KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/szeptember
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: A kubai film Magyarországon
POSTA
• Vida János: Nevekről

• Balázs Béla: Gondolat-montázsok Einzeinstein és Balázs Béla
• N. N.: Angyali üdvözlet
• Spiró György: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Balassa Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Németh G. Béla: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Nagy Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Paál István: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Kornis Mihály: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Lukácsy Sándor: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Hubay Miklós: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Reményi József Tamás: A halálon innen Mária-nap
• Takács Ferenc: Úr és Szolga Joseph Losey portréjához
• N. N.: Joseph Losey-ről a Filmvilágban
• Barna Imre: Háttérkatasztrófa Nashville
• Lajta Gábor: Kép és képzelet A Jedi visszatér
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Úton a bizonytalanba Cannes

• Gereben Ágnes: A tervek megváltoztak Babel, a filmes
LÁTTUK MÉG
• Hegedűs Zoltán: Szerződés
• Koltai Ágnes: Egy tiszta nő
• Báron György: Ámok
• Sneé Péter: Szüret
• Szkárosi Endre: Halálcsapda
• Ardai Zoltán: Az ember, aki lezárta a várost
• Gáti Péter: A gonosz lady
TELEVÍZÓ
• Berend T. Iván: Egy év a mérlegen Jegyzetek a veszprémi tévéfesztiválról
• Faragó Vilmos: „Puha” humor
KÖNYV
• Csala Károly: Filmszolfézs kezdőknek és haladóknak

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Paál István

 

Megvallom, némi bizalmatlansággal és néhány sikerületlen kísérlet emlékével ültem a filmvászon elé. Oly sokszor kellett már feszélyezetten végignéznem, amint gyerekszereplőkre – életkori sajátosságaik ellenében – felnőtt szemléletet s felnőtt színészvezetést erőszakolnak, és olyannyira sajnáltam annak idején, hogy Brook filmvállalkozása a Legyek urával – épp az előbb említettek miatt is – alatta maradt a könyv filozofikumának... Jeles filmje azonban az első pillanattól fokozatosan magával ragadott, és mindvégig nagy hatással volt rám.

Az Angyali üdvözletnek esztétikai alaprétege a pubertásközeli gyermekek személyisége és közösségi létformája. Mindjárt az első jelenetekben, a bibliai keretjáték naiv, gyermeki(!) misztériumában evidenciának érezhettük a gyerekszereplők jelenlétét. Saját Tragédia-rendezői munkám idején, emlékszem, kifejezetten zavart a paradicsomi színben, hogy az eredendő bűn előtti állapotban felnőttek szájából hallom az (így hihetetlenül) ártatlan szavakat. A gyermeki jelenlét a továbbiakban is indokolt; erről később.

Az Angyali üdvözlet Madách vállalkozásához hűen az ember múltjának legendáját próbálja újrateremteni, s így az egyes konkrét történelmi színek legendaszerűen megemelkednek. (E koncepciót kitűnően szolgálja a díszletek, jelmezek, kellékek fantáziadús egysége, amely a közel- és távolkeleti képi kultúrára emlékeztet engem.) A régmúltból a film Athént és Bizáncot emeli ki, amelyekből Ádám teljes csalódással lép tovább; e választással Jeles pontosan jelzi, hogy művében Madách tragikus történelemszemléletét fogalmazza újra, mégpedig oly módon, hogy a huszadik század apokalipszis-élményével ötvözi egybe. Az Athén-Bizánc „blokk” után Prága és Párizs mintegy a londoni színt készíti elő, amely már a közelmúlt és a jelen kérdéseivel foglalkozik. Ez a „meghosszabbított” londoni szín a maga látomásos kompozíciójával, a napjainkig épített haláltánc-jelenetsorával jobban transzponálja Madách vízióit, jövőtől való szorongását, mintha a rendező mechanikusan követné a Falanszter, az Úr, az eszkimó szín szövegeit, óhatatlanul is valamely „sci-fis” bűvészkedéssel.

Jeles mindvégig szarkasztikus, ironikus modorban fogalmaz, de legkíméletlenebb gesztusai is egy mélyen humanista felfogás rendszerébe illeszkednek. Egyrészt az a tény, hogy a gyermeki-paradicsomi tisztaságát elvesztett felnőtt világ kínjait éppen gyermekek játsszák el – a gyermekvilág szokásaival, ötleteivel, játékaival –, belső konfliktus feszültségét hordja magában: minden nézőnek szembesülnie kell egykori gyermekönmagával, miközben nemének történelmével is számot vet. Másrészt külön elemzést érdemelne, ahogyan Jeles az emberi test szentségét, tabujellegét egy pillanatra sem sértve ábrázolja s alkalmazza a gyermektest megnyilvánulásait. Így elmondhatjuk, hogy az Angyali üdvözlet gondolati és érzéki síkon egyaránt a pusztulással szembeni ellenállóképességünket erősíti.

Némi tanácstalanságot az egyébként kitűnően játszó szereplők szövegmondása, artikulációjának monotóniája és csekély érzelmi motivációja keltett bennem. Lehet, hogy ez a kis moduláció kényszermegoldás (a gyerekek dikciós képességei szülték), lehet, hogy az alaphangulat félálomban-tartásának eszköze; akár így, akár úgy, a szövegmondás (s főként a film első harmadában a túlzottan epikus cselekményvezetés) ritmusának dinamikusabb kezelésére lett volna szükség.

A képi világ izgalmára utáltam már, de – azt hiszem – itt többről van szó, mint stílusleleményről. Ha a szcenikai megoldásokkal Márta István zenéjét s hangeffektusait, Kardos Sándor operatőri munkáját együtt értékeljük, akkor archaikus (és természeti) hatások, valamint neoavantgarde eszközök termékeny harmóniáját figyelhetjük meg. És ennek a találkozásnak nem csupán a Tragédia élővé varázsolását tekintve, hanem a magyar filmművészet egészére nézve is jelentősége van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6320