Magyar PantheonAz Örkény-moziBecs és dicsKelecsényi László
Idén lenne százéves a groteszk legnagyobb magyar mestere, Örkény István. Rosszul kezdődött, nagyon rosszul, mármint Örkény kapcsolata a magyar filmmel. A gyakorló fiatal prózaíró a sematizmus tombolásának érájában Házastársak című bődületesen túlírt regényére (1951) kisvártatva megkapta a József Attila díjat (1953). Ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert egy könyv elsüllyedhet a hátsó polcok mélyén, de filmváltozat készült belőle, az 1945 előtt is tevékenykedő Gertler Viktor rendezésében Becsület és dicsőség címen. (Már a Magyar filmográfia szigorúan tárgyszerű leírása is kacagtatón ostoba hatást kelt.) Később szegény Örkény győzhetett szabadkozni a film miatt.
Ami ilyen csúnyán kezdődött, nemsokára jóra fordult. A széles közönség csak a Tóték és a Macskajáték filmváltozatairól tud, ám az Örkény-mozi adattára sokkal, de sokkal terjedelmesebb ennél. Már a Babik esete is egypercesbe kívánkozik. Filmnovellának készült eredetileg, de az ötvenes évek első felének nagyhatalmú dramaturgiája visszautasította a művet. Ugyan hogyan fogadhatta volna el az Ilf és Petrov tollára is méltó szatíra sztoriját, melyben az álkulcsgyár nem létező dolgozója, Babik János – a kommunista munkaverseny szimulakruma – követendő plakáthőssé magasztosul. A korabeli forgatókönyvvita jegyzőkönyve úgy fogalmaz, hogy Örkény „hazug pamfletet írt a hazánkban uralkodó állapotokról, kiforgatva a munkásmozgalmat”. Nem csoda, hogy hosszabb szünet állt be, az író és a filmgyári dramaturgia együttműködésében. Még részt vett a tizedik évfordulóra szervezett felszabadulási forgatókönyv pályázaton, de A csavargó című produktuma, amelyben a Horthy-kor egy elzüllött figurája új életlehetőséget talál a kommunizmusban, kihullott a rostán. Karinthy Ferenc Budapesti tavasza lett a befutó, azt forgatták le.
Örkény István aztán a forradalom idején tanúsított szellemi magatartása miatt írói hallgatásra lett ítélve. Azaz van itt némi bökkenő. Örkény mégsem hallgatott. Az 1958-ban indult Filmvilág – e mostani folyóirat kéthetente megjelenő őse – telis-tele van az ő írásaival. Mindjárt az első számban rövid ismertetést közölt a Csendes otthon című zenés vígjátékunkról – igaz, csak névbetűi jelzik szerzőségét. (Nota bene: korábban is írt már filmkritikát, például Makk Károly Liliomfijáról, és egy kis könyvecskét Chaplinről, Hiszek a szabadságban címen – mindkettőt még a forradalom előtt.) A Filmvilág április 1-jei számában viszont már teljes névvel ír a Metropolis filmtörténeti klasszikusának felújításáról, majd egy hónap múltán már egy filmnovellát közöl (Üzenet a széllel), amely tudtommal nem került még bele egyetlen gyűjteményes kötetébe sem. Aztán még arra is futja az idejéből – ne feledjük, ezek a gyógyszergyári száműzetés esztendői –, hogy egy filmszakmai vitában állást foglaljon. A karcsú kis filmlapot akkor Hámos György szerkesztette; az ő jóindulata is kellett hozzá, hogy Örkény itt publikálhasson. Valószínűleg észbe kaptak az illetékes elvtársak, mert a későbbi számokból eltűnt a neve.
Úgy látszott, hogy Örkény a papírmozi művelője marad, mint oly sokan a filmstúdiók körül megforduló írók közül. Két legsikeresebb drámájának, a Tótéknak és a Macskajátéknak volt mozgóképügyi előzménye. A mániákus őrnagy és az életét utolsó percéig élvezni akaró Orbánné irodalmi alakja megfordult az egykori Lumumba utcai gyár forgatókönyvi futószalagján. Lepottyantak róla, nem kellettek a MAFILM dramaturgiai etetőgépének. Pókék – Lángoló víz – Csönd legyen! Íme Tót Lajos tűzoltó és Varró őrnagy sztorijának címváltozatai. 1964 márciusában elfogadják a szcenáriumot, aztán novemberben mégis elutasítják. Egyetlen lehetséges magyarázat kínálkozik: abban az évben zajlott a magyar filmgyártás átszervezése, és Örkény forgatókönyve ennek eshetett áldozatául. Az író nem hagyta magát, megírta a sztorit kisregénynek, és a Kortárs folyóirat 1966. augusztusi számában közölte. Még abban a hónapban jött egy hivatalos levél a Thália Színháztól, melyben Keres Emil igazgató színdarab írására kéri föl a Tóték kisregény szerzőjét.
