KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/június
KRÓNIKA
• N. N.: Brouhaha Movie Fesztivál, június 10–19.

• Kovács András Bálint: Minden idők... Aranypolgár
• Bikácsy Gergely: A csecsemő nagykorúsága Orson és Othello
• Király Jenő: Amerikai kéjcirkusz Összehasonlitó szexuálesztétika
• Gelencsér Gábor: Kameratöltőkolt Fiatal francia filmesek
• Molnár Gál Péter: Esti lázak Francia vígjátékok
TELEVÍZÓ
• Tillmann József A.: Az idő hírarca Mozgóképújság
• Sneé Péter: Pimasz tévé Beszélgetés a Pesty Fekete Doboz Kft. tulajdonosaival
ANIMÁCIÓ
• Kovásznai György: Candide, a rajzfilmhős Műhelynapló
KRITIKA
• Békés Pál: „És akkor... és akkor... és akkor...” Forster és a film
• Forgách András: Lapok egy filmből James Ivory: Howards End
• Kozma György: Miért Alaszkába? Arizonai álmodozók
• Ardai Zoltán: Loeb itt járt Tom Kalin: Ájulás
• Schubert Gusztáv: Vakvarjúcska Szabó Ildikó: Gyerekgyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Nyomtalanul Tóth Eszter: Nyomkereső
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: The Wanderers
• Békés Pál: Facérok
• Turcsányi Sándor: Káin ébredése
• Békés Pál: Halhatatlan szerelem
• Fáber András: Életben maradtak
• Turcsányi Sándor: A kéz, amely a bölcsőt ringatja
• Barotányi Zoltán: Hiába futsz
• Sárközi Dezső: Fenegyerekek
• Tamás Amaryllis: Hanta-palinta

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Szabó Ildikó: Gyerekgyilkosságok

Vakvarjúcska

Schubert Gusztáv

 

Ki tudhatja, mi a Bűn? Csak kisbetűs bűn van. Minden gyilkosság testreszabott, és a gyilkos az egyetlen igaz krónikása.

De a gyilkos mindig hallgat. Azt hiszi, tagad. Pedig nem találja a szavakat. A bűne meghaladja. És minket – ártatlanokat – méginkább. A gyilkosság misztérium. Kifordított, kibelezett csoda. Az Igazság-ügynek az a dolga, hogy ezt a szörnyű titkot eltussolja. Justitia márványcsarnoka halpiacnál is jobban bűzlik a félelemtől. Jobb nem firtatni, kik vagyunk. Essék szó inkább a „tényálladékról”, cseréljen gazdát bűntett és büntetés. Szemet szemért. Életet életért. Gyártódik a halálosan pontos könyvelés. A többi csak irodalom.

De hát épp a „többi” az igazán fontos. Így aztán minden valamirevaló író vagy filmes, ha csak mulatságos vétkeink el nem csábítják, bűneink körül forgolódik. Az író persze csak találgat, fantáziál, akár a női öl titkairól a szerelemtudatian kamasz. „Aki nem ölt, az szűz” – véli Az ember sorsa (Malraux) egyik terrorista hőse. A gyilkosság beavatás, átlépés a „felnőtt” világba. Ilyenformán gyerekkorú gyilkosok vannak ugyan, de „gyerekgyilkosságok” nincsenek. Minden gyilkosság „felnőtt” gyilkosság. Minden bűnbeesés kiűzetés a gyermeki ártatlanságból. Ha a gyerek öl, ha gyermeket ölnek, nem a tettes iszonyúbb, nem is a tett – felnőttet ölni nem kisebb bűn –, hanem a gondviselés.

Gyerekgyilkosságokról filmezni és a Botrányról szólni ugyanannak a rémdrámának színe és fonákja. Az elmúlt pár év maradandó filmjei közül a teremtés botrányát több is (a Szürkület, a Fénylő bőr, a Vasárnapi játékok és az

Ájulás) éppen gyerekgyilkosságokban próbálta, tudta elbeszélni. A Szürkület az isteni tekintet filmje volt, azé a fagyos pillanaté, mikor a teremtő közönyös pillantása végigsúrol az emberrágta táj fölött. A Fénylő bőr (Philip Ridley filmjéről a Filmvilág 90/12-es számában írtunk. – A szerk.) ugyanez a rémdráma szemből, alulról: egy kisfiú figyeli az eget, az aranyló arkansasi búzamezők fölé kifeszített mennyboltozatot, amely alatt sorra tűnnek el játszópajtásai. Hogy mi történhet aztán a kis szemtanúval, aki vesztére megpillantotta a kékszakállú gondviselést, a Gyerekgyilkosságokban látható. Nem áldozat lesz, rosszabb esik meg vele, ő is öl.

