KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/április
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Miskin infarktus előtt
FILMSZEMLE
• Mikola Gyöngyi: Napilapok zsellérei Szemle-töredékek
• Ardai Zoltán: Lassú hajó Kína felé Dokumentumszemle
• Kovács András: Párbeszéd a közönséggel A zsűrielnök jegyzetei
• N. N.: A 26. Magyar Filmszemle díjai
• Székely Gabriella: Berend Iván gyémántjai Beszélgetés Simó Sándorral
• Bakács Tibor Settenkedő: És a vonat megy... Beszélgetés Pacskovszky Józseffel
• Bérczes László: Mozi van Lumière-tekercsek
• Bóna László: Jákob oszlopa A kövek üzenete
KRITIKA
• Radnóti Sándor: Weisz Gizella A részleg
• Almási Miklós: Legenda csak egy van Megint Tanú
• Hegyi Gyula: Lefele könnyebb Törvénytelen
• Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága Ponyvaregény
• Schubert Gusztáv: A ponyvahősök lázadása Interjú a vámpírral
1895–1995
• Forgács Éva: A megmozdított kép Moholy-Nagy László
• Molnár Gál Péter: Egy ázsiai Párizsban Mozzsukin

• Fáber András: Mozarttól keletre Beszélgetés Lucian Pintiliével
KÖNYV
• Györffy Miklós: Ha én filmlexikont szerkesztenék Lexikon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Egyszerű emberek
• Fáber András: Zaklatás
• Nagy Gergely: Camilla
• Harmat György: A Maszk
• Sneé Péter: Halálugrás
• Barotányi Zoltán: Parazita
• Turcsányi Sándor: Promenád a gyönyörbe
• Tamás Amaryllis: Egy apáca szerelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Szemle-töredékek

Napilapok zsellérei

Mikola Gyöngyi

Az újságok igazságtalanok: nem jobb és nem rosszabb a mai magyar mozi a mai magyar újságírásnál. A mozi ma a publicisztikától kér kölcsön ötleteket.

„Bevallom, fáradtan és meggyötörten hagytam el a mozit, utána pedig az utcán valami kábító sivárság és kopár unalom ásítozott, olyan vigasztalanság, melyet a mai ember az úgynevezett izgató szenzációk után vesz észre a lelkében. A mozi valahogy kisiklott eredeti és helyes útjából” – írta Kosztolányi Dezső 1918. március 31-én a Pesti Naplóban.

Ahogy mondani szokás: írhatta volna ma is. A 26. Magyar Filmszemlén bemutatott játékfilmekről szóló újságcikkekből, ha nem is ilyen jó irállyal, de hasonló kedvetlenség és elmarasztalás köszön vissza. Pedig az újságok igazságtalanok; nem jobb és nem rosszabb a mai magyar mozi a mai magyar újságírásnál: egyik sem ismeri és egyik sem érti mélységeiben és bonyolultságában a mai társadalmat, bemutatni pedig végképp nem tudja, ehelyett inkább „kopott széljegyzetekkel kíséri a csinált életet”, hogy újfent Kosztolányit idézzem. A néző egyre kínosabban feszeng a székében, amikor a vásznon „égető társadalmi problémákkal”, „korunk nagy kérdéseivel” szembesítik, méghozzá a mai napilapok szakmányban gyártott lapos publicisztikáinak színvonalán. Kosztolányi 1918-ban még azért kárhoztatta a mozit, mert az az „irodalomnak, a rossz színpadi irodalomnak a zsellérjévé züllött”. A mozi ma – micsoda szegénység – a napilapok szürke véleményoldalaitól kér kölcsön ötleteket.

A legkirívóbb példája ennek a vonalnak a díszelőadáson, elitközönségnek bemutatott Megint Tanú. Emlékeznek rá, mit mondott a hatalmát vesztett Virág elvtárs a Tanú utolsó jelenetében a zsúfolt hatos villamos ellenséges közönségének és Pelikánnak? Azt mondta: „Visszasírnak még maguk engem!” És lőn: Pelikánt annyira kiborítja ez az új rendszer, hogy érvényes halálos ítéletére hivatkozva visszakéredzkedik a börtönbe. Legalább most mindenki láthatja, hogy az elvtársaknak igazuk volt: a kapitalizmus és a parlamenti demokrácia egy nagy csalás, és idegen a becsületes magyar ember alkatától, és ha eddig azt hittük, hogy a nép egyszerű fia a puha diktatúrát sírja vissza, akkor tévedtünk: az akasztófa kell neki. A pozitív hős ma: a kötöznivaló bolond. Fejet kell hajtanunk a rendező előtt azért a bátorságért, hogy ezt ma ki meri mondani, hogy a sikeresek, a tehetségesek, az ügyesek és ambiciózusak helyett az ostobák és tehetetlenek mellett tör lándzsát, és végre valahára, legalább a művészet eszközeivel megvalósítja sok igaz ember titkos vágyát: rehabilitálja a méltatlanul félreállított és elfeledett Virág elvtársat. Úgyhogy; Uraim, ne tessenek fanyalogni, mert ez a díszelőadáson feltálalt csemege nemzeti kultúránk része: kicsit unalmas, kicsit demagóg, de a mienk!

