KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

kalandorok kíméljenek!

Tücskök, hangyák, méhecskék

Turcsányi Sándor

A kalandhős, harcoljon akár jó, akár rossz ügyért, a siker robotosa.

 

Egy ideje megint kalandorokkal álmodom. Nem is tudom, honnan ismerem őket. Csinos ruhát viselnek, vörös hajú nők társaságában érkeznek, megviselt vagy nagyon is újszerű kocsikon. Ilyenkor csatakosan riadok, még aludnom kéne. Álmodom tovább, velük, végül is az nem kellemetlen. De nem lehet, felkelek. És kérdezek. Mit akartok tőlem, kalandorok? Ahová én megyek, oda nem jöhettek velem. Jól is néznénk ki. Beállítanék, és mondjuk még a szükségesnél is jóval több tiszteletkör után kibökném: figyeljetek, a Kalandorok sokkal jobb film, mint a Jules és Jim. Szebbet, és ami számít, sokkal többet mond barátságról, szerelemről, a létezés napi gyakorlatairól. Meg se hallgatnának, ki se nevetnének. Mire nyilván kitörne belőlem a kisebbrendűségi kivagyiság és vagdalkoznék. Hogy mert csak moziban láttatok ilyet, vagyis ott se láttátok, igazán csak filmelemzésekben olvastatok felőle. És itt már kisiklanék, én se éltem át sem ilyen, sem olyan léthelyzetet, csak azért ugatok, mert aranyat akarok bőven. Nőt, vöröset, feketét, minden más mifenét. Kalandor vagyok, nem szociális munkás.

Ez a kalandfilm dolog amúgy is egy kapitális hazugság, amit be sem kell vallanom, magam is erősítgettem épp itt néhányszor, többször is, mint kellett volna, kivált kosztümös viszonylatban. Ideje hát leszámolni vele. Ha van valami az emberben, ami tán érdekes, az a változás, uram bocsá' a fejlődés halvány lehetősége. Akkor is, ha végül mindig mindenki úgy marad.

Kilépve egy foglár háta mögötti pillanatra a lírából (az ilyesmi persze mindig is költői eszköz csupán), csak annyit állítok, hogy azon filmhalmaz kilencvenhét százaléka, amelyet kalandfilmnek nevezünk, valójában termelési film. Szorgalmas dolgozók güriznek bennük, mint járomba fogott barom, még leírni is röstellem: a jó ügyért. Anyám, add el a házat! És vegyél nekem az áráért jó ügyet, amennyi csak belefér.

 

 

James Bond, a sztahanovista

 

Nincs menekvés, vegyünk hát egy jó ügyet. A demokrácia megfelel? A régi, stabil, mindenkori hivatkozási alap, az angol, amelyből akár világdemokrácia is sarjadhat. Elég jó? Akkor ki is az a James Bond? Kalandfilmek hőse? Frászt! Egy sztahanovista. Gürcöl, ahogy a pucáján kifér, ha akarom, azért, hogy mindenhol a földön legyen egy hülye király, az ő felsége, még jobb, ha mindenütt ugyanaz, legalább azonos gyógyszereket kell tartani, patika-mcdonaldsek nyílhatnának, és virágozhat a szólásszabadság. Mit lehet ennek ellene vetni? Hogy milyen jó női vannak, és mennyi sok? Karcsú. Csak mézesmadzag. Gyere, dolgozzál a Vas- és Vízműveknél, olyan csajok ülnek a bérszámfejtésen, hogy lemész hídba, és arra az öt percre ők is kaphatók.

És ennél csak egyszerűbb esetek vannak. Indiana Jones sem komplikáltabb, hacsak annyiban nem, hogy ő egy egész életforma exportjáért fárad a műkincs-export látszólag kalandos körülményei között. Amit a frigyládáért, a Grálért, a Krisztus koporsójáért ellenértékként hátrahagy, az kitalálói szerint a legdrágább kincs. Program, amellyel a nap huszonnégy órájában eltájékozódhatunk a boldogság (rosszmájúbbak szerint: a boldogulás) útvesztőiben. Nekünk legyen mondva. A kaland egyenlő az okvetetlenkedők közepesen változatos leszerelésével. Egyébként nem csak műkincset, zenét is lop, hogy a tárgynál maradjunk, a Fekete Tulipánét, de egy az egyben. S ha már Tulipánnál tartunk, intézzük el a kosztümviselőket is gyorsan. Vannak – többségben – a megélhetési bűnözők, ennél nem is kell munkaigényesebb és rosszabbul fizetett szakma. Néha bele is golyóznak a strapába, ilyenkor azt hiszik, hogy valamiért érdekeltek az éppen soros rendszerváltásban. Tényleg, de mennyire. A film végére ez rendszerint be is következik, de azt már nem mutatják, amikor az útonálló gyorstalpaló tanfolyamon igyekszik átképezni magát angoltanárrá, számítógép operátorrá, könyvelővé. D'Artagnanról már ne is beszéljünk. Ő volna kalandor? Neki az a jó ügy, hogy visszahozza az ékszereket, ahelyett hogy a zaciba csapná őket. Jutalma egy levetett feleség lenne, de még azt is hidegre teszik előle. Tán a herceg, a Buckingham, de az is max. negyedállásban kalandoz, országos marhaságok megoldásán fárad főállásban, pláne kevés sikerrel.

