KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/április
POSTA
• Kovács Dénesné: Ki nem ismeri Hammettet?
FILMSZEMLE
• Ágh Attila: Kényszerfiatalok és a történelem
• Schubert Gusztáv: Töredékek dramaturgiája Beszélgetés Székely Gáborral
• Zalán Vince: A krónikás ember Bábolna
• Reményi József Tamás: Övön alul Falfúró
• Szilágyi Ákos: A rendetlenség varázsa Beszélgetés az elfogulatlan filmezésről
• Koltai Ágnes: Hollywoodi suszterek Szerelem első vérig

• Hankiss Elemér: Üde és gyilkos naivitás Keserű igazság
• Faragó Vilmos: Háború és háború Jöjj és lásd
• Ardai Zoltán: Boldogságmontázs Dziga Vertov, a filmszem-ember
• Bikácsy Gergely: Hidegtál, sok késsel Bűnügyi film francia módon
FESZTIVÁL
• Báron György: Tükröződések London

• Mándy Iván: Marlene Dietrich
• Dárday István: Az elmulasztott reform Vita a filmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Nincs kettő négy nélkül
• Nóvé Béla: A kövek ura
• Báron György: A tiszteletbeli konzul
• Kapecz Zsuzsa: Vitorlás a láthatáron
• Máté J. György: A smaragd románca
• Upor László: Vaskos tréfa
• Baló Júlia: Mi lenne, ha...
• Farkas Ágnes: Váratlan fordulat
• Mészáros István: Nap, széna, eper
• Bérczes László: A borotvás gyilkos
• Vida János: Fehér lótusz
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: A műsorszóró műhold jelen és jövője Televíziók versenye
• Boros István: A hold árnyékában... Budapestről nézve
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Marlene, stílus nélkül

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Keserű igazság

Üde és gyilkos naivitás

Hankiss Elemér

 

Ha nem lett volna negyedszáz évig dobozban ez a film, talán nem is emelkednék bennünk minden, ami benne látható és hallható, szimbólummá. De a bezárattatás hallatán hogyisne kezdenénk hegyezni Kelet-Európára és mögöttes jelentésekre hangolt fülünket. S hogyisne lényegülne át bennünk az omladozó siló a sebbel-lobbal-felelőtlenséggel épített ország szimbólumává; a hatalmaskodó igazgató a hatalmaskodó politikai vezetés jelképévé; az életüket vásárra vinni nem akaró munkások bátortalan sztrájkja a film készítését hamarosan követő föld- és társadalomindulás szimbólumává; vagy a kedveske-bátorka párttitkárnő ama nevezetes nyáron megújulást, megtisztulást kereső kevesek vagy sokak szimbólumává; és így tovább.

Persze, a film is izeg-mozog épp eleget, hogy elértsük a szimbólumokat és szimbólumos célzásokat. Jelentőségteljesen és mélyen a lencsébe nézve mondanak benne ilyesmi rokonszenves oktondiságokat, mint hogy: „SZTRÁJK!”, meg hogy „MIÉNK A FÖLD!”, meg hogy „A MI PÉNZÜNKET HERDÁLJÁK!”, – és a siló is félreérthetetlenül sztahanovistán és szocialistán épül (csak azt a papírmasés összeomlást tudnám feledni, ámbár ma már, hogy a papírtigrist is kitaláltuk, még ez is szimbólumszámba mehet).

Arról nem is szólva, hogy mi már csak olyanok vagyunk itt, a Duna–Tisza táján, mint Móricka volt egykoron az iskolában. Mindenről ugyanaz jut az eszünkbe. A hatalom, meg az elnyomás, meg hogy jaj, mit tettek vagy jaj, mi lesz ezzel a szegény országgal. Nem kell itt már gyártani a szimbólumokat, ugyanis mindenbe valami mást, valami mélyebbet, valami kimondhatatlant sejtünk és értünk bele. Tolvajnyelven beszélünk és elvárjuk, hogy íróink is tolvajnyelven szóljanak hozzánk (hacsak nem szociográfiát írnak). Jaj annak, aki nem eléggé parabolisztikus, aki azt mondja, direktbe, amit gondol. Igaz, a hatvanas, korahetvenes években volt a neo-politico-szimbolizmus virágkora, ma már hervadtabb a dolog, de azért normálisan még ma sem tudunk vagy bátorkodunk beszélni. (Az is igaz, persze, hogy elsősorban nem is rajtunk múlik a dolog.) Új korszak úttörő géniusza lesz nálunk az, aki minden további nélkül néven nevezi majd a dolgokat. Ma még, ha akarjuk, ha nem, a szimbolikus félhomályban és ősködben élünk. Talán meg sem értenénk már a nyílt beszédet. Hiába mondaná valaki, egyszerűen és semmi másra nem gondolva, mint a Nap leszálltára, hogy „Alkonyodik”, – bennfentes és diszkrét mosollyal nyugtáznánk azt, hogy lám, milyen kifinomult virtuozitással utal a szerző valamely politikai rendszerek s hatalmak csillagának leáldozására, – s ha a szerző kétségbeesetten ránk förmedne, hogy „Gondolta a fene!”, cinkosan rákacsintanánk és derülnénk ravasz kétértelműségén.