A darab és a többi Örkény-mű sorsa innét fogva diadalút. Korábban – ha hinni lehet Marx József életrajzi monográfiájának – éppen Fábri Zoltán „fúrta meg” a félbolond Horthy-tiszt történetének megfilmesítését. A színházi siker aztán alaposan átformálta a rendező vélekedését, aki maga is színházi ember volt, és ezt a vonzalmát sokáig megőrizte. A tetejébe ott volt még Latinovits; az ő kongeniális alakítása szinte kiáltott a megfilmesítés után: ne hulljon az emlékezet temetőjébe ez a színháztörténeti jelentőségű szerepformálás. Fábri elvetette a darabot, a regényhez nyúlt vissza, és meg akarta mutatni, hogy az ő konzervatívnak elkönyvelt lelkülete meg tud birkózni a groteszk szemlélet kihívásaival. A teátrumi színészeket egytől egyig lecserélte, csak Latinovitshoz ragaszkodott. A végeredmény egészen más lett, mint a Paulay Ede utcai színházépületben akkor még jócskán futó darab üzenete.
A honi filmgyártás másik „bölénye”, a radikálisan más szemléletű Makk Károly pár évvel később a Macskajáték filmes adaptációjára vállalkozott. Maga a darab átdolgozása legalább akkora szellemi kihívás, mint a kis mátrai faluban zajló lidérces életmentés. Mindkét mű javában világhírű volt már, mire a filmesek kezére került. De ha ez nem is számít, ott van a nézői beidegződés, amely egyszer s mindenkorra felépítette a befogadókban az örök archetípusokat, a mindig aktív és a folyton belenyugvó férfiak, valamint az életet harminckét foggal faló és a kockázatoktól elgyávuló asszonyok, Nagy Attila és Latinovits, valamint Sulyok Mária és Bulla Elma teátrumi jelenlétében megvalósuló alakmásait. A mozgóképnek ezekkel a nehezen felülírható emlékekkel kellett megküzdenie. Meglehet, egy huszonéves érdeklődő, ha megnézi ezeket a 35-40 év előtti, egy lejárt szavatosságú politikai rendszerben készült produkciókat, nem kísérti Sulyok vagy Latinovits játékának szoborrá kristályosodott emléke, talán függetlenül tudja nézni – magukat a filmeket. Csakhogy ez az elképzelt reménybeli néző nem ilyesmire kíváncsi, újabb divatok nyomában lohol. Mi pedig Örkény szellemét keressük ezekben az átdolgozásokban. Őt nem tudjuk szóra bírni, nem azért, mert már nincs köztünk, hanem mert talán az egész magyar irodalmi élet legudvariasabb alakja volt. A világért se árulta volna el, ha nem tetszik neki, amit eredetileg ő ihletett.
De mégis, valljunk csak színt: miként hatnak ma ezek a múlt századi színességek? Megélnek-e még? Hiszen ott a Színészkirály az egyikben, és a másikban Dayka Margit, aki a filmvásznon jó pár csodás asszonyt (Szindbád, A kedves szomszéd, Legato) varázsolt elő jelmeze redői közül. Lehet-e Fábri és Makk dolgozataival ma Örkényt közvetíteni? Szentséget török: netán már az írónak sem ezek a legélőbb, leghatásosabb munkái? Persze erről sohasem az szerzők tehetnek, hanem a háládatlan utókor. Mit mond egy huszonévesnek egy második világháborús sztori, mikor neki Antall József és Mátyás király egyformán történelem előtti idő. Mit ért meg egy valóságshow-kon edződött/butult ifjú abból, hogy egy hatvanas asszony nem hajlandó „fölmenni a hegyre” (jelzem: ezt a szólást sem érti már, lábjegyzetre szorul), utolsó pillanatáig sem tud lemondani az élet lehetséges örömeiről, jelesül a szerelemről, mikor szinte az egész tömegkommunikáció azt sulykolja divatosan lekopaszított fejébe, hogy a szerelem a legifjabbak dolga, mondjuk elmegy 14 és 28 között, mert csak lebonyolítási testtechnika az egész, nem pedig érzelmeken alapuló kapcsolat.
