KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/április
POSTA
• Kovács Dénesné: Ki nem ismeri Hammettet?
FILMSZEMLE
• Ágh Attila: Kényszerfiatalok és a történelem
• Schubert Gusztáv: Töredékek dramaturgiája Beszélgetés Székely Gáborral
• Zalán Vince: A krónikás ember Bábolna
• Reményi József Tamás: Övön alul Falfúró
• Szilágyi Ákos: A rendetlenség varázsa Beszélgetés az elfogulatlan filmezésről
• Koltai Ágnes: Hollywoodi suszterek Szerelem első vérig

• Hankiss Elemér: Üde és gyilkos naivitás Keserű igazság
• Faragó Vilmos: Háború és háború Jöjj és lásd
• Ardai Zoltán: Boldogságmontázs Dziga Vertov, a filmszem-ember
• Bikácsy Gergely: Hidegtál, sok késsel Bűnügyi film francia módon
FESZTIVÁL
• Báron György: Tükröződések London

• Mándy Iván: Marlene Dietrich
• Dárday István: Az elmulasztott reform Vita a filmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Nincs kettő négy nélkül
• Nóvé Béla: A kövek ura
• Báron György: A tiszteletbeli konzul
• Kapecz Zsuzsa: Vitorlás a láthatáron
• Máté J. György: A smaragd románca
• Upor László: Vaskos tréfa
• Baló Júlia: Mi lenne, ha...
• Farkas Ágnes: Váratlan fordulat
• Mészáros István: Nap, széna, eper
• Bérczes László: A borotvás gyilkos
• Vida János: Fehér lótusz
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: A műsorszóró műhold jelen és jövője Televíziók versenye
• Boros István: A hold árnyékában... Budapestről nézve
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Marlene, stílus nélkül

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Bábolna

A krónikás ember

Zalán Vince

 

Ha benézünk a könyvesboltok zsúfolt kirakataiba, akkor első pillanatra azt hihetnénk: az emlékezés korát éljük. Megannyi tarka borító adja hírül, ki mindenki tartja fontosnak (és méltónak), hogy feljegyezze és közreadja a vele történteket. Naplók, levelezések, jegyzőkönyvek, s főképp memoárok sorjáznak az állványokon, polcokon. Az utolsó évtizedben a tényirodalom mellett (és utána) az emlékirat-irodalom divatjának lehetünk tanúi. Míg a tudományban, technikában gyorsul az idő, addig a szívekben lassulni látszik. Jut idő a múlt számbavételére. Szükség is van erre. Mert aki nemcsak a díszes memoárköteteket olvassa, de beletekint szerényebb kivitelű folyóiratokba, történetismereti, tudatvizsgálati felmérésekbe is, az megtudhatja, hogy mily sok tárgyi ismeret, információ hiányzik a fejekből, mily téves ítélkezések hagyományozódnak nemzedékről nemzedékre. Talán nem is mindig a vizsgálatban részt vevő személyek hibájából. Tisztelet illet hát mindenkit, aki múltunkat feltáró visszaemlékezések közreadásán munkálkodik. Tisztelet, még akkor is, ha a magam – nyilván vitatható – ízlése szerint a „titkos naplók”, a „titkos jegyzőkönyvek” mellett szívesebben olvasnék többet egy-két ugyancsak kevéssé ismert, ám valamiképpen mégiscsak köztudott eseményről; a „kulcsfigurák” emlékei helyett az egykori állampolgár mindennapjairól, a munkás- vagy paraszti élet egyszerű világáról.

Ehhez a megújuló emlékirat-irodalomhoz a film, kivált a dokumentumfilm is csatlakozott néhány éve. A Filmvilág 1984. májusi számában kitűnő történészek elemezték a Néptanítók és a Pergőtűz (Sára Sándor), a Bankett (Gazdag Gyula), a Pócspetri (Ember Judit), valamint az Együttélés (Gyarmathy Lívia) című filmek tanulságait. Azóta Gazdag Gyula elkészítette a Társasutazás című művét, s most itt van Sára Sándor új, többrészes film-, illetve videoprodukciója, a Bábolna. A Bábolna persze nem „tiszta” emlékfilm, nem is egyszerűen visszaemlékező-film, jóllehet az emlékezés át- meg átszövi szinte minden fontosabb fejezetét. Sára ez alkalommal mintha a kitűnő francia történész, Marc Bloch megfogalmazása szerint járt volna el: „A jelen meg nem értése a múlt nem ismeréséből származik. De aligha kevésbé hiábavaló dolog minden erőnket a múlt megértésére fordítani, ha a jelenről semmit sem tudunk.” Ebben a filmjében nem zárja le az emlékezést, nem gyűjti egy megtörtént volt esemény köré a tanúvallomásokat, hanem a máig tartó történeti-emberi folyamatot jeleníti meg. Halvány próbálkozás történt már erre a Társasutazás befejező részében is, Sáránál azonban többről van szó: jelentős hangsúlyt kap, sőt a rendező jól felismerhető szándéka. A Bábolna című film jelent faggató, a múlt jelent meghatározó fejezeteinek előképei Csák Gyula nádudvari riportkönyvében, Csoóri Sándor hatvanas évek elején írt „tudósításaiban” keresendők, vagyis: erőteljes és rangos irodalmi anyagban. Ugyanígy Sára krónikáinak is megtalálhatók az irodalmi előzményei: mindenekelőtt Móricz Zsigmond századeleji riportjaiban. Afféle modern krónikás ember Sára Sándor, akinek ez a megnevezhetetlen műfajú (kiseposz?) alkotása, a Bábolna alig észrevehetően, ám sok-sok szállal kötődik a magyar irodalomhoz.

