solondz: Helyzetek és gyakorlatok
• Spiró György: Senkifilmje Danis Tanović: Senkiföldje
• Varró Attila: Képmás-világ Alejandro Amenábar: Más világ
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Banditák
• Ardai Zoltán: Az ígéret megszállottja
• Vidovszky György: Kikötői hírek
• Elek Kálmán: Az igazság nevében
• Tosoki Gyula: Nagyon nagy Ő
• Pápai Zsolt: 40 nap és 40 éjszaka
• Kézai Krisztina: Szerelem a végzeten
• Tamás Amaryllis: Kiss Kiss (Bang Bang)

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kamondi Zoltán: Kísértések

Mivégre?

Békés Pál

Mágikus történet – a történet mágiája Kamondi Zoltán filmjében.

 

Világunk voltaképpen történetszegény. Hangyaszorgalmú német szaktudósok kutatómunkájának eredményeképpen kijelenthető, hogy az emberiség szellemi tőkéje ebben a tekintetben mindösszesen háromszázvalahány alaptörténet. A többi imitáció és variáció.

Sorsváltozatból kevesebb áll rendelkezésünkre. Egy tucat talán.

Alapvető kérdésből pedig még ennél is kevesebb jutott. Némelyek szerint csupán egyetlenegy, és az is meglehetősen rövid: mivégre vagyok?

A Kísértések valahol errefelé tapogat; a főhős, a húszéves Marci az alapkérdéssel szembesül, míg sorra megkísértik őt a számára lehetséges sorsváltozatok az alaptörténetekből szőtt – ezért hát innen-onnan ismerős – mese keretében.

Ezúttal valóban meséről van szó, otthonos „Egyszer volt hol nem volt”-tal induló, és varázslatos – noha logikus – véget érő, legjobb pillanataiban mágikus erejű meséről.

Az ősi keretet korunk hétköznapi konfliktushelyzetei töltik ki: gyermekét egyedül nevelő anya, apátlan, férfitámasz nélkül az életnek nekivágó majdnem-kamasz. Ám ugyanezek az élet-panelek tekinthetők akár egy klasszikus sorstragédia elemeinek is. Hiszen a féltékeny anya elűzi házából fia ifjú szeretőjét, s ezzel elkergeti agyonszeretett gyermekét is, aki titokzatos módon eltűnt apja keresésére indul, ám mivel köti esküje, hogy nemzője előtt nem fedi fel kilétét, rangrejtve szolgálatába áll: hátha így kitudja atyja és anyja nászának titkát… Az alapképlet olvasható így is. (Noha a film egyik adóssága, hogy a jól felépített történet múltba vesző kiindulópontja, vagyis Anna – az anya – és Tibor – az apa – kapcsolata tisztázatlan marad.)

Bár egyértelmű, hogy a Kísértések tere és ideje az itt és most, a képek mégis kortalanságot sugallnak – ezt csak tovább erősítik a tárgyi világ szélsőségei. Mintha évszázadok választanák el egymástól az egyes jeleneteket. Az egyikben a főhős a felázott szántóföldön ülve kölcsönbugylival pucolja a vereshagymát, s közben két láda tisztított hagymáért tíz éves cigánylányfeleséget vásárol magának, a másikban mobillal az Internetre kötött laptop számítógépével hajtja végre bravúros hackermanőverét, feltörvén egy bank biztonsági rendszerét. E kettősség nem döcögős logikátlanság, hanem a film összeférhetetlen elemekből ácsolt szerkezetének és erre épülő ironikus világnézetének alapja. Íme néhány lehetséges sorsváltozat. Hiszen Marci előtt nyitva áll a nagybetűs élet. Épp úgy lehet belőle fekete sárba ragadt, filléres babra munkával vesződő idénymunkás, mint korunk hőse, rokonszenves bankrablóval kombinált délceg cyberkalóz.