Miként Fábri a színek élénkségébe, akként Makk – operatőre, Tóth János hathatós segítségével – egyfajta túlcizelláltságba ragadt bele, ami lehetett magasrendű művészet a maga idejében, csak éppen Örkényt örkénytelenítette, feledtette el az eredeti mű harsány életszeretetét. Mindenáron újat hozó filmesekként nyúltak a számukra túlontúl kész irodalmi alapokhoz. Akkor nagyon modernnek tűntek, de, mint tudjuk, épp a modernség vész el leghamarabb. A két film helyi értékűvé vált – igaz, szeretnénk ma is ilyen helyi értékű filmeket –, filmklubokban lehet mutogatni, hogy gyermekeink, vagy inkább unokáink ne csupán képernyőről fogadják be a 20. század második fele legnagyobb hatású magyar írójának munkáit, hogy szerencsés csillagállás esetén olvassanak is Örkényt, ne csak Youtube töredékekből ismerjék őt.
Merthogy Örkény halhatatlan. Nincs mese, a groteszk élteti, löki át a befogadás-történet ezredfordulós akadályán. Az a szemlélet, amely kifordítja ugyan a világot, de mégsem mondja, hogy az egésznek semmi értelme nincsen. Budapestet atomtámadás érte, a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez, elgyomosodtak a közparkok, a bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. De másnap megjelent egy hirdetés egy romház kövein: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.” Ő az, Örkény az, ő maga Varsányiné, aki bajaink legközepén is megsimogatja a buksinkat, és egy másik nem kevésbé halhatatlan kis remekművének címét – krisztusi üzenet – suttogja a fülünkbe: „Kelj föl és járj!”
Ha más nem, ez a mostani centenáriumi fölsereglés bizonyította, hogy az ő egypercesei a „kornak foglalatjai”. Hatásában még mindig felmérhetetlen az a robbantó, feszítő erő, ami ezekben a szösszenetnyi terjedelmű írásokban – mint egy irodalmi vegykonyhán titkon kikevert gyógyító labdacsokban – méregteleníti agyunkat, szívünket. Mintha csak az elmélet azon állítását igazolnák, hogy a film mégis novellisztikus jellegű, hogy pár oldalnyi írott szöveg jobb kiindulás egy örökbecsű feldolgozáshoz, mint kötetnyi Tolsztoj, Jókai vagy Mikszáth. Mert ezekben a „mini-mítoszokban” nem a sztori hat, hanem a hiány vagy az ötleteket összeszikráztató rejtett elektromosság.
Se szeri, se száma az Egyperces novellák alapján forgatott apró remekműveknek. Esztergályos Károly még az író életében, de halála után is forgatott tucatnyit eme rövid írások nyomán. Ha összeraknánk a sorukat, kitelne belőlük akár két egész estét betöltő mozgókép. Meg készült még Glória cím alatt tévéfilm, meg játékfilm a Macskajáték nyomán, Katzenspiel címen, miből sejteni lehet, hogy hol is forgatták. A hosszú listázásoknak csak annyi az értelme, hogy jobban kiválnak a remekművek/művecskék. Évtizede immár, hogy Mészáros Péter Eső után című három és félperces szellemi röppentyűje cannes-i díjat hozott a nagytehetségű alkotónak. Legföljebb Örkény óg-móg a túlvilágon, mert az ifjú rendező elfelejtette feltüntetni a főcímen, hogy bizony a Leltár nevet viselő egyperces alapján forgatott.
Halhatatlan az, akiről nem is tudjuk, mi az övé a környező világunkból. Örkény beleépült ezredfordulós lelkületünkbe. Ha tudná, hogy mivel tartozunk neki, csak somolyogna odaát, valahol, valamilyen main túli szellemvilágban. „Hát Istenem, törlesztenek” – gondolná, de nem mondaná, merthogy mindig adott az eleganciára.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1164 átlag: 5.64 |
 |
|
