KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/augusztus
KORTÁRSUNK, SHAKESPEARE
• Takács Ferenc: A zseni és a stróman Shakespeare a filmvásznon
• Schubert Gusztáv: Rögtön jövök S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve
• Varró Attila: Shakespeare-zsánerek
• Hubai Gergely: Shakespeare-zsánerek
• Szabó Noémi: Shakespeare-zsánerek
• Bocsor Péter: High-tech gyűlölet Coriolanus
MARSBÉLI KRÓNIKÁK
• Orosdy Dániel: „Mesemondó volt” Ray Bradbury
• Várkonyi Benedek: Földönkívüli képmásaink Beszélgetés Lukács Bélával
CHRISTOPHER NOLAN
• Huber Zoltán: Privát Batman Nolan avagy a szerzőiség
PUNKFILMEK
• Ardai Zoltán: Nyitott smink Last Call – Dresden Dolls
• Szőnyei Tamás: Pogo a könyvespolc előtt A film és a magyar punk
MAGYAR PANTHEON
• Kelecsényi László: Becs és dics Az Örkény-mozi
KÖNYV
• Forgách András: Visszaigazulás Kővári Orsolya: Árnyékvilág – Tarr Béla-retrospektív
FILMISKOLA
• Gelencsér Gábor: Az emlék: más Történelmi múlt idők
FRANCIA ÚJ RAJ
• Ruprech Dániel: Fáradhatatlan szerelmeskedők Az új francia film
• Horváth Eszter: Mintapolgárok és lázadók Titanic: Francia zátonyok
FILM / REGÉNY
• Bayer Antal: Szenvedély, gyengédség, unalom Beigbeder, a regényíró
• Sepsi László: Gyógyír szívfájdalomra Frédéric Beigbeder: A szerelem három évig tart
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Tengermelléki filmhelyzet Gdynia 2012
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Város a részletekben Beszélgetés Finta Sándor építésszel
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Ha nincs dráma, akkor csinálunk Foci EB
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Francia új raj

Titanic: Francia zátonyok

Mintapolgárok és lázadók

Horváth Eszter

Terhes tinik, falanszter-lét, túszejtéses lázadás és egy botcsinálta drogdealer. A kortárs francia film műfaji és tematikai sokszínűségét bizonyította az idei Titanic is.

„Soká éljen a csoki, a heroin és a vodka!” – éneklik Muriel és Delphine Coulin első nagyjátékfilmje, a 17 lány főszereplői, miközben egy autóba zsúfolódva suhannak tova a szülői önkény és talán önmaguk elől. Az identitáskeresés és a generációs frusztrációk gyakori megnyilvánulása, hogy a kamaszok a feloldatlan belső feszültséget egy külső csatornán keresztül próbálják levezetni. A Titanic francia szekciójának egyik legfigyelemreméltóbb darabjában azonban nem piercinget vagy tetoválást készíttetnek a tinilányok, hanem teherbe esnek. Elsőként a tizenhat éves Camille, aki az isten háta mögötti breton kisváros gimijében bandavezér a lányok között. Magabiztos fellépésével nemcsak barátnőit, de önmagát is meggyőzi arról, hogy helyzete valójában irigylésre méltó, s ennek hatására a lányok mindent megtesznek, hogy maguk is áldott állapotba kerüljenek. A kisváros unalmában egy szebb, új jövő perspektívája kezd kibontakozni előttük: a gyesből közös lakást bérelnek majd, ahol soha többé nem kell azt hallgatniuk a szülőktől, hogy rakjanak rendet. Az érintett szülők pedig néhány jól bejáratott gondolkodási panel mentén reagálnak a helyzetre – vádaskodással, hárítással, fenyegetőzéssel vagy a tökéletes értetlenséggel –, és nem hallják meg az iskolaorvos óvatos szavát: ezek a gyerekek valami nagyon fontosat szeretnének közölni. Ha kezükben tartják a saját testük feletti kontrollt, akkor az életük minden más területét is irányítani, befolyásolni tudják, nem lehet többé gyerekként tekinteni rájuk.