„Nincs apám, nincs anyám. Vagyishát anyám volt, de kiment, disszidált, tehát itt hagyott, nincs. Van egy beteg, öreges nagyanyám, és a tanács szociális osztálya felügyel rám” – foglalj a három mondatba életét a tizenkét éves gyerekgyilkos, még innen a tetten, még mielőtt egy csonka hídpillérről a Dunába lökné kiállhatatlan osztálytársnőjét. Ha nem tudja is, ez már vallomás.

Mert a tett után a gyilkos egész addigi élete menthetetlenül terhelő bizonyítékká válik. A nyomozó, a bíró, az újságolvasó, mindenki abban ügyködik, hogy röghöz kösse a gyilkosokat.

A gyilkosnak nincs apja, anyja (ha volt is, nyilván megölte őket), gyilkos az Ordód utcában lakik (arra alul, a város érdes részén); a gyilkos koszos, büdös, rosszul öltözött; velejéig gonosz, minden pillanata dühös-szurkos fortyogás; a gyilkos már második általánosban vonalzóval verekedett; a gyilkosnak az arcára van írva.

Ebben a filmben is van, aki így képzeli, a kis Trattler Ibi, az ő fejében tüchtig rend van, precízen felosztja a világot j ókra és gonoszokra, ártatlanokra és gyilkosokra, naná, hogy egyből ráismer a deviánsra egy Balogh Zsoltban. Bánhatna óvatosabban is a teóriákkal, a szellemnek végtére is az dolga, hogy kiszabaduljon: ha a Balogh Zsoltik gyilkosok, akkor a Trattler Ibik mi mások lehetnének, mint áldozatok. Ez a kis eminens bűnüldöző lassan és módszeresen beleszekálja a fiút a gyilkosságba, csoda, hogy addig állja... De hagyjuk Trattler Ibit. Trattler Ibi „hűje!”, és főleg: elpusztíthatatlan. Egy Balogh Zsoltira huszonhétezer-négyszázkilencvenhárom Trattler Ibolya jut. Úgyhogy egy dolog, hogy ki kit pusztít el vágyálmában, mely itt – végzetes baleset! – egy óvatlan pillanatban valóra válik, és egy másik, hogy ki nyer igazából.

„Le vagyok győzve, győzelem, ha van”. – mondhatná a film végén Balogh Zsolti, ha már mindenáron idéznie kell József Attilát. Úgy gondolom, nem kellene, éppen mert a Gyerekgyilkosságok majd minden ízében József Attila ihlette film. Ha így is érződik, bölcsebb lett volna meghagyni a nézőnek a ráismerés örömét, ha nem, akkor pedig hiába minden magyarázat. A Tiszta szívvelt zárszóként elszavaltatni a főhőssel különösen kínos telitalálat, mert hiszen ez a történet éppen ennek a versnek a dallamára van megkomponálva.

Ez a kisfiú nem gonosz, nincs megfertőzve felnőttes hatalomvággyal, mint a Legyek ura „vadászai”. Nem azért öl, mert a sivár környezet eldurvította a lelkét. Ellenkezőleg: csurig telve van szeretettel. Nem gyilkos indulat őrjíti meg, hanem elfojtott erényei, a gyengédség, a humor, a fantázia, melyekkel ebben a kiégett világban nem tud mit kezdeni. Kire pazarolja? Talán Trattler Ibire, aki szeretetről, szerelemről még csak nem is hallott? Aki följelentette, halálba kergette az egyetlent, akinek adni lehetett? El vele! A kisfiú mindezt persze nem gondolja végig, habár szikrázóan okos, nem fiók-Raszkolnyikov, nem elvből öl, hanem „tiszta szívvel”, mélyről felbuggyanó zsigeri irtózattal csapja el magától a mennyei butaság jóltáplált angyalkáját. Ne döngicséljen a néma gyászban.

