KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/április
POSTA
• Kovács Dénesné: Ki nem ismeri Hammettet?
FILMSZEMLE
• Ágh Attila: Kényszerfiatalok és a történelem
• Schubert Gusztáv: Töredékek dramaturgiája Beszélgetés Székely Gáborral
• Zalán Vince: A krónikás ember Bábolna
• Reményi József Tamás: Övön alul Falfúró
• Szilágyi Ákos: A rendetlenség varázsa Beszélgetés az elfogulatlan filmezésről
• Koltai Ágnes: Hollywoodi suszterek Szerelem első vérig

• Hankiss Elemér: Üde és gyilkos naivitás Keserű igazság
• Faragó Vilmos: Háború és háború Jöjj és lásd
• Ardai Zoltán: Boldogságmontázs Dziga Vertov, a filmszem-ember
• Bikácsy Gergely: Hidegtál, sok késsel Bűnügyi film francia módon
FESZTIVÁL
• Báron György: Tükröződések London

• Mándy Iván: Marlene Dietrich
• Dárday István: Az elmulasztott reform Vita a filmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Nincs kettő négy nélkül
• Nóvé Béla: A kövek ura
• Báron György: A tiszteletbeli konzul
• Kapecz Zsuzsa: Vitorlás a láthatáron
• Máté J. György: A smaragd románca
• Upor László: Vaskos tréfa
• Baló Júlia: Mi lenne, ha...
• Farkas Ágnes: Váratlan fordulat
• Mészáros István: Nap, széna, eper
• Bérczes László: A borotvás gyilkos
• Vida János: Fehér lótusz
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: A műsorszóró műhold jelen és jövője Televíziók versenye
• Boros István: A hold árnyékában... Budapestről nézve
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Marlene, stílus nélkül

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jöjj és lásd

Háború és háború

Faragó Vilmos

 

„...a fasiszták legszörnyűbb tetteinek egyike nemcsak az, hogy ölték, irtották a mieinket, hanem az is, hogy bennünket ölni, irtani kényszerítettek.”

(Kuzma Csornij, belorusz író)

 

Ha Napóleon oroszországi hadjáratának epikai ábrázolásában átugorhatatlan mércévé vált a Háború és béke, akkor Hitler oroszországi hadjáratának filmes ábrázolásában ugyanilyen mércévé válhat a Jöjj és lásd!. Grandiózus alkotás, a filmművészet csúcsteljesítménye. Ez persze lapos reklámmondat, s még laposabb mondatokat toldanék hozzá, ha a két mű mérceazonosságának tételezése után a két mű tárgyi, műfaji, ábrázolásbeli különbségeinek iskolás sorolásába kezdenék. Egyetlen tárgyi különbségtevést mégis megkockáztatok, noha iskolás evidencia ez is: amit a tolsztoji nagyepika összemarkol, az egy korszaktörténet totalitása, az orosz élet teljessége, halállal és születéssel, munkával és szerelemmel, tragédiával és idillel, csatatérrel és bálteremmel, vagyis valóban háború és béke. Amit a klimovi mű összemarkol, az csak egyetlen korhelyzet totalitása, itt az emberölés a munka, itt vérrel fröcskölődik a szerelem, itt az idill is tragikus, itt minden helyszín csatatér, ez tehát háború és háború.

Miért kell nekem ez az evidencia? Ugrópontul, hogy egy újabb evidenciához jussak. Ahhoz ugyanis, hogy Elem Klimov műve, a filmes műfajbesorolás szerint, háborús film. Nyomasztóan nagy előzményekkel. Nyomasztóan nagy: ezen mennyiséget is értek, a szovjet és a nemzetközi filmgyártás termékeinek ezernyi darabját, épp eleget ahhoz, hogy a téma és a műfaj összes lehetőségét kiaknázva higgyük, s a túltelített néző csömörétől tartsunk. És a zsánerváltozatok sokaságát is értem rajta, a honvédő-patetikus szovjet zsánert, az érzelmes-önironikus angolt, a naturalizmusában is jólfésült, a hollywoodizmus alapbetegségeitől szabadulni nem tudó monstre-amerikait, a patentra készülő partizán-jugoszlávot – s mintha ezek a zsánerek is kiüresedtek volna. De a jó teljesítmények sokaságát is értem rajta, mert persze készültek jó amerikai–angol–jugoszláv háborús filmek, az óriási szovjet kínálatban pedig remekművek is, amilyen az Emberi sors vagy a Ballada a katonáról például – már-már a túlhaladhatatlanság, sőt az utolérhetetlenség benyomását keltve. Elem Klimov előtt az a kérdés állt: lehet-e még háborús filmet készíteni?