    A Coulin-testvérek filmje, amely Amerikában megtörtént eseményeket dolgoz fel, sokkal többről szól, mint unatkozó tinikről, akik a szülői normakövetés helyett a kortárs csoport mintáit választják. A 17 lány az Internet-generáció tűpontos látleletét nyújtja. Az előző generáció szemszögéből nézve ők azok, akik mindent megkaptak, de semmit sem tudnak értékelni. A kamaszok szemszögéből nézve azonban szüleik, abbéli igyekezetükben, hogy anyagi biztonságban tudják családjukat, olyan emberekké váltak, akikre nem lehet mintaként tekinteni: munkamániások, konzervatívok, gyávák és fantáziátlanok. Ezzel a világgal szemben, afféle neo-hippiként, a várandós tinik egy szeretetalapú közösséget akarnak létrehozni, ahol megosztják a feladatokat és ahol mindig lesz idejük egymásra. A film nagyon finoman egyensúlyoz a lányok naiv idealizmusa és felelőtlensége között, árnyalt jellemrajzzal ad a témának mélységet, úgy, hogy közben végig nagyon visszafogott, szikár, pátoszmentes marad. A fiatal színésznők közül nem egy bizonyított már a vásznon (Roxane Durant láthattuk már a Fehér szalagban, a főszereplő Louise Grinberget pedig Az osztályban), de amatőr társaik éppúgy kitűnő választásnak bizonyultak. A visszafogott történethez visszafogott, letisztult képi világ társul, a szabadban játszódó jelenetek tágra nyitott terei remekül ellenpontozzák a lányszobák intim hangulatát. Az égő labdával focizás akár a film képi mottója is lehetne, a főszereplő lány kóborlása a végtelenbe nyúló óceán partján pedig a Négyszáz csapás utolsó jelenetét idézi. Innen már nincs hová tovább menni.

 

*

 

Mathieu Kassovitz egy nem kevésbé kényes, ugyanakkor aktuális témával foglalkozik régóta várt új filmjében, mely az előző alkotáshoz hasonlóan megtörtént eseményeken alapul. A Lázadás a rendező hosszabb hollywoodi kitérője után – mind témájában, mind az alkotói szabadság felől nézve – ismét ízig-vérig francia alkotás: az amerikai stúdiórendszeren kívül, hazai pénzből készült, és a francia félmúlt egy olyan eseményéről beszél, mely mind a mai napig érzelmileg és politikailag is különösen terhelt. 1988, Új-Kaledónia. A Franciaországhoz tartozó tengerentúli területen szeparatisták egy csoportja foglyul ejtett néhány francia csendőrt, ezért a tárgyalási specialista Legorjus kapitány (főszerepben a rendező) Ouvéára utazik, hogy megkezdje az egyeztetéseket a túszok szabadon engedéséről. Érkezése után azonban szembesül azzal, hogy nem a néhány tucat felkelő lesz a legfőbb kerékkötője a békés megoldásnak, hanem az időközben megjelenő francia hadsereg. A szigettől harminc óra repülőútra, Párizsban ugyanis a végéhez közelít az elnökválasztás, így a kormány a gyors megoldást, a hadsereg bevetését sürgeti – épp úgy, mintha egy másik ország ellen intéznének támadást. A nagy földrajzi távolság és a kulturális különbség láthatatlan falakat épít a katonák és a kanak őslakosok közé. Kassovitz rendezőként és főszereplőként is azt szeretné megértetni, hogy ez is Franciaország, itt is a Marseillaise a nemzeti himnusz, s ugyanazok az emberi jogok érvényesek az itt élőkre, mint európai honfitársaikra.

A rendező saját bevallása szerint ragaszkodott a tények pontos ábrázolásához, a Lázadás mégis rendkívül személyes hangvételű alkotás lett. Az eklektikus, ugyanakkor egy izgalmas stiláris egésszé összeálló képi világ (kézikamerás snittek és hosszú, helikopteres felvételek éppúgy megélnek egymás mellett, mint a zaklatott, pergő ritmusú jelenetre következő ráérős fahrt-szekvenciák) arról tanúskodik, hogy a rendező mediátori szerepe a főszereplőével ellentétben sikeres volt. Kassovitz a meghiúsult párbeszéd krónikájában szó szerint újrajátssza a traumát. Egy bravúros visszaemlékezés-jelenetben láthatjuk a túszejtést, miközben Kassovitz és az emléket felidéző besétálnak az emlék terébe, bejárják azt, elemzik a helyzetet. A beszéd lehetőségeinek a történetben, mint ahogy a valóságban is, határt szabott a politika, a film viszont, mint a beszéd, a párbeszéd egy másik formája, politikai tetté válik. Ráirányítja a figyelmet saját nézői pozíciónkra: mi, akik a nyugati világ moziszékeiben ülünk, a szabadságot természetes állapotunknak tartjuk, s így hajlamosak vagyunk adottnak venni azt. A záró képsorok után megjelenő felirat erre reflektál: Új-Kaledóniában 2014-ben népszavazást fognak tartani a terület Franciaországtól való teljes elszakadásáról.