József Attila a Nincsen apám, se anyám...-mal kiírhatta magából a gyilkos szenvedélyt. (Ahogy a fiatal Goethe az ifjú Werthert küldte maga helyett az önkéntes halálba.) Ez a kisfiú még nem ismeri a nagy bajokat elhessentő költői technikákat, hús-vér játékot játszik az elmúlással: hídpillérekre mászkál, vonat elől ugrál, sínek mellé fekszik. És a halállal évődik otthon is. Haldokló-deliráló nagyanyja, a néhai primadonna kedvéért nap nap után eljátsszák, hogy annak a valahai fényes operettnek még mindig nem jött el az utolsó felvonása. Minden okuk megvan így hinni, mert a hátborzongató bravurstück csak nem akar véget érni. Tucatszor látjuk ugyanazt: ébredés, konyak, smink, ágybahanyatlás. Ilyen az élet, csakhogy eközben a film másik eseménysora – a titokzatos, javítóból szökött, várandós cigánylány története – halálosan feszesre vágva robog a tragédiába. Megcsömörlötten a helybenjáró színpadias naturalizmustól, lassan kezdjük úgy érezni: ilyen páros nincs is. Pedig nem olyan hihetetlen: hajótörött kapaszkodik így a keze ügyébe akadt árboccsonkba. Reves, üszkös, de mit számít az, míg fenntart, maga az élet.

És ebben a végtelen hányódásban, sötét semmi-óceánban egyszercsak felfénylik a kegyelem. Mindazt a kincset, szeretetet, szerelmet, bizsergő vágyat, tizenkét esztendő hatalmát, amit eddig nem volt kinek odaadni, most végre el lehet tékozolni. Nem is akárkire. Psyché cigánylelke vándorolt el a város peremére. Furcsa pár ez is, de ne nagyon furcsálkodjunk, ami a kincses úrfi és a rend őrei elől bujkáló „terhes cigány kurva” között vibrál, a Szerelem és a Psyché óta legkeservesebb szerelmesfilm ezen a tájon.

Ami persze magyar táj, magyar ecsettel, magyar kamerával. Kizsigerelt, elszennyezett ipari táj, nemegyszer láthattuk már a Kárhozattól a Céllövöldéig, csak éppen kívülről, idegenként, nem ezzel a rémisztő otthonossággal. Iszonyodva néztük mindig a holt vidéket, de csak most mutatkozik meg, hogy van a hótreálnál is rosszabb, a hót irreál. Amikor a romos gyárudvaron „ernyőt nyit a kemény kutyatej”, és a „vaslábosban sárga fű virít”. Amikor a halálon túl is lehetséges élet, sőt még szerelem is sarjadozhat. Nem a bűn fészkében, hanem a halál édenkertjében járunk. A víg kaszálón.

Ezért kell folytatódnia a filmnek a cigánylány halála után is. Még van mit learatni. Az a szilaj gyereklélek még nincs tövestől kicsavarva. Még befonna, magához ölelne ezt-azt, akár még a rendőrt is, aki Trattler Ibolya eltűnése ügyében nyomoz. Ebben a filmben a legnagyobb mocskot, a leggaládabb árulót. Aki hagyja magát szeretni, mert így reméli – okkal – megszerezni a fiú beismerő vallomását. Nagy gonddal készül a szeretetcsapda, hogy aztán soha le ne csapódjék az ajtaja: a történetbe téved egy bőregér, és láttára a fiú ijedtében (!) mindent bevall. Denevér ex machina? Még egy nagydíjas film sem bír el ekkora melléfogást. (A gyerekgyilkost megszemélyesítő kisfiú szerencsénkre mindvégig az igazi partitúrát játssza, hogy mi is történik valójában a film második felében, az ő másodpercre pontos rezdüléseiből lehet tudni.)

Felejtsük el ezt a jelenetet, és a Duna-parti tetemrehívás, meg az áldozat temetésének hosszúra nyúló szcénáit is, az már Trattler Ibi filmje „a gonosz kisfiúkról, akik ártatlan kislányokat ölnek”. Töröljünk bátran. Amit meghagy a feledés, nem kevesebb: egy remekmű gyönyörű roncsa.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/06 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1308