KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/április
KRÓNIKA
• Fehér György: Föld Ottó halálára
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Derék had Játékfilmek
• Varga Balázs: Valami történik Beszélgetés Koltai Lajossal
• N. N.: A 33. Magyar Filmszemle díjai
• Stőhr Lóránt: Falusi séta Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Mihancsik Zsófia: Szeretet-skála Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bakács Tibor Settenkedő: A két Holovácz Kisjátékfilmek
• Andor Tamás: Téged is leleplez Dokumentumfilmek

• Csejdy András: Mi az ördög David Lynch: Mullholland Drive
• Nevelős Zoltán: Mágus a neten davidlynch.com
• Horváth Antal Balázs: Bizonytalan földrajz Lynch-szótár
• Kolozsi László: Marilyn, szomorúság Egy kép
• Szűk Balázs: Hangyák a szalonban Buñuel állatszimbólumai
• Bikácsy Gergely: A zsarnok valóság Buñuel foglyai
• Ardai Zoltán: Lovagról és papokról Huysmans/Buñuel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Féljünk együtt! Alfred Hitchcock
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Japán csend Pordenone – Sacile
KRITIKA
• Békés Pál: Mivégre? Kamondi Zoltán: Kísértések
• Báron György: Csak egy zenész Szabó István: Szembesítés
• Korcsog Balázs: Inter arma Wilhelm Furtwängler
• Mátyás Péter: Home, home Gárdos Éva: Amerikai rapszódia
• Takács Ferenc: Klisé-világ Todd Solondz: Helyzetek és gyakorlatok
• Spiró György: Senkifilmje Danis Tanović: Senkiföldje
• Varró Attila: Képmás-világ Alejandro Amenábar: Más világ
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Banditák
• Ardai Zoltán: Az ígéret megszállottja
• Vidovszky György: Kikötői hírek
• Elek Kálmán: Az igazság nevében
• Tosoki Gyula: Nagyon nagy Ő
• Pápai Zsolt: 40 nap és 40 éjszaka
• Kézai Krisztina: Szerelem a végzeten
• Tamás Amaryllis: Kiss Kiss (Bang Bang)

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Wilhelm Furtwängler

Inter arma

Korcsog Balázs

A német karmester a XX. század elején színre lépő második nagy dirigensnemzedék egyik legjelentősebb képviselője volt.

 

Inter arma silent Musae – tartja a cicerói mondás: háborúban, fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Ám Wilhelm Furtwängler 1940 és ’45 közötti munkásságával, a második világháború alatt készült felvételeivel kapcsolatban úgy vélem, éppoly tévesnek bizonyul ez a mondás, mint Adornónak az Auschwitz utáni költészetre vonatkozó elhíresült – hangzatos és szentenciózus – kijelentése. A nagy művészet ugyanis sohasem előtte, hanem mindig közben és utána születik. A művészet ott kezdődik.

Wilhelm Furtwängler (1886–1954) német karmester – Arturo Toscanini, Bruno Walter és Otto Klemperer mellett – a XIX. század végén, a XX. század elején színre lépő második nagy dirigensnemzedék egyik legjelentősebb képviselője. Előadó-művészetének középpontjában a német romantika, mindenekelőtt a három „B”: Beethoven, Brahms és Bruckner zenéjének tolmácsolása, valamint Wagner és Richard Strauss műveinek előadása állt. Munkásságát három szakaszra szokás osztani: a második világháború előtti (korai), az életművének középpontjában álló háborús (1940–45), illetve a háború utáni (kései) időszakra (1947–54). Furtwängler a húszas évektől, illetve az 1945 és 47 közötti szilenciumot követően egészen haláláig a Berlini és a Bécsi Filharmonikusok vezető karmestere volt – felvételeinek legnagyobb részét e két zenekarral készítette.

A nagyok között Furtwängler ugyanakkor Toscanini „ellenpólusa”: minden szempontból az olasz Maestro tökéletes ellentéte volt. A kiváló zenekritikus és zenetudós, Pernye András egy igen találó megjegyzése szerint „ha a legnagyobb karmesterek egyéniség-színskáláját valaki egyszer megfejtené, a két szélső pont, a két, egymást kizáró véglet, a fehér és a fekete – valószínűleg Toscanini és Furtwängler lenne…”. Szintén hozzájuk kapcsolható a XX. század zenei előadó-művészetének történetében korszakhatárnak tekintett 1954-es esztendő: ez volt Furtwängler halálának és Toscanini végső visszavonulásának éve.

E két nagy karmester olyan ellentétpárt alkot a zenei előadó-művészetben, mint Goethe és Schiller vagy Tolsztoj és Dosztojevszkij az irodalomban, illetve hogy filmes példákat említsünk: Eizenstein és Tarkovszkij a szovjet-orosz film, vagy egészen más szempontból Fellini és Bergman a modern filmművészet történetében. A filmes párhuzamoknál maradva: Toscanininek Eizenstein és Fellini, Furtwänglernek pedig Tarkovszkij és Bergman felel meg. Toscanini és Fellini a derűs dél „homéri”, latin, katolikus művésze; Furtwängler és Bergman viszont a borús észak ossziáni, germán, protestáns alkotója.

Más szempontból vizsgálva a kérdést: a Toscanini-előadások feszes ritmikája, pontossága és gyors tempói az Eizenstein-filmek lendületes tempójával és montázstechnikájával mutat rokonságot. Míg Toscanini és Eizenstein éles acélpengével rajzol, addig Furtwängler és Tarkovszkij széles ecsettel dolgozik: a hosszúság és a lassú tempó Furtwängler (kései) előadásainak és Tarkovszkij filmjeinek közös sajátossága. Míg tehát Toscanini és Eizenstein a gyorsaság, addig Furtwängler és Tarkovszkij a lassúság feszültségkeltő hatása és kifejezőereje révén törekszik egyazon cél: a drámai hatás elérésére. Sztravinszkij egyik szarkasztikus megjegyzése is a két karmesteróriás „tempóvételének” különbségre utal – Toscanini: Herr Professor von Schnell, Furtwängler pedig: Herr Doktor von Langsamer. Fontos adalék lehet még a FurtwänglerTarkovszkij párhuzammal kapcsolatban, hogy Tarkovszkij a Sztalker nyitó- és zárójelenetének beethoveni Örömóda-montázsához minden bizonnyal Furtwängler 1942-es berlini előadásának szovjet Melódia-kiadását használta.

Végezetül Furtwänglernek a náci rendszerhez való viszonyáról megjelent bőséges szakirodalom magyarul is olvasható részére utalom az olvasót: elsősorban Horváth Iván Beethoven IX. szimfóniájának Furtwängler-féle háborús felvételéről szóló esszéjére (2000, 1995/2.), Richard Aczelnak a „Furtwängler-ügyet” részletesen taglaló írására (2000, 1998/12.) s végül Norman Lebrecht a nagy karmesterek magánéletét és közéleti szerepvállalását vizsgáló könyvének (Maestro! – A karmestermítosz, Európa, 2001) Furtwängler-fejezetére (129–144.). A szakirodalom, illetve Szabó István legújabb filmje alapján, de mindenekelőtt Furtwängler háborús felvételeit hallgatva döntse el mindenki maga, vajon tényleg hallgatnak-e azok a Cicero által is emlegetett múzsák.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2521