KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/augusztus
KORTÁRSUNK, SHAKESPEARE
• Takács Ferenc: A zseni és a stróman Shakespeare a filmvásznon
• Schubert Gusztáv: Rögtön jövök S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve
• Varró Attila: Shakespeare-zsánerek
• Hubai Gergely: Shakespeare-zsánerek
• Szabó Noémi: Shakespeare-zsánerek
• Bocsor Péter: High-tech gyűlölet Coriolanus
MARSBÉLI KRÓNIKÁK
• Orosdy Dániel: „Mesemondó volt” Ray Bradbury
• Várkonyi Benedek: Földönkívüli képmásaink Beszélgetés Lukács Bélával
CHRISTOPHER NOLAN
• Huber Zoltán: Privát Batman Nolan avagy a szerzőiség
PUNKFILMEK
• Ardai Zoltán: Nyitott smink Last Call – Dresden Dolls
• Szőnyei Tamás: Pogo a könyvespolc előtt A film és a magyar punk
MAGYAR PANTHEON
• Kelecsényi László: Becs és dics Az Örkény-mozi
KÖNYV
• Forgách András: Visszaigazulás Kővári Orsolya: Árnyékvilág – Tarr Béla-retrospektív
FILMISKOLA
• Gelencsér Gábor: Az emlék: más Történelmi múlt idők
FRANCIA ÚJ RAJ
• Ruprech Dániel: Fáradhatatlan szerelmeskedők Az új francia film
• Horváth Eszter: Mintapolgárok és lázadók Titanic: Francia zátonyok
FILM / REGÉNY
• Bayer Antal: Szenvedély, gyengédség, unalom Beigbeder, a regényíró
• Sepsi László: Gