KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/április
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Miskin infarktus előtt
FILMSZEMLE
• Mikola Gyöngyi: Napilapok zsellérei Szemle-töredékek
• Ardai Zoltán: Lassú hajó Kína felé Dokumentumszemle
• Kovács András: Párbeszéd a közönséggel A zsűrielnök jegyzetei
• N. N.: A 26. Magyar Filmszemle díjai
• Székely Gabriella: Berend Iván gyémántjai Beszélgetés Simó Sándorral
• Bakács Tibor Settenkedő: És a vonat megy... Beszélgetés Pacskovszky Józseffel
• Bérczes László: Mozi van Lumière-tekercsek
• Bóna László: Jákob oszlopa A kövek üzenete
KRITIKA
• Radnóti Sándor: Weisz Gizella A részleg
• Almási Miklós: Legenda csak egy van Megint Tanú
• Hegyi Gyula: Lefele könnyebb Törvénytelen
• Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága Ponyvaregény
• Schubert Gusztáv: A ponyvahősök lázadása Interjú a vámpírral
1895–1995
• Forgács Éva: A megmozdított kép Moholy-Nagy László
• Molnár Gál Péter: Egy ázsiai Párizsban Mozzsukin

• Fáber András: Mozarttól keletre Beszélgetés Lucian Pintiliével
KÖNYV
• Györffy Miklós: Ha én filmlexikont szerkesztenék Lexikon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Egyszerű emberek
• Fáber András: Zaklatás
• Nagy Gergely: Camilla
• Harmat György: A Maszk
• Sneé Péter: Halálugrás
• Barotányi Zoltán: Parazita
• Turcsányi Sándor: Promenád a gyönyörbe
• Tamás Amaryllis: Egy apáca szerelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Interjú a vámpírral

A ponyvahősök lázadása

Schubert Gusztáv

Feltámadhat-e még a mozivámpír, vagy rászolgált az örök feledésre? Költői kérdés; a borzalom-vurstli zavartalanul működik. Neil Jordan rendhagyó vámpírfilmjének háttérelemzése.

Ne tévesszen meg senkit, hogy már a régi görögök is ismerték a vámpírt (empuszának hívták), a lélek szürkületi zónájában lakozó rém ízig-vérig újkori találmány, kizárólag a polgárt riogatja. Az igazi vámpírról beszélek, nem arról a közönséges vérszipolyról, amelyik a rossz ponyvaregényekben és a B-szériás horrorban az agyarait csattogtatja, hanem arról a nobilis fajtáról, amely a véres beteljesülésnél nagyobb örömöt lel a csábításban. Ha ugyan attól is meg nem csömörlött, mint az a melankolikus árnyalak, akit Anne Rice a huszadik század nyolcvanas éveiben megálmodott, és akit most Neil Jordan filmjében meginterjúvolnak, ugyan mondaná el, kiféle. Megátalkodott racionalista lévén, természetesen nem az érdekel, mint a jólelkű írónőt, milyen fekvés esik odalenn a szűkös koporsóban, a jeges kriptamélyben, hogyan telnek az örökkévalóság napjai és éjei, mert azt próba és kérdés nélkül is sejtem: lassú percegéssel, kényelmetlenül. És különben sem szokott a szívem megesni olyanokon, akik nincsenek. Márpedig vámpírok nincsenek. Mert a vámpír én vagyok, meg Anne Rice, Bram Stoker, Werner Herzog és Murnau. A vámpír vér a véremből, és csak annyiban van, amennyiben én vagyok. De épp ettől érdekes, ez a rémálom rólunk szól, mígnem a vérivó szörny sokezer éves hiedelme, túl a négyszázadik mozivámpíron (ennyit számlált össze horrorfilm-történetében Domenico Cammarota), minden tanulság nélkül való borzalom. Ha ugyan az még. A vámpírfilmek dobpergéses attrakciója, Drakula gróf baljósan elővillanó szemfoga legfeljebb annyiban félelmetes, amennyiben „a nevetés öl”. De ebbe sem a néző, hanem a vámpír hal bele.

Dreyer Vámpírja, Murnau Nosferatuja, Tod Browning és Lugosi Béla Drakulája persze halhatatlan. De túl a négyszázadik jelenésen, érdemes-e ezt a penészlepte vérszívót újra és újra feltámasztani? Költői kérdés; a borzalom-vurstli zavartalanul működik, annyira, hogy még olyan filmmogulok sem átallanak ide invesztálni, mint Francis Ford Coppola, akinek 1992-es „igazi Bram Stokere” igazi bóvli. Valahol valakik még mindig megvacogják a gróf úr félelmetes műfogsorát. Miért? Ne kutassuk. Az emberi lélek nagy rejtélye ez, miként a fluorzöld akrilpulóver.