Persze történhet vele más is. Elmerülhet anyja fojtogató ölelésében, ha úgy tetszik kiskorú maradhat élete végéig – Anna rajongása, a különleges tehetséggel megáldott egyke iránti túlhabzó, már-már szerelmes szeretete lehetőséget kínál erre is. Vagy járhatja frissen megismert apja útját, melynek állomásai: lélektelen robot, reménytelen adósságcsapda, még reménytelenebb alkoholizálás. Vagy követhetné anyja új szeretője, a jól szabott mondatokkal operáló taszítóan pedáns vállalkozó mintáját – mármint ha képes volna elviselni, hogy Elek a legvadabb helyzetekben is olyan józan, mint egy menedzserkalkulátor. – Ezt nyújtja számára a „felnőtt világ”. Mindez persze inkább taszítja Marcit, mintsem valóságos kísértést jelentene számára.

Az igazi kísértés Elvira és Juli. A vonzó, egyetemista Elvira, a fergeteges szerető, aki éppoly természetességgel tekinti magáénak, vagyis „használja” és „tulajdonolja” a fiút, mint Anna. És Juli, a szántóföldön két láda hagymáért csupán a vicc kedvéért „bevásárolt” tíz év körüli cigánylányka, aki viszont a fiú tulajdonaként viselkedik. Halálosan komolyan veszi az archaikus szabályok szerint lebonyolított alkut; ha egyszer eladták, akkor meg is vették, tehát meg kell szolgálnia az árát. És igyekszik is hasznossá tenni magát. Mivel az őseitől örökölt különleges képesség révén apróbb tárgyak eltüntetésre is képes, tudását Marci szolgálatába állítja, és hamarosan nélkülözhetetlen társsá, sőt tettestárssá válik. A csacsogó kislány bőrébe bújt, túlvilággal cimboráló vajákos meg a laptoppal rohangáló kompjúter-mágus komikus bankrabló-kettőssé növi ki magát. Juli használni akar, és arra vágyakozik, hogy használják. Fekete szemében a gyerekes ragaszkodás és az asszonyi hűség rajongásával ragad „urára”. Nem tréfál. Holtomiglan, holtodiglan. Ám amikor a gyermeteg ügyeskedés és a női ravaszság ötvözete Marci ágyába hajtja, és a fiú ingerülten ráordít: „Baszni mással akarok, téged pedig taníttatni foglak!” – kétségbeesik.

Aki húsz éves, határmezsgyén áll. A gyerekkor már messze, a felnőttkor közel, és egyre szorongatóbb a döntés kényszere: merre induljon, mit tegyen, milyen mintát válasszon? És egyre gyakrabban merül föl a kérdések kérdése: mivégre vagyok?

Kamondi Zoltán filmje derű és szorongás szálaiból szövi a hányattatások és vergődések meséjét. A fiú ide-oda csapódik a kínálkozó lehetőségek között, meghőköl a felbukkanó sorsváltozatok láttán, közelít, majd menekül, és bárhogyan kerülgetjük a már-már kínosan ható fordulatot, csak ki kell mondani: keresi önmagát. S közben a helyzet kínálta csapdák mindegyikébe belelép. Börtönbe jut, szabadlábra kerül, anyját idegösszeomlásba hajszolja, majd egy huszárvágással úgy dönt: feleségül veszi Elvirát, aki börtönbe juttatta. Ez volna a megoldás, a kiút, a méltatlanul lapos happy ending. Ha lehetséges volna. Ha a Kísértések belső logikája megengedné. A kétségbeesett Juli vajákossága természetfölötti, romboló erővé növekszik, mely megrontja-megfojtja az áruló, haszonleső Elvirát, majd varázsütésre eltünteti a föld színéről a szülői házat, valamennyi lakójával együtt. A rusnya városszéli betonbungaló helyén csenevész fák bólogatnak. Ami marad: a hűlt hely, az „egyszer volt, hol nem volt”, s a megválaszolatlanul maradt kérdés, a „mivégre?”

