KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/szeptember
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: A kubai film Magyarországon
POSTA
• Vida János: Nevekről

• Balázs Béla: Gondolat-montázsok Einzeinstein és Balázs Béla
• N. N.: Angyali üdvözlet
• Spiró György: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Balassa Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Németh G. Béla: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Nagy Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Paál István: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Kornis Mihály: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Lukácsy Sándor: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Hubay Miklós: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Reményi József Tamás: A halálon innen Mária-nap
• Takács Ferenc: Úr és Szolga Joseph Losey portréjához
• N. N.: Joseph Losey-ről a Filmvilágban
• Barna Imre: Háttérkatasztrófa Nashville
• Lajta Gábor: Kép és képzelet A Jedi visszatér
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Úton a bizonytalanba Cannes

• Gereben Ágnes: A tervek megváltoztak Babel, a filmes
LÁTTUK MÉG
• Hegedűs Zoltán: Szerződés
• Koltai Ágnes: Egy tiszta nő
• Báron György: Ámok
• Sneé Péter: Szüret
• Szkárosi Endre: Halálcsapda
• Ardai Zoltán: Az ember, aki lezárta a várost
• Gáti Péter: A gonosz lady
TELEVÍZÓ
• Berend T. Iván: Egy év a mérlegen Jegyzetek a veszprémi tévéfesztiválról
• Faragó Vilmos: „Puha” humor
KÖNYV
• Csala Károly: Filmszolfézs kezdőknek és haladóknak

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Hubay Miklós

 

A millenizmus világvége-hangulatát, úgy látszik, ezen az ezredvégen sem kerülhetjük el: az emberiség további léte, jövendője fölött megjelent egy kérdőjel. S ha, tudjuk, ezelőtt ezer évvel a kétség, a riadalom babonákból született, most, látnunk kell, ennek konkrét alapja is van. A tudomány és technika mai művelői minden korábbi nagyságrendet meghaladó veszedelmet hívtak elő, hasonlatosat ahhoz, amit Madách már a Tragédia első színében jelez, Luciferrel szólva: Az ember ezt – tudniillik az anyag végső titkait – ha egykor ellesi, / Vegykonyhájában szintén megteszi... De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra, s amit az eszkimó színben ugyancsak Luciferrel így fogalmaz meg: A tudomány nem győzött végzetén. Madách a tudomány e csődjét a teremtés pillanatától fogva általános veszélyként érzékeli, s így szorongása a Tragédia koncepciójának szerves része. Nem véletlen, hogy az olvasó/néző éppen napjainkban vált oly fogékonnyá Madách művének erre a szellemi vonulatára: indokolt érzés egy létében fenyegetett világban....Vége a komédiának! – kiáltja Ádám az utolsó színben, és kétségbeesésének, az ember öngyilkos szándékának különösen tragikus aktualitást ad, hogy az emberi nem, fejlettségének mai fokán, megint képes önmagát kiirtani.

A veszélyeztetett embernek világos öntudatra van szüksége, ezért kulturális tartalékainak mozgósítása is fontosabb, mint bármikor. Érdemes és szükséges a Tragédia s a hozzá hasonló művek újabb és újabb interpretációival kísérletezni. A tradíciókat követő feldolgozások mellett olyan produkciók is születhetnek, amelyek a művet nem annyira XIX. századi drámai kultúránk becses mintadarabjaként prezentálják, hanem újszerű kifejezési eszközökkel megpróbálják felmutatni a mondanivaló eleddig rejtett tartalmait. Az ötvenes évek első felének a Tragédiát színpadjainkról leparancsoló politikájával szemben ma boldog büszkeséggel szemlélhetjük a színházainkban megannyi változatban megjelenő madáchi művet. Lengyel György és Vámos László hagyományhű és impozáns interpretációi mellett immáron három színházban láthattunk új utakon járó rendezést. És sem Paál Istvánéról, sem Ruszt Józseféről, sem Csiszár Imrééről nem lehet elmondani, hogy merész elképzelésük ne szolgált volna új és lényeges felismerésekkel. De sorolhatjuk a kellemes meglepetéseket határainkon túlról is. A Tragédia pályája nyilván tovább gazdagodik még, az új és új elképzelések pedig vissza fognak hatni – ahogyan már ma is visszahatnak – a kritika, az irodalomtörténet mindenkori szempontjaira. Tíz éve egy akadémiai Madách-ülésen még úgy fogalmaztam, hogy korunk „bejött Madách utcájába”. Ma úgy mondanám: Az ember tragédiájának, költői és világnézeti üzenete sokszorta többnek látszik, mint valaha, és ilyen arányban nő a mű időszerűsége, s tegyük hozzá: értéke is. (A művészettörténetben számos hasonló példát találunk, gondoljunk csak Greco jelentőségének és értékének rendkívüli megnövekedésére a század elején.)

A filmművészet megindulásának első pillanatától kísértett a gondolat, hogy a film talán a legadekvátabban lesz képes kifejezni a Tragédia monstre jeleneteinek és álomszerűségének egységét. Igen sok, Madáchot megfilmesíteni akaró nekikészülődésről, szándékról hallhattunk a film történetében, de – tudtommal – csak Szinetár Miklósnak sikerült valóban filmre vinnie a Tragédiát. Ezt a művet akkor méltattam, elemeztem is. Nem hiszem, hogy ellentétbe kerülnék önmagammal, amikor elismeréssel és bámulattal adózom Jeles András filmjének is, amely más utakat jár. Nem a történelmi képek nagyjelenetei érdeklik, nem is a cselekmény bonyolítása, hanem csupán (csupán?) két madáchi életérzésnek a minél intenzívebb tolmácsolása: az emberiség múlandósága miatti szorongás, és a kétség, hogy vajon van-e értelme a létnek. E két életérzés gyerekekben megjelenítve ritkán tapasztalható tisztasággal és harmóniában szól e filmből. A gyerekek szerepeltetése nem rendezői szeszély, önkényeskedés. A gyerekek létről-halálról komolyan szólva szinte áhítatot teremtenek, s így közvetíteni tudják a Tragédiána azokat a helyeit is, amelyeket eddig nem lehetett kimenteni a konvenciókból, legföljebb ironizálva: arkangyalok, bűnbeesés stb. Jeles mintha megszívlelte volna a Biblia tanítását: a gyermek szája által mondja az igazságot az Úr.

A gyermeki test és érzékiség (!) révén különös erővel érvényesülnek Madách elképzelései. Ahogyan például a londoni színben a percnyi szereplők jelentéktelen sorsa megdöbbentő erővel tér vissza a halál pillanatában; vagy ahogyan a virágáruslány reménytelen menekülését látjuk; ahogyan Éva apoteózisát nem romantikus avittsággal, hanem a XX. századot látott ember érzelmi-érzéki szintjén mutatja be a rendező (szinte hallani közben a József Attila-i sorokat: mint tébolyult anya motyogja / mert csecsre vágyom... ).

Madáchot interpretálni azt is jelenti, hogy mindannak birtokában, amivel az eltelt százhúsz évben a magyar kultúra gazdagodott, így viszonozzuk az ő jövőbenéző – felénk vetett – tekintetét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6323