Ezért aztán nem szabad türelmetlenkednünk: egyáltalán nem olyan könnyű elhagyni a nagy kollektív kudarc-történet otthonos melegét, és egy kimerült tradíció romjai alól kikászálódva új mesébe kezdeni. Talán nem kellene olyan görcsösen ragaszkodni a mai magyar valósághoz és a félmúlthoz, hiszen annyi más téma is van a világon. Egy krimit például (András Ferenc: Törvénytelen) igazán fölösleges megterhelni a kuláklista emlegetésével, és Gárdos Péter filmjéből (A brooklyni testvér) is kimaradhatott volna az antiszemita szomszédasszony hisztérikus monológja; egy pikáns vígjátékot bajosan lehet összeházasítani a súlyos társadalmi drámával. Úgy tűnik, hogy még igazán senki sem meri, vagy ha merné, sem tudja csak a közönség igényeit kiszolgálni, ezért születik meg a magyar filmgyártás legjellegzetesebb produktumaként az a furcsa hibrid, ami szórakozásnak nem túl érdekes és nem is éppen felhőtlen, művészetnek meg túlságosan is földhöztapadt. Olyan, mint a vörösbor kólával.

De hátha majd a nők. A mozi, ez a leghagyománytalanabb, legmateriálisabb és legszellemtelenebb művészet szereti a nőket, és a nők is szeretik a mozit. A XXI. század egyes társadalomkutatók szerint amúgy is a nők évszázada lesz, jó, ha idejében fölkészülünk rá, nehogy ez a fordulat is úgy érjen bennünket, mint a rendszerváltás: ott álljunk majd szégyenszemre egyetlen valamirevaló forgatókönyv nélkül.

Meglepő módon azonban azok a filmek; amelyeknek nő a főszereplője, valahogy vérszegényebbek és érdektelenebbek, mint a férfihősre épülő történetek. Böszörményi Zsuzsa taxisofőrnője (Vörös Colibri) egy sokat próbált fiatalasszony, akit nemigen érhetnek már meglepetések. Végig halálosan komoly arcot vág, jelezve: eleve föl van készülve a rosszra, és valójában nincs is köze ahhoz, ami vele történik. Nem csoda hát, ha a néző is unott és részvétlen szemlélője marad a lassan csordogáló cselekménynek. Elek Judit filmje elvileg egy kamaszlány nővé érésének bonyolult lelki drámáját tárná a néző elé az ötvenes évek kulisszái előtt. Nehéz azonban mit kezdeni azzal, hogy a kislány, aki nem tud megszabadulni halott édesanyja szellemétől, még a szeretett férfi karjaiban is úgy szenvedi el az élet nagy misztériumába történő beavatást, mint valami kiábrándító és igazságtalan arculcsapást. A néző legfeljebb találgathat, hogy mi okozta ezt a súlyos defektust a kislány pszichéjében, az ötvenes évek embertelen légköre-e, vagy az anya korai halála, esetleg mindkettő. Ez tipikusan olyan történet, amely csak annak érdekes, akivel megesett, de sem különlegességével, sem a női lélekre vonatkozó mély megfigyeléseivel, sem újszerű megközelítésével, vagyis semmi olyasmivel nem tűnik ki, amitől számot tarthatna mások érdeklődésére.

A sematizmus más okokból probléma Gothár Péter filmjében. Gothárnak persze így is nagy erénye, hogy legalább profi forgatókönyvből dolgozott, de bármennyire próbált ragaszkodni az eredeti Bodor Ádám-novellához, mégsem értette meg azt a maga teljességében. Bodor Ádám, csakúgy, mint a hasonló emberi tapasztalatot megformáló nagy orosz mesterek, például Andrej Platonov, a természeti környezet vitalitásának ábrázolásával, az állatok emberi tulajdonságokkal történő felruházásával emeli ki az emberi társadalomban eluralkodó személytelenség iszonyatos démoniáját, a természeti képek ellenpontozzák az emberi civilizáció totális széthullását. (De gondolhatunk itt Tarkovszkij Stalkerére, a Zóna burjánzó zöld dzsungelére is.) Gothár Péter anti-utópiájából azonban hiányzik ez a kompozíciós ellenpont. A nagytotálban mutatott erdélyi havasok a maguk fenséges monumentalitásával éppen olyan fenyegetőek és ridegek, mint a sárba merülő, leromlott és üres emberi építmények. Gothár egyedül a főszereplőre, a Weisz Gizellát alakító Nagy Marira hárította volna egy másik nézőpont és egy másik dimenzió megjelenítését, és nem a színész hibája, hogy ez nem sikerült. Az anti-utópia műfaja kizárja a jellemábrázolást, hiszen a témája éppen a személy és a személyesség megsemmisülése, vagy legalábbis tökéletes hasonulása ahhoz a közeghez, amely fogva tartja.