Kalózok, haditengerészek, csupa iparos.

A legarcátlanabb az, amikor konkrét rendőrök a kalandfilmek hősei. Ezzel az erővel BKV-ellenőrökért is izgulhatnánk.

Esetleg Belmondo? Hát A betörés, hát a Riói kaland, ugye már a címében is kaland meg Rio, ami nem kispálya. Egy sármos bűnöző. Nem ő az, akire vágyunk? Jó, ha megússza. A kalandorok a legritkább esetben ússzák meg, akkor is leginkább üres kézzel. És itt fölfeslik a dolog. Hogy mennyire következetes vagy sem. Azért pusztul, hogy a világrend helyreálljon, vagy azért, mert úgy egyszerűbb, könnyebb kijönni a sztoriból. Le van róluk a gond, az a pár nézőtéri kalandor sem töri majd a fejét, hogy mi lesz azután.

A kaland mint mozifogalom tehát egy ordas fügefalevél. Az állam erőszakszervezeteinél zajló ilyen-olyan ügymenetek propagálása valóban kétes dolog lenne álcázás, cukormáz nélkül.

 

 

Hazai pálya

 

Próbáljunk talán ellentétes mezőkön kereskedni. Volt egy innen hosszú, onnan rövid korszak, amikor felénk a diktatúra ápolása számított jó ügynek. Akkor is, itt is készültek kalandfilmek. Amelyek tanulsága szerint legtöbbször a gyengeelméjűek szegődnek kalandornak. Persze nálunk még azok sem, mi olyan jók voltunk, hogy ha szórakozni vágytunk, kretént hozattunk. Amerikából, eneszkából. Tisztázzuk csak a debil fogalmát eszerint. Stupid az, aki aranyat és nőt akar, még hülyébb, ha mindezt nem bérből és fizetésből. A kalandfilmek virágkora a hatvanas-hetvenes évekre tehető, némi utánjátszást, majd nosztalgiamozikat is belekalkulálva. Jaj, a hatvanas évek! Csak egy kép maradt. Az épülő Erzsébet-híd. Előbb a míniumos változat, majd a teherpróba, amidőn sóderral rakott teherautók és üres villamosok állták tele. Vajon miért, az átvevők azt lesték, hogy leszakad-e alattuk? (Tudom a választ, tanultam, de az annyira nem filmes természetű, hogy elhagyom.) Na szóval, ezt a míniumos, korrózióvédelmi állapotát láthattuk a moziban is. Az Aranyfej megvan? Két félnótás amerikai azért érkezik, hogy megbugázzák Szent László hermáját, ami egy értékes tárgy. Hogyan jönnek? Már a gondos vámvizsgálat során kiderül. Két töküres bőrönddel, az egyikben tán van egy fogkefe (Amerikában még a hülyék is mosnak fogat, fogselymet a helyi érdekű kellékesnek nem sikerült beszereznie.) Nem az a gáz, hogy üresek. Miért hoznak kettőt? Az egy aranyfejnek. Sikerül nekik? Buta kérdés.

Ha az emberek nem is nagyon, a világ körülöttük legalább változik. Egy szűk negyedszázad múltán a közeli Ausztriából érkeznek ápolásra szoruló pofák egy újabb aranyfejért, a Pogány Madonnáért. Istenem, még hasonlítanak is. A László meg a Madonna. A tanulság változatlan, csak ebben az esetben a végén kezdve, visszafelé mondják föl nekünk. Magyarán, az igazi kaland rendőrnek lenni, az vitorlázás közben fogdossa a rosszakat, és láttára a csajok is beindulnak. Jól van, ez bizonyára igaz lehet. Csak azt nem értem, hogy akkor ezek a rendőrséget reklámozó filmek miért alakultak át nagyon is kézzelfogható fogyasztási javakat javalló reklámfilmekké. Jobban fizetett az üdítőital, a pezsgő, a biztosító társaság, mint a társadalmi célzat, a rendőrség? Ez is igaz lehet, hiszen Csöpi csotrogány Ladákkal körözte le az ellenfeleit. Na de csupa színigazságból hogyan lehet kalandfilmet csinálni?