Bizonyára Marc Bloch sem véletlenül jut eszünkbe a Bábolna című film láttán. Bloch ugyanis a politikatörténet favorizálása helyett a gazdaság, a mindennapok történetének vizsgálatát ajánlotta kollégái figyelmébe. Nos, a filmnek az 1945-ig tartó időszakot, a felszabadulás körülményeit bemutató részei feltehetőleg kielégítenék a blochi ihletésű történész szakemberek kíváncsiságát is, jóllehet igazi szépségüket nem a szakszerűségtől nyerik. Mert szó esik ezekben a részekben sok mindenről és mindenkiről: Szapáry Péterről és Csekonics kapitányról; arról, hogy százhetven éves az irányított lótenyésztés, hogy 1868-ban a magyar állam vette kezelésbe a telepet; arról, hogy – mint ezt egy századeleji híres történeti munkában olvashatjuk –: Bábolna „hazánk lótenyésztésének Mekkája, hova az igazhívő hippológusok az egész világból áhítattal zarándokolnak.” És így tovább. Ám ami igazi krónika, igazi remeklés, az az egykori cselédek, konvenciósok, lovászok vallomásai, akik akár egy népmesét, úgy mesélik életük sorsát. Pontosan, szinte csak a legfontosabb dolgokra szorítkozva, de semmit el nem hallgatva. Életük történetét mesélik, s a történelemről szólnak. Professzorokat és tévényilatkozókat megszégyenítő egyszerűséggel és világossággal szövik szavaikat, melyek nyomán egy-egy korszak, egy-egy esemény, s az egykori napi élet belső logikája tárul fel páratlanul érzékletesen, szinte kézzel fogható bizonyossággal. Nem bölcsek, mégis a bölcsek nyugalmával ülnek a kamera előtt, majdhogy rendületlenül...