Az élesedő piaci verseny a maga módján majd válaszol rá. Drakula gróf killer-kelléktára, szemfogak, karmok, delejes tekintet, különösen szánalmas látványt nyújt a horrormozi újfajta gyilkológépei, az acélizmú androidok, higanygyors terminátorok, hétéletű idegenek, húsdaráló Tyrannosaurusok között. Ráadásul a vámpíroknak nemcsak az új fenevadakkal kell a rémület-bizniszben megküzdeniük, hanem a pusztulás minden eddiginél rafináltabb és sokkolóbb képeivel is. A vérszomjas gróf halálos csókjába belesápadt, szemfogat növesztő, felparázsló tekintetű áldozat testi átváltozása bagatell ahhoz képest, ami a testrablók vagy az űrbéli paraziták támadása nyomán történik a birtokba vett emberi hússal. A szétrobbanó, elfolyósodó vagy épp kipukkadt gömböcként lelappadó testeket látva a vámpír tényleg nem bánt, csak megkóstol. De hátha éppen ez elnyűhetetlen népszerűségének titka, hogy nem félünk a vámpírtól. Hogy félelmünk megjátszott félelem, inkább riogatjuk magunkat az unalomig ismert Drakulával, mint új időknek új vérszopóival, a badisznecserekkel és az ébenekkel. Nem is beszélve a tévéhíradó evilági horrorjáról, a lefejezett bosnyákokról, kibelezett orosz katonákról, aknatépte csecsen gyerekekről. Ami persze – nekünk, nézőknek – még mindig nem valóság, csak borzalom-mozi. Ugyanaz a fajta pusztán anyagelvű horror, mint a vámpír- és testrablófilm. A távolbalátó érzéstelenít. Elhozza nekünk a képet, de ottfelejti a szenvedést. Hozzászoktat a borzalomhoz, ahelyett, hogy megtanítana úrrá lenni rajta. A horrornak ahhoz, hogy erre képes legyen, sokkoló képek sorozatából újra történetté, mégoly borzalmas, de emberi rémmesévé kell válnia.

Ettől voltak gyógyítóak a horror klasszikusai, és ennek híján hatástalanok századvégi utódaik. A régi mítoszokat nem lehet újjáéleszteni, a mitikus gondolkodásmódot kellene feltámasztani. Murnau Nosferatuja 1922-ben prófétikus előérzete a közelgő dögvésznek, Werner Herzog 1978-as cizellált remake-je már csak utánérzés. Körülbelül annyi jövőbelátás rejlik benne, mint a Maginot-vonalat megépíttető francia hadügyérek terveiben, akik szentül meg voltak győződve arról, hogy egy esetleges második világháború csakis az első remake-je lehet. Mi már tudjuk, nem a német túlerő, hanem ez a szellemi renyheség lett a francia hadsereg veszte. Egyetlen kor sem spórolhatja meg, hogy újra felfedezze a rettegés birodalmát és elbeszélésének módjait. A vámpírfilm esetében a „korszerűség” persze mindig is paradox lesz, hiszen a vámpírral az elfeledett, eltemetett múlt tör rá a magába bódult jelenre. Murnau 1922-es filmje (és a többi expresszionista horror), nem kor-, hanem múltszerű, mintha a Nosferatut valóban 1838-ban forgatták volna, ébenfa kamerával, molylepkeszárnyra. Mélységes mély a múltnak kútja, és Németország éppen belehull.