A Jöjj és lásd!-dal válaszolt a kérdésre. Olyan filmmel, amelyet a szemlélet, a szándék újdonsága és a művészi tökély tesz lenyűgöző válasszá.

A forgatókönyvíró Alesz Adamovics és Elem Klimov ugyanis a legszörnyűbb realitásában mutatja be a háborút; olyan irtózat mered ránk a vászonról, amelyet az Apokalipszis, most, ez az „élethű hadijáték” (ahogy Klimov nevezi egy interjúban) sem tudott felidézni, de a bennünk keltett hatás az, hogy a háborút – éppen ezért – nem fogadjuk el realitásnak. Kamaszhősével poklokat járat meg, a poklokban emberhúst égetnek a háború ördögei, az elviselhetetlenségig fokozott iszonyra a kamaszfiú hatalmassá tágult pupilláin át tekintünk, kamaszos arcát öregemberivé ráncosítja, amit végigél, mert Adamovics és Klimov ezt kutatja: „mi is az ember, micsoda tartalékai lehetnek erkölcsi és más tulajdonságainak”, ha ilyen kegyetlen próbára tétetik, de a bennünk keltett hatás az, hogy a háborút – éppen ezért – nem fogadjuk el emberi állapotnak. A háború realitás, túl a realitáson. A háború emberi, túl az emberin. „Pusztán a háború borzalmait ábrázolni, emlékeztetőül – bizonyára ennek is van értelme. De a művészet fő küldetését akkor nem teljesítettük” – nyilatkozta Klimov. A Jöjj és lásd! háborús film a háború ellen. Vagy másképpen: maga is háború, a humanitás háborúja a totális dehumanizálódás veszélye ellen. Akik a legnagyobb terheit viselték a második világháborúnak, nem csoda, hogy mindenkinél ők érzik legmélyebben a fölénk magasodó harmadik fenyegetését. Coppola Apokalipszis, mostja azért „élethű és sikkes színház” – mondja Klimov, bántó él vagy szakmai gőg nélkül –, mert „a rendezőt magát nem gyötörte meg ez a háború. Nem érzi, mi a háború valójában, és akaratlanul is megtéveszti az embereket, hamis képzeteket keltve bennük a háború iszonyatáról”. Aki érzi, az előérez. A Jöjj és lásd! ezért több emlékeztetésnél, ezért figyelmeztetés.

Mindettől persze még rossz film is lehetne. „Ezért a stílus kérdése – alapvető kérdés” –nyilatkozta a rendező. És itt most olyan filmszakmai elemzésnek kellene következnie, amelyben illetékességem csődjét jobb eleve bevallani. Profik dolga, hogy ezt az elemzést, tanulságul a szakma számára, elvégezzék. Legyen elég néhány átlagnézői reflexió:

„A stílus kérdése.” Milyen stílus is ez? Azé a kemény realizmusé, amely a tapinthatóságig valóságos tárgyi világot a rémlátomás szférájába emeli. Mintha az ébrenlétben láthatónál is elevenebb álomvízió átélői volnánk. Olyan erős érzelmi sugárzás hatása alá kerülünk, mintha nem is csak részesei volnánk a történetnek, hanem azonosak volnánk szereplőivel; mintha mi magunk emelnénk fegyvert egy gyűlöletes arcképre, s mi eresztenénk le tétován e kép csecsemőváltozata láttán; mintha a tárgyak is mi volnánk, a lángoló faházak, a bombaszilánktól roppanó fenyőfák, a fűszálak is, melyeknek hegyén ott borzong a közeledő iszony előérzete. Nincs olyan jelenetsor, sőt kocka, amely ne súlyosulna tartalommal. Itt minden jelent valamit: a szó, a zörej, a látvány. Mert tökéletes egységben erősítik egymást, s akkora a hitelük, hogy noha konstrukciós mestermunkáról van szó, konstruálás helyett in statu nascendit érzékelünk: minden itt és így és most történik előttünk, benne vagyunk a történésben, és semmi sem történhet másként.

De semmi sem történhet itt és így és most – csak filmben történhet. A Jöjj és lásd! minden ízében film. Ez persze ostobán hangzik, ha nem teszem hozzá: most is ritka még, hogy egy film minden ízében film legyen. A Jöjj és lásd! ritka bizonyítéka annak, hová juthat ez a fiatal művészet, ha egyszer nagykorú lesz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/04 24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5847