Kamondi filmjének jól eltalált stilizációja sikeresen ötvözi a hétköznapit és a túlvilágit, a valóságos és a képtelen alternatívák szélsőségeit. A Kísértések a komor, egyszer-egyszer drasztikus részletek ellenére mindvégig könnyed – noha távolról sem könnyű – film marad.

És éppen a történet természetes gördülékenységének fényében tűnnek feleslegesnek a külsődleges eszközök. Például a fekete-fehér és a színes nyersanyag a Magyar tarkában már kipróbált váltogatása. Bármi volt is az elvi cél, bármiféle rétegeket kívánt is megkülönböztetni vele a rendező, a két technika összemosódik, nyomtalanul elsodorja a mese ereje, s utórezgése pusztán annyi, hogy a néző nemigen emlékszik, vajon színes vagy fekete-fehér filmet látott-e? Szerencsére az ilyen külsődlegességekből ez alkalommal sokkal kevesebb akad, mint amennyi Kamondi előző játékfilmjeiben, a Halálutak és angyalokban és Az alkimista és a szűzben előadódott. Talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, a stiláris letisztulás a Magyar tarka dokumentumsorozat ironikus-bensőséges portréinak is köszönhető. Kamondi romantikus világlátása alighanem a dokumentaristaként begyűjtött élettapasztalattal kapta meg azt a tőkesúlyt, amely a legnagyobb érzelmi hullámzás közben is egyensúlyban tartja. Hősei vadromantikus figurák ma is, különcök, deviánsak, mágikus képességekkel bírnak, a szenvedélyeik vezérlik őket, a Kísértések története azonban nem vész bele vadromantikus túlzásokba és cirkalmakba.

A kis létszámú kamarajáték fő erényei közé tartozik a kiváló szereplőgárda – ebből is kiemelkedik Miklós Marcell (Marci) és Kovács Julianna (Juli).

És ami ennél is fontosabb: a meseszövés. Vagyis a történet. „A meseszerűség egyszerűen fogódzó számomra – nyilatkozta a rendező (Filmvilág, 2002/2) –, a történet-elbeszéléssel szembeni szorongásommal függ össze. Szerintem ugyanis nincsenek történetek, csak kreált sztorik, amelyek azáltal válnak történetté, hogy lezárjuk őket valamilyen külső ok miatt, például azért, hogy eladhatóvá váljanak. Tehát a történetkészítés valamilyen külső beavatkozás a valóságba.” – Valóban az, csakhogy a filmkészítés éppoly mesterséges tevékenység, mint a történetmesélés. Ha úgy tetszik, beavatkozás a valóságba. A rendező persze megteheti, hogy visszafogottan szabadkozik, mintegy mentegeti magát művének egyik meghatározó erőssége miatt, azonban attól kezdve, hogy a film elkészült, az ő véleménye is csupán egy a sok közül. „A történet lényege, hogy van eleje, közepe, vége. A valóságban pedig a dolgok folytatódnak. Amikor elmesélünk egy sztorit, mi tesszük a végére a csattanót, mert hatni akarunk a hallgatóságra. Egy filmnek ugyanakkor kell hogy legyen eleje, közepe, vége. Még ha nincs is, a néző akkor is kreál egy történetet a látottakból.” Kamondi Zoltán – meglehet szorongásból, meglehet külső kényszereknek engedelmeskedve – erős történettel állt elő, és ez előnyére vált. A történet – noha az utolsó száz év irodalma és filmművészete újra meg újra megkérdőjelezi létjogosultságát – újra meg újra diadalmaskodik. A néző valóban nem a szigorúan vett „valóság” végtelen folyamára vágyik, hanem annak egy értő kézzel kimetszett szeletére, egyszerűbben szólva: történetre. És aki ilyennel szolgál, az remélheti, hogy metszetét nem veti ki magából a naponta új impulzusokkal átmosott elme. A Kísértéseknek jó esélye van arra, hogy megőrizze az emlékezet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2519