Anne Rice immár négykötetes regényfolyamában, a Vámpírkrónikában, fordítva járt el, mint Murnau, és általában a klasszikusok; nem a múltat ébresztette fel, a jelent vetíti vissza. Igaz, hogy a mai eseménysor (az „interjú a vámpírral”) percekben mérve csak töredéke a javarészt az 1791-es New Orleansben és az 1870-es Párizsban játszódó históriának, de a vámpírkrónikát az ízig-vérig e századvégi amerikai szellemiség értelmezi. Az Interjú a vámpírral a Veszett a világ, a Ponyvaregény (Pulp Fiction), a Született gyilkosok rizsporos parókás kuzinja. Olykor alig ismerünk rá a rokonságra (a 90-es évek kulturális szlengjét nyilván durva anakronizmus lett volna átplántálni a kétszáz év előtti kulisszák közé), olykor letagadhatatlan. Legerősebben abban a sorsdöntő változásban, ami már a Bonnie és Clyde-dal megkezdődött Hollywoodban, de igazán csak napjainkban terebélyesedett életérzéssé: a mai amerikai moziban a rosszak a jók. Vagy – legyünk nyeglébbek és pontosabbak – a „jó fejek”. Ebben az új mainstreamben nem látunk igazán új dolgokat, valahonnan már minden elem ismerős, de ami vadonatúj, még sohasem láttuk őket ilyen vad, majdnem szürrealisztikus párosításban. Gyilkosság és szeretet, bunkóság és filozófia, anyagiasság és romantika robban egybe újra és újra a vágóasztalon. Mi ebben az új? Gyűlölet és szeretet egybeforrt Catullus óta. Persze, a művészetben. Az emberábrázolásban. Az emberben. De nem a ponyvaregényben, a mitológiában. Ott félistenek élnek, nem emberek. Világosság és sötétség bajnokai. Antitézisek. Éppoly kevéssé olvadhatnak egybe, mint a mágnes pólusai. Mi történik itt? A ponyvaregény nagykorúvá válik? Eltanulta a sokrétűséget, az ambivalenciát a művészettől? Nem kellett eltanulnia, a mítosz (vagy annak új hordozója, a jó, vagyis mitikus ponyva) mindig is sokrétű volt, csak éppen nem a jellemekben, hanem a léthelyzetekben. Sorsának mélysége nyitott tért, adott testi kiterjedést, az amúgy egysíkú mitikus hősnek. Csakhogy nem tudjuk már olvasni a mítoszokat, hajdan zegzugos görbéjük mára kisimult, érthetetlenné laposodott, megszűnt dobogni. Ezért születik meg „a tömegkultúra esztétikája”, és innen az abszurditása, magyaráznia kell valamit, ami – elvben – közérthető. Legyen mégoly pontos egy ilyen esztétika (példának okáért Király Jenő zseniális Frivol múzsája), a semmiből nem teremthet mitikus gondolkodásmódot. Szerencsénkre van egy másik út is, a „tömegfilm” gyakorlati esztétikája. A filmcsinálás.

Az Interjú a vámpírral erre tesz kísérletet. Nem újraértelmezése a vámpírhistóriának, hanem újraszövése. Meséljenek maguk a vámpírok: „Élt egyszer régen, valahol New Orleans környékén egy hatalmas földbirtokos, Louis Le Point du Lac-nak hívták. Az 1791-es évben szörnyű sorscsapás érte, meghalt a felesége és a gyermeke. Keserű lett számára az élet, mindenütt csak a halált kereste. És akkor rátalált Lestat, a vámpír, és felajánlotta a gyötrődő ifjúnak, válasszon halál és örökkévalóság között... Az örökkévalóságot választottam.”

Louis vámpír lesz tehát maga is. A vámpír nem halhatatlan ember (mint a Hegylakó), nem sírból feltámadó lelketlen holttest (mint a zombik), hanem élet és halál között megrekedt lélek. Élőhalott. Vannak vágyai, de nincs hozzá életereje, ezért lesz parazita. Öl, mert élni akar. Lestat, a született vámpír e tekintetben semmiben sem különbözik Mickey Knoxtól, a „született gyilkostól”. A gyilkos vámpír. Vérszomja életszomj.