Hasonlók persze nem csak a magyar tengeren estek. Volt, amikor az alkotók egészen az Adriáig merészkedtek, s akkor vagyok jóindulatú, ha utólag azt állítom, gyaníthatóan üdülési szándékkal. Az oroszlán ugrani készült állítólag Bond-paródiának szánták. De kinek? Ki látott akkor itt Bondot, amint rontott-bontott? És mit csinált bujtorparódiabond Dubrovnikban, vagy hol? Megmentette a világot egy kivénhedt náci őrült mérgező terveitől. Közben felszedett három csajt, nagy ügy, a film végén azok hárman egyszerre készültek kikaparni a szemét.

Aztán kész. Ez nem egy jelentős felhozatal, de van egy kiskapu. Nézzünk mindent a visszájáról. Minden itt játszódó film kalandfilm. Ide csak kalandvágyból születhet valaki. De ez sem helyes irány, mert nőből persze jól állunk, de hol volt (van) itt mozdítható arany? Volt, mozdították is, de akik mozdították, azok adják, tán pont a mozdítottból, a pénzt a filmcsinálásra. Nyilván örülnének egy-két Hogyan lovasítottam meg a szamárelosztót?-típusú mozinak.

 

 

Megélhetési kalandorkodás

 

Valljuk meg, zsákutcából zsákutcába jutottunk. De ez nem lehet. Akkor honnan jönnek álmaimba az izgága, követelőző kalandorok? Kicsoda Osztap Bender? Kicsoda Arsene Lupin? Hát nem mozihősök, az biztos, egy-két tévészéria, ha leesett nekik. Hát Felix Krull vagy Tom Ripley? Sajnálom, ők a moziban méltatlan kezekbe kerülve csak a megélhetési bűnözők kategóriájáig jutottak. Miattuk tán fussunk neki még egyszer ennek a megélhetési dolognak. Rövid vakvágány lesz ez is.

Kezdhetnénk az értelmező szótárral, hogy mi áll ott „kaland” és „kalandor” címszó alatt. De inkább ne tudják meg. Maradjunk annyiban, amennyiből elindultunk, önkilátásunk árnyékoltsága okán természetesen. A kalandor aranyra és nőre hajt, esetünkben ugye egy kalandfilm adottságai között. A kalandfilmeknek viszont azért van befejezésük, hogy az alkotó szavatolja a kalandor biztonságát, még akkor is, ha kínjában elteszi láb alól.

A kalandor ugyanis nem azért kergeti a jelölteket, amihez általuk juthat, hanem önmagukért. A megszerzés kalandjáért, a birtoklás önmagában való művészetéért. Azért kell pusztulnia, mert az nettó önellentmondás volna, hogy telket vesz az arany árán, a csaját meg vagy beiskolázza, vagy leküldi az utcára strichelni, egészen amatőr munkákban még oltár elé is vezeti. Ha ülne otthon, és csak bámulná, nem is simogatná, nem is becézgetné, az már jóval közelebb járna, na nem a valósághoz, hanem az alapelképzeléshez, de elképzelhetetlenül unalmas lenne.

Delon akkor is azon a roncson röpülne, amit Lino Ventura az utolsó pillanatban szerelt össze neki, amikor Indiana Jones Clinton elnöktől átveszi a legmagasabb, eddig csak Luke Skywalkernek és Joe DiMaggiónak adományozott kitüntetést, és akkor is, amikor James Bondot lesmárolja a királynő. Lino Venturának még akkor is olajos lenne keze-lába, nemesebb testrészeiről nem is szólva, amikor otthonunkban tele lenne a kisszoba a megszerzett mesés kinccsel. És a lány, aki ha életben maradt, hát nem azért, hogy legyen kivel sírnunk az elhaltakért, hanem azért, hogy megmutassa, hogyan marad kalandor a kalandorok elveszte után, csak azt már azért nem érdemes megmutatni, mert láttuk a film elején.

Összefoglalva, a kalandfilmekben a kalandornak egyetlen vízválasztón kell igazán helytállnia. Ez pedig a vég maga, a filmvég, az utolsó kocka. Ha azon sem keveredik kényes ügymenetbe, az volt, akinek mondta magát. Még az sem baj, ha nem hal meg, csak menjen el, mint a cowboy a western végén, vagy Hatlövetű Jack a pornófilm elején. És még az is fontos, hogy lehetőleg ne újabb kalandok felé, hanem csak úgy.

Menjen a francba. Vissza az álmaimba, aki nem jött sehonnan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3114


előző 1 következőúj komment

Ulpi#1 dátum: 2006-10-02 18:34Válasz
Atyaég.