Ekképpen kifinomult hallásunkat sérti ugyan egy kissé a politico-szimbolikus korszak hajnalán készült film archaikusan faragatlan képesbeszéde, de már annyira kifinomultak vagyunk, hogy élvezni tudjuk ennek az esetlen erőlködésnek a különös báját s zamatát. Ahogy későhellenisztikus korunkban mondani szoktuk, „idézőjelbe tesszük” a filmet, s így a valóságtól kicsit elemelve már ínyencen ropogtatjuk-szopogatjuk ákombákomait és kedves oktondiságait. S hogy képet képbe öltsek: a premier közönsége, ezeréves szívvel és százezer éves értelemmel felszabadultan kacarászva fürdött saját gyerekkora üde (és gyilkos) naivitásaiban.

Volt miben fürdenie, és – hogy visszatornásszam magam az előző képsorhoz – volt mit ropogtatnia. Milyen kecses és megható példának okáért ma már a szociálrealizmus típusbábuinak felvonulása. Jön itt, elöl a sorban a tisztalelkű párttitkárlány, aki a hatalmaskodó főnökkel szemben bátran a munkások élére áll. Jön az úrilány-kurva, és már megint nem átallja, némi karrier reményében, összeszűrni a levet a főnökkel. És jön az opportunista hivatalnokértelmiség hajlongó alázatossága... Ám az igazi csemege nem is ez. Hanem épp az ellenkezője. Az, hogy a film mulatságos üggyel-bajjal igyekszik kifordítani a sarkaiból a szociálrealista misztériumjáték avagy moralitás alapszerkezetét, és megható erőfeszítéseket tesz arra nézvést, hogy az életet igazabb, árnyaltabb, összetettebb módon lássa és láttassa. A magyar művészet nehézkes és lassú és hősies feltápászkodása kezdődik meg ezzel a filmmel és a kor sok más bátor és félbátor és nem egészen gyáva, tisztességes és féltisztességes és nem egészen tisztességtelen műalkotásával. Ma, kényelmesen (?) hátradőlve a nyolcvanas évek mozijának (az ötvenes évekből ittmaradt) zsöllyéiben, könnyű atyáskodóan és mindenen, minden reményen és szörnyűségen túljutottak bölcsességével megmosolyognunk e vakmerő botorkálást; de hogy akkoriban és még jó ideig igazi tétje volt az efféle próbálkozásoknak, azt bizonyítja a doboz-sírra ítéltetés csaknem három évtizede.

Hogyisne akadt volna fönt a cenzúra szigorán ez a film, ez a sablontörő film, amikor például, hogy mást ne mondjak, hiányzik belőle az osztályellenség obligát figurája; sőt, az, aki predesztinálva lett volna erre a szerepre, a Belgiumot – s következésképpen börtönt – járt mérnököcske, kissé habozgatva ugyan, de már-már pozitív hőssé magasztosul (ámbár 1956 nyara inkább a hírhedett „deheroizálás” korszaka volt, s így még a pozitív hős sem kaphatott igazi glóriát). Miközben a szociálrealista rituálé korában a pozitív hős szerepére hivatott munkáskáder igazgató feslik át negatív, vagy ahogy akkoriban mondottuk volt „pozo-negatív” hőssé. És feltűnnek az új munkásfigurák és munkásarcok is. Már nem jóltáplált és eszeveszetten jókedvű vegyeskarok, nem csasztuska-brigádok, hanem olyan szakadt és nyúzott (bár kissé még a színházi kelléktárból öltöztetett) proletárok, mintha csak a harmincas évek gazdasági válságából vagy a Talpalatnyi föld kubikusai közül szalajtották volna őket ide az új nyomorúságba. S az sem mondható különösebben sablonosnak, az akkori filmgyártásban, hogy ki merik mondani, suttogni, öklendezni, kiáltani a varázsszót: „SZTRÁJK”. És itt van a pozitív szaki figurája is; ő sem az már, aki a barikádon a vörös zászlót vagy a gyárkéményen a vakolókanalat lengeti. Szótlan, komor, kedvetlen, már-már meggyanúsítjuk, hogy valami rejtegetnivalója van, de aztán kiderül, hogy a mogorva külső alatt arany szív dobog, olyannyira, hogy végül ő az egyetlen, aki hajlandó életét kockáztatni a társukért (ha már nem engedték meg neki, hogy az épülő országot [silót] megmentse).