Egészen más oldaláról mutatja meg a XX. századi nőt Szomjas György Csókkal és körömmel című filmje, de sajnos az ő újszerűbb megközelítése sem mentes a fentiekben már jelzett publicisztikai hevülettől. Mintha a rendező nem bízna abban, hogy kiváló operatőre, karakteres és roppant tehetséges amatőr szereplői képesek megteremteni a leszbikusok „szubkultúrájának” atmoszféráját, a főhősnek egy látszat-dialógus keretében (ahol a volt férj háttal ül a kamerának és dadogó kérdéseket tesz fel, merthogy annyira nevetséges és jelentéktelen figura) még ki is kell fejtenie, hogy mit gondolnak a leszbikusok magukról és a világról. Mondhatnánk persze, hogy ez a mű egy dokumentumfilm imitáció, akkor azonban indokolatlan a végén a véres kocsmai leszámolás.

E filmeket nézve nem tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy mindezt láttuk már egyszer régen, csak sokkal jobb kiadásban. A mozi megvénült, és állandóan önmagát ismétli, mint egy beszűkült tudatú öregember. És ez a konklúzió sem valami falrengetően új gondolat: Kosztolányi idézett cikkében éppen annak a csalódásának ad hangot, hagy a mozi, „akit” még gyerekkorából ismert mint koraérett és imádandóan tehetséges csibészt, milyen hamar lett udvari tanácsos. Mert Kosztolányi még őszintén csodálta a mozit. Az Esti Kornél filmváltozatának rendezőjét, Pacskovszky Józsefet nemcsak az író világának érzékisége ragadja meg, hanem ez a mozi iránti szeretet is. Erről tanúskodnak azok a briliáns megoldások, melyekkel filmjében megidézi a korabeli mozgóképet, Kosztolányi moziját, melynek „történése ez volt: egy robbanás, egy pofon, egy elszabadult oroszlán, két egymásra rohanó gyorsvonat.” És ha látomása nem is ér még föl a nagy inspirátor fantasztikus színskálájával és formagazdagságával, Kosztolányi nyelve (a számomra legjobb férfiszínész) Máté Gábor konzseniális tolmácsolásában mégis kárpótolt a sok összefércelt sztoriért, fals, kopogós mondatért, mellyel más magyar filmek büntették a nézőt.

Volt azonban ezen a filmszemlén valaki, aki már most képesnek bizonyult arra, hogy visszazökkentse eredeti pályájára a mozi kisiklott vonatát. Enyedi Ildikó a Bűvös vadászban is a XX. század mitológiáját álmodja tovább, egy különös körét, amely mindenekfölött hisz a tudományban, s amelyben robbanásszerű fejlődésnek indul a lélektan, de a tudására oly büszke férfi mégsem tudja megkülönböztetni egyik nőt a másiktól. Halálpontos technikai eszközök állnak az ember rendelkezésére, hogy minden ambícióját megvalósíthassa, mégsem veszi észre, hogy rútul rászedték, mert nem hét golyót kapott, hanem csak egyet, és azt is az ördög irányítja. Enyedi Ildikó az, aki ma a legtisztábban emlékszik a mozi eredeti rendeltetésére, és aki újra meghódítja a századvég embere számára a fantasztikumot, és tündéri játékosságával visszaszerez valamit a mai közönségnek abból a gyermeki örömből és lelkesültségből, amellyel a századeleji néző fogadta az első mozgóképeket. „Ez az ösztönös és nagyszerű találmány annak idején úgy hatott mindnyájunkra, mint valami ismeretlen csoda, és az a pillanat, melyben a halott arcképek megmozdultak, és a fotográfiás album táncolni kezdett, jelentőségében és izgalmában csak ahhoz a másik pillanathoz hasonlatos, melyben az első repülőgép elhagyta a földet.” Írta Kosztolányi Dezső 1918. március 31-én.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 04-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=829