Ami persze nem bocsánat. A vámpír mítosza nem arra szolgál, hogy elviselhetővé tegye a vérszomj létezését, hanem hogy megfejtse ezt a sötét titkot. Ha a Frankenstein-történet a teremtés horrorjába vezet be, akkor a Drakula-história a rombolás mitikus, de – minden természetfölötti kellék ellenére – egyáltalán nem misztikus magyarázatát adja. A modern kor alapmítoszai variánsok, mert az ősbűn, amit körülírnak, ugyanaz: az emberi természet végzetes félreismerése és tönkretétele. A Drakulában, a Frankensteinben, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ban, A prágai diákban ugyanaz az eset ismétlődik: a sötét hasonmás bosszúja. A felvilágosodott polgár kivilágítja az éjszakákat. Merő jószándékból száműzi életéből a sötétet, a rosszat. A képzelet mélyére, Erdőntúlra, a túlvilágra. Bestsellerei győzelmi jelentések, hogyan sikerült gyarmatosítani és pacifikálni a Sötétség Birodalmát, hogyan űzik vissza vagy pusztítják el az idillbe rontó szörnyeit. Csakhogy ez a győzelem a vég kezdete. A kommersz horror szerint a Szörny léte a borzalom, a mitikus horror szerint az elpusztítása az. Nem széplelkűségből állítja ezt. Amikor a prágai diák jobbik énje lelövi gonosz tükörképét, maga is holtan esik össze. Mr. Hyde-dal Dr. Jekyll is meghal. Amikor a vámpírvadászok elpusztítják a vámpírt, az is vele hal, akit vámpírrá tett. Nem lehet másképpen (mégha többnyire, hála a heppiendnek, másképp is van, talán Herzog filmje az egyetlen, ahol nem éli túl az elcsábított hősnő Nosferatut), mert végtére is az áldozat és a vámpír szintén kép és tükörkép. Az áldozat maga is élőhalott, de éppen ellentétes okokból, mint vámpír-tükörképe. Van életereje (él, mozog, ereiben forró vér buzog), de nincs benne életvágy, sápatagon vegetál, test lélek nélkül. A lelke „odaát” van. Belőle a rossz rész kihalt. Kivágták. Eldobták. Száműzték, mint valami szörnyet. De a szörny mindig feltámad és mindig visszatér oda, ahonnan kiűzetett. A szűzi lélekbe, a szűzi világba. Amely már alig várja. Mint például Dorémieux vámpírtörténetének hősnője, egy furcsa lány, aki éjhosszat a csillagos eget kémleli, unja az embereket, szigorú apját, sótlan vőlegényét, de úgy tűnik, ő maga sem sokkal ízesebb. Ám egy napon a fenyőfák közé vágódik űrhajójával az, akire mit sem sejtve vágyakozott, a csillagokból az igazi vőlegény. Elrejti a csillaglakót, az „izét”, akit mindenki halálra keres, és amikor rájön, hogy az idegent halálos vérszomj emészti, önnön vérével eteti. Az atya azonban hamarosan megtudja titkát, és elpusztítja a „szörnyet”. A lányka még azon az éjen szörnyű bosszút áll, lángra gyújtja az atyai házat. Dorémieux remeke nem tartozik a közismert vámpírtörténetek közé, mégis érdemes itt felidézni, mert tisztán kirajzolódik belőle az, amit a vámpírfilmekben többnyire – tudva-tudatlan – elmaszatolnak: a „szép” is szörnyeteg. Nem csak hogy az ő sóvárgása hozza Brémára (Londonra, Wismarra) a vámpírt, de igazából ő az öntőforma is, amelyből a szörny testet ölt. Ahol az emberi egészet kettőbe metszik, ott szörnyek születnek.

De mi történik akkor, ha a szép szörny és a rút szörny egymásra lelnek? Mi jöhet ezután, a közös vérnász, a boldog vámpírcsalád? Vagy – ami logikusabb lenne – a két szörnyeteg, a két fél-elem egymással egyesülve visszaváltozik emberré, és kihalnak a szörnyek? Sohase tudhattuk meg, mert ilyenkor mindig odaérnek a derék vámpírvadászok, elemésztik a szörnyet, a megesett lányt pedig, ha van kéznél egy vőlegény (többnyire van), annak ölelő karjaiba taszigatják.

Az Interjúból kiderül, hogy mindkettő megtörténhet. Bár itt a szeplőtlen kisasszonyt – úgymond dramaturgiai okokból – daliás ifjú játssza, a fent említett melankolikus hajlandóságú Louis, vámpírok lévén ez nem akadály, neki és „csábítójának”, Lestatnak lehet közös, „vérszerinti” gyermekük, a kis Claudia. Ők hárman rém rendes család... egy darabig, mert aztán elszabadul a pokol. A kis Claudia, megorrolván, hogy neki most már örökkön-örökké babaruhát kell viselnie, és sohasem lehet belőle bögyös-faros kreol dáma, elemészti teremtőjét, a kedves libertinus Lestatot. Kár, mert innentől a film minden humorát elveszíti, és a vámpír-lét filozófiai mélységeibe süpped (ad notam: „Unalmas nékem e túlvilági üzlet”). Louis még hosszasan bolyong, végig Európán, majd vissza az Újvilágba, de a kedvére való társaságot nem találja, a párizsi vámpírok mind gonoszak és dekadensek, Drakula pedig nincs sehol; „ostoba babona, paraszti fecsegés”. Louis, a jólelkű vámpír, szenved és szenveleg. De ettől emberi. És ez itt a lényeg, ezért nem nézhetem ezt az elvarázsolt filmet úgy, mint szemenszedett hülyeséget. Anne Rice valóban telibetalált valamit: igen, a vámpír is ember. Meg az összes rusnya démon is (Addams Family; Karácsonyi lidércnyomás). Meg a bérgyilkos is. (Ponyvaregény.) Meg a mass-murder is. (Születetett gyilkosok.) Sőt, még a buta liba meg kígyóbőr jakós jampece is ember. (Veszett a világ.)

Amit nem kell feltétlenül dicséretnek venni, és kivált nem feloldozásnak, „csak” ténynek: ilyenek vagyunk, jó rosszak, emberek. A „Szeressük egymást gyerekek!” dáridózik itt? Vagy a Gonosz diadalma volna? Szó se róla. Éppenséggel a giccs és a horrorbóvli alkonya. Idillium és Thrilliria határán angyalok és ördögök fraternizálnak. Ezentúl csak magunkon szörnyülködhetünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=841