KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/április
KRÓNIKA
• Fehér György: Föld Ottó halálára
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Derék had Játékfilmek
• Varga Balázs: Valami történik Beszélgetés Koltai Lajossal
• N. N.: A 33. Magyar Filmszemle díjai
• Stőhr Lóránt: Falusi séta Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Mihancsik Zsófia: Szeretet-skála Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bakács Tibor Settenkedő: A két Holovácz Kisjátékfilmek
• Andor Tamás: Téged is leleplez Dokumentumfilmek

• Csejdy András: Mi az ördög David Lynch: Mullholland Drive
• Nevelős Zoltán: Mágus a neten davidlynch.com
• Horváth Antal Balázs: Bizonytalan földrajz Lynch-szótár
• Kolozsi László: Marilyn, szomorúság Egy kép
• Szűk Balázs: Hangyák a szalonban Buñuel állatszimbólumai
• Bikácsy Gergely: A zsarnok valóság Buñuel foglyai
• Ardai Zoltán: Lovagról és papokról Huysmans/Buñuel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Féljünk együtt! Alfred Hitchcock
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Japán csend Pordenone – Sacile
KRITIKA
• Békés Pál: Mivégre? Kamondi Zoltán: Kísértések
• Báron György: Csak egy zenész Szabó István: Szembesítés
• Korcsog Balázs: Inter arma Wilhelm Furtwängler
• Mátyás Péter: Home, home Gárdos Éva: Amerikai rapszódia
• Takács Ferenc: Klisé-világ Todd Solondz: Helyzetek és gyakorlatok
• Spiró György: Senkifilmje Danis Tanović: Senkiföldje
• Varró Attila: Képmás-világ Alejandro Amenábar: Más világ
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Banditák
• Ardai Zoltán: Az ígéret megszállottja
• Vidovszky György: Kikötői hírek
• Elek Kálmán: Az igazság nevében
• Tosoki Gyula: Nagyon nagy Ő
• Pápai Zsolt: 40 nap és 40 éjszaka
• Kézai Krisztina: Szerelem a végzeten
• Tamás Amaryllis: Kiss Kiss (Bang Bang)

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Alejandro Amenábar: Más világ

Képmás-világ

Varró Attila

Amenábarban a kísértethorror megtalálta a maga Bressonját.

 

Amikor a kilencvenes évek bősz reciklizáló lázában a tömegfilm rég elfeledett, piacképtelennek ítélt zsánerei is előkerültek a lomtárak mélyéről, számos lelkes kommersz-rendező próbált szerencsét, hogy egy-egy poros kedvencét az új idők új igényeihez szabja. Stratégiájuk két kulcsszóban összefoglalható: önreflexió (nehogy valaki azt higgye, komolyan is gondolják) és látványbőség (hogy azért senki ne érezze filmjüket kitolásnak). Az ezredvégre azonban felbukkant néhány filmes az álomgyár tájékán, akik szerint a megkopott műfajok önmagukban is elég izgalmat, vonzerőt kínálnak a mai közönségnek – csak némi szakértelem és képzelőerő kell hozzájuk. Különösen ráfért ez a purista szemléletmód a klasszikus horrorra, amely a Sikolyt követő tinidivat-hullám, plusz a Múmia digitálőrülete folytán talán a legtöbbet szenvedett műfaja lett a posztmodern Hollywoodnak. Míg egyes alműfajai (vámpírfilm, slasher) könnyen illeszthetőek a millennium pörgős-zajos korfílingjéhez, a gótikus hagyományokat leginkább őrző kísértetfilm leporolása kőkemény kihívást jelent a merész vállalkozók számára – ezidáig nem is járt sikerrel. Bármilyen egyértelmű a színvonal-különbség a digitális trükkökkel zsúfolt Átok és az erőteljes Hammer-, Corman- és Bava-víziókkal ékesített Álmosvölgy között, mindkét film egyformán kevéssé bízik zsáner-nyersanyaga primér bájában.

A chilei származású spanyol filmes, Alejandro Amenábar a Halálos tézis és a frissen amerikanizált Nyisd ki a szemed után látszólag meglepő elhatározással döntött a gótikus hagyományokat felelevenítő Másvilág megvalósítása mellett: a snuff-filmek és a virtuális realitás ezredvégi témai után egy második világháború végén játszódó, viktoriánus hangulatú kísértetház-opus eddig nem tapasztalt erényeket kívánt a fiatal filmestől. Ám a történet csak első pillantásra tűnik rendező-idegennek. A ködborította udvarházban élő fiatalasszony éppúgy valóság és fikció homályzónájában bolyong, mint a Tézis szadista pornófilmjét kutató diáklány vagy a mélyhűtött álomvilágból szabadulni próbáló madridi playboy: az elsötétített otthonban felbukkanó rejtélyes szellemek képében egy másik világ létezésével kell szembenéznie, amelyet korábban gyermekmesének vélt. Az igazi váltás inkább az elbeszélés módjában érhető tetten: az előző sikerpáros puzzle-szerű szerkezetét Amenábar ezúttal ódivatú linearitásra cseréli – apránként fokozódó feszültségének köszönhetően a Másvilág mégis az utolsó képkockákig fogva tartja a figyelmet.

Miként ez a Hatodik érzékből és a Temetetlen múltból kiderült, Hollywood újra fogékony a Val Lewton-típusú lélektani rémfilmre, az ezredvég csupán megdöbbentő csavart illeszt a lassú sodrású, sokk-effektusaival roppant gazdaságosan élő történetek végére. Amenábar ugyanezt az ösvényt tapossa, filmje mégis több stílgyakorlatnál vagy hommage-nál: valódi királynő a zsáner újarisztokráciájában. Nemcsak hűvös és kimért, de méltóságteli; a gótikus hangulatot, díszletvilágot nemes öntudattal ülteti modern környezetbe, egyaránt elkerülve a modoros artisztikum és a harsány önreflexió csapdáit. A rendező olyan közvetlenséggel dolgozik a tradíciókkal, mintha még gyökereik közt élne: műve éppúgy beillene veretes Henry James-adaptációnak, mint a mexikói la Llorona-filmek melodramatikus rémmeséi sorába (a megnevezés ódon kísértetfilm-típust takar; névadó főhőse a „Síró Nő”, egy gyermekgyilkos anya gyászoló szelleme). A Másvilágban számtalan képsor, szereplő idéz számtalan rangos elődöt, ám távolról sem tolakodóan, inkább kreatív természetességgel: Kidman neurotikus anyafigurája az 1961-es Ártatlanok nevelőnőjétől kölcsönözött apró allűrjeivel, valamint a Ragyogás és az Interjú a vámpírral gyermekhőseit idéző fényérzékeny testvérpár magától értetődő módon áll össze új családdá. A film elsőszámú sztárja mégis maga a helyszín. A katolikus többségű Jersey szigete Anglia egyetlen pontja, amelynek része volt a náci megszállásban, kollaboránsok és lágerek szellemlelkei lakják 1945 óta: kísértetház-opust helyezni ebbe a miliőbe csupán zseniális ötlet, szerényen elejtett félmondatokba rejteni jelentőségét viszont már ízlésre, sőt jellemre vall. Amenábarban a kísértethorror megtalálta a maga Bressonját: a Másvilág nemcsak lélektanilag hiteles, költői szépségű rémfilm a transzcendensről, de akár letisztult, egyenesen a szívhez szóló transzcendentális filmnek is tekinthető.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2525