De természetesen a legérdekesebb és legtanulságosabb figura maga az igazgató. Itt az árnyalási szándék már kissé túl is futott önmagán. Itt már egymásba van oltva egy harsona Turi Dani és egy ambiciózus munkásigazgató; egy jóravaló munkáskáder és egy felelőtlen despota; egy lelkes, hívő lélek és egy, a barátait megrágalmazó, feljelentő, börtönbe juttató senkiházi; egy, a munkásait hol kedélyesen magával ragadó, hol rendőri kísérettel terrorizáló zsarnok és egy egyszerű ember, akinek némi lelkiismerete s ráadásul még egy kevéske katartikusan tragikus sorsa is van. Mindez, semmi kétség, beleférhet egy emberbe, de itt, ebben a filmben még nagyon érződik az erőlködés, a mindenáron árnyalni, árnyaltan jellemezni akarás. Vagy talán az tömi túl a zsákot, hogy a rendező egyszerre akarta megformálni az igazgatóban az akarnok, öntelt, felelőtlen vezetés szimbólumát, és akarta élethűen megrajzolni egy eleven ember karakterét és sorsát.

Ez a kettősség a kor jó néhány nevezetes hősét jellemzi. Csikorognak szimbolikus ízületeik, miközben igyekeznek nagyon egyszerű és mindennapi emberként viselkedni. De mindenesetre elindulnak, előbb csak tétova, majd egyre biztosabb lépésekkel a szociografizmus és dokumentarizmus távolban felködlő tájai, izgalmas csataterei és sivár sivatagjai, harcmodorai és vörös földjei felé. Persze, mindez még messze van ettől a nagyon is színpadias silótól és jelképes kitalációktól; s mielőtt a magyar társadalom illedelmesen vagy nem is annyira illedelmesen (ki-ki gusztusa s gerince szerint) elindult volna az ország szociografikus felfedezésére, hiátusai, szakadásai a magyar történelemnek. De hogy megindult ebben az irányban, az ebből a filmből, esetlenségei ellenére is, kiolvasható, kilátható. Arról nem is szólva, hogy egy s mást kísértetiesen megsejtett abból, ami elkövetkezendő volt. S arról pedig már egészen de egészen megszégyenülten hallgatva, hogy a maga színfalhasogató módján olyasmiket is kimondott, ifjonti hevében, olyasmit például, hogy „NEM BÍZNAK A VEZETÉSBEN? NEM!” (pontosan idézem?), vagy „ISTENEK MAGUK ODAFÖNT!”, vagy „HAZÁRDJÁTÉKOT JÁTSZOTTÁL AZZAL, AMI NEM A TIED!”, „A HÁLÁNAK VÉGE!”, – ami még sokáig illetlenségszámba ment ezen a tájon. Jó alkalom most számot vetni azzal, hol tartottunk akkor, a magunk faragatlanságával, és hol tartunk most, a magunk kifinomult kifinomultságával. Gazdagabbak, magánéletünkben szabadabbak s valamivel európaibbak lettünk, semmi kétség, de az emberi autonómia, az emberi méltóság, az emberi felelősségvállalás terén talán tanulhatnánk valamit e film kedvesen naiv szelleméből, hőseinek esetlenségében is megható kiállásából.

Ámde hagyjuk ezeket a komoly s komor gondolatokat. Hagyjuk a nemzetféltés súlyos sablonjait. Nem sokra mentünk velük eddig sem, nem sokra megyünk velük ezután sem. Csodálkozzunk rá inkább arra, amit látunk a filmben. Ne a silány díszletekre és nyomorúságunk éveinek silány tárgyi környezetére, hanem a köztük mozgó színészekre. Jó hecc, ámbár kissé szemérmetlen kandiság fürkészni immár elidegeníthetetlen méltósággal felvértezett és mindenféle sikerekbe s tisztességekbe bebugyolálódott mai nagyjainkat: csupasz és idétlen csecsemőkorukban; hamvas-idétlen kamaszkorukban. S különösen örömteli élmény látni azt, ahogy egyikük-másikuk próbálja bontogatni a szocreál évek préselte-gyűrte szárnyait, ahogy köszörüli torkát a hazug harsogás évei után, ahogy már-már málladoznak róla a régi modorosság, s még nem rakódtak rá új modorosságok béklyói. Ők is messze jutottak ifjúságuk gyengeségeitől és erősségeitől, mi is messze jutottunk esetlen és lázas és nyomorúságos fiatalságunk e filmben feltápászkodó, felágaskodó emlékeitől. Mi is belemerevedtünk új rítusokba, ráfeszültünk új kényszerpályákra. Nem sokat vethetünk egymás szemére.

Vonz és taszít ez a film. Nem voltunk ilyen otrombák. Nem voltunk ilyen jóltápláltan fiatalok. Nem volt ilyen mosolygós a borzalom. Nem voltunk ilyen ostobák. Nem voltunk ilyen bátrak. Nem voltunk ilyen gyávák. Nem volt ilyen egyszerű a képlet. Nem ilyen színpadiasan voltunk tiszták, és nem ilyen meghatóan voltunk senkik. Torztükröt tart nekünk a film? Vagy tiszta ablakot nyit, s azon keresztül látunk be egy torz világba?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/04 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5846