 

*

 

A két, valós problémát felvető és azt érzékenyen tárgyaló alkotás mellett a Francia zátonyok szekció két másik darabja inkább a realitástól ellépés taktikáját választotta – eltérő irányba. (Az ötödik film, Fred Cavayé közhelyes trillerje, a Visszakézből sajnos nem érdemes az elemzésre.) A Fehér négyzet egy disztópikus jövőt-jelent tár elénk, ahol a népesség egyre fogy az alacsony születési és magas öngyilkossági számoknak köszönhetően. A rendszer, ami a yuppie világ farkastörvényeire épül, maga is likvidálja azokat, akik nem hajlandóak betartani játékszabályait: ha elfogadod, hogy hullazsákba kerülhetsz, akkor gondoskodunk róla, hogy oda is kerülj. Ennek a rendszernek tökéletes polgára és fogaskereke Philippe, az állami gondozásban nevelkedett fiú, aki megtanulta, hogyan legyen okos, kíméletlen, legyőzhetetlen. Egyetlen sebezhető pontja a felesége, aki viszont nem találja a helyét ebben a világban. A Fehér négyzet enigmatikus történetmesélésén és a 77 perces játékidőn érezhető, hogy Jean‑Baptiste Léonetti alkotása két választás között rekedt. Jelen struktúrájában feszesebb lett volna kisjátékfilmnek, a karakterek alapos felépítése hiányzik ahhoz, hogy igazán erős nagyjátékfilm legyen. Az elsőfilmes rendezők gyakori hibáját, a képhiányt azonban elegánsan elkerüli a film, szokatlanul erős vizualitásán tetten érhető Léonetti reklámfilmes múltja. A mérnöki precizitással megkomponált képi világ önmagában is az elidegenedés metaforájaként működik. Égbe nyúló toronyházak, amik talán egy boldogabb korban épültek: mára az omladozó vakolat, a leázott, rozsdás foltok és a házak aljában kifeszített óriási háló a meghatározó vizuális jegyeik. Ez utóbbi, a háló, az alatta parkoló autókat hivatott megvédeni a bevett öngyilkossági forma kellemetlen következményeitől, az erkélyről kiugró, majd a szélvédőn csattanó emberektől. A belső terek rímelnek a külső világra, egy szemernyi melegség sem fedezhető fel bennük: fehérek, szürkék, fémes árnyalatok dominálnak, a parkológarázs őrének gépi hang parancsára produkált széles mosolyától pedig a hideg fut végig a hátunkon.

A Határvonal a francia szekció egyetlen vígjátéka, elsőre közhelyesnek és kimódoltnak tűnő témafelvetéssel: egy átlagos középosztálybeli pasas, aki munkájában nem igazán sikeres, családja figyelmét pedig már régen elveszítette, talál egy táska kokaint és dealerkedésbe fog. A film szerencsére hamar szituációba helyezi a hőst, az igazi szórakozást pedig úgyis a bájos kontraszt adja, ahogy a mintapolgár boldogulni próbál egy tőle nagyon idegen szituációban. A kopaszodó, negyvenes, szolgálatkész mosolyú François Damiens nagyon jól mutat dealerként, a kokain kimérése, porciózása és csomagolása pedig állandó humorforrás, csakúgy, mint a vevők telefonos visszakeresése. Alexandre Coffre filmje nem tartogat nagy meglepetéseket, nem akar a drog társadalmi vagy mentálhigiénés hatásairól beszélni, de finom, ironikus humorának köszönhetően kritikával tudja ábrázolni a francia középosztályt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/08 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11157