Népmese, szociográfia, történeti-ismeret csudás keveréke a Bábolna. Mármint az első fejezetei. Mert később „vált” a kép. A gazdaság külső története, illetve az egyes igazgatók portréja lesz a film vezető szólama. Ettől persze nem lesz érdektelen, csak más. Az igazgatók szinte szándéktalanul is „hősökké” lesznek; a társadalom drámájának megjelenítését sorsdrámák váltják föl. Az 1945 utáni évek első, mértékadó igazgatójának a drámája leginkább a görög drámákhoz hasonlatos. Még Bábolna előtt, nehéz időkben Szolnok vármegye főispánjává emeli az új rendszer az egykori szentesi kubikost. Szinte megroppan a feladat súlya alatt. Igazán azonban akkor rendül meg, mikor osztályostársait látja majd kisemmizve, szegénységben, továbbra is. Földi István még meg tudja mutatni, hogyan kell aratni; a következő igazgató, Ádám András funkcionárius családból jött. Az ő sorsa inkább a shakespeare-i drámákra üt; sűrű szenvedélyek, végzetes esztendők jellemzik. A harmadik (s jelenlegi) igazgató, Burgert Róbert útja sem pántlikás díszmenet. Jóllehet élte a kort, melyben – Szécsi Margit szavaival –: „véraláfutás-olajfák / terjednek a hátak hegygerincén”, mégis drámája inkább intellektuális, tudati. A józan ész drámája. Hisz a legtöbb harcot azokkal vívta (s vívja), akiket Széchenyi István a Lovakrul című munkájában ekképp jellemez: „Némely embernek az egész esze abban áll, hogy soha semmi újat nem próbál, és minden próbatételrül már előre mindig azt jövendöli »E bizony, meglássák, nem fog menni« és minekutánna új dolgot alig, vagy csak ritkán lehet egyszerre végbe vinni; ily prófétának többször van igaza, mint nem, melynek következésében a Sokaságnál nagy hitele is szokott lenni. Az embereknek ez az Osztálya leggyűlöletesebb; ez csak akadályoztatni, rontani, és a lángoló Visgaészre s forró Hazaszeretetre hideg vizet önteni tud.” Ezek az igazgatóportrék, melyek mintegy sűrítve magukban foglalják a magyar társadalmi fejlődés ellentmondásait – Sára előadásában izgalmasak és erőteljesek. A figyelmes néző e triptichonból sok mindent kiolvashat hazánk 1945 utáni történetéről is, a társadalmi változások egy-egy jellemző megnyilatkozásáról. Roppant érdekes például, ahogyan a konkrét történetek hátterében felsejlenek az új gazdasági mechanizmus első kezdeményezései (amiket persze akkor nem így hívtak), ahogyan megmutatkozik az az állandó, sokszor igen kemény küzdelem, melynek eredményei ma már a mechanizmus feltételrendszerét jelentik. Mindazonáltal a Bábolna-produkció második harmada egészében elmarad a ragyogó kezdet mögött. (Talán épp ez utóbbi okán érezzük ezt így.) Csökken a képek „telítettségi foka”. A mindennapi létet, a különböző szokásokat elevenen bemutató, briliáns részletek helyébe „nagypolitikai” anekdoták lépnek, az emberi arc varázslatait gépcsodák parádéja próbálja pótolni. Igen, a fejlett technika mintha a vászonról is eltüntetné az embereket. Az új technológiák és a nagyszerű üzletkötések viszik a prímet, jóval kevesebb a kétkezi dolgozók életének bemutatása. Nem demagógia ez, hisz nem ellentétekről van szó, de tagadhatatlan: itt a mű belső aránya megbomlik. A krónika lassú, apró részleteket is számba vevő epikus hömpölygéséből történet-mondás lesz, majdhogynem Bábolna-story. Aminek persze lehetne létjogosultsága – egy másik hangvételben, de nem annak a fantasztikusan egyszerű, mégis széles ívű, egyszersmind a történelem mélységeit is feltáró epopeia folytatásaként, amellyel a Bábolna elkezdődik. Feltehetően érezhette ezt az elcsúszást a rendező, Sára Sándor is, amiért – Fúga alcímmel – vallomásos riportfilmet illesztett a mű végére. Mintha maga is úgy érezte volna, hogy számot kell adnia a kombinát gazdasági fejlődésének „mögöttes” életéről, a soha nem premizált emberi szolidaritásról.

Művészet-e a Bábolna? – kérdik nyilván sokan, talán épp a játékfilmszemlén nyert fődíján elgondolkodva. Nem, vághatnánk rá gyorsan, kivált, ha klasszikus játékfilmekkel vetjük össze. (Jóllehet tudjuk: a játékfilm nem ab ovo művészet, s hogy a nem-játékfilmek között is gyakran találhatók remek műalkotások.) Válaszadáskor mégis érzünk valami megfogalmazhatatlan, furcsa zavart. Mert a Bábolna oly különösnek mutatja magát. Sokhelyütt sajátosan egyedinek, megismételhetetlennek. Nemcsak sokat tudunk, de sokat is érzünk meg belőle a történelem, az élet természetéből. Mindez a rend következménye lenne, melybe Sára Sándor a képsorokat illeszti? Bizonyára szerepet játszik ez is. A Bábolna, úgy tetszik, a művészet és az élet határvidékén találta meg létformáját, portyázva, nemes hódításokat végrehajtva mindkét terrénumon. S az időben haladva egyre inkább művészetté lesz, miként a jó szociográfiák (Illyés Gyula, Szabó Zoltán munkái például), miként az igazi emlékiratok, melyekben lassan kristályosodik ki egykor volt önmagunk tükör-gyémántja.

Néptanítók, Pergőtűz, Bábolna... különös filmek, különös sorsú filmek. Mi minden foglaltatik bennük Magyarországról, életünkről! Most úgy hírlik, Sára újabb vállalkozásra készül: le nem forgatott forgatókönyvei után videón örökíti meg a bukovinai székelyek emlékezetét. Amivel talán végleg bebizonyít egy régebbi (az elkészült művekre alapozódó) sejtést: Bethlen Miklós, Kemény János és a többiek, röviden: az erdélyi emlékírók mai örököse – filmrendező. Sára Sándornak hívják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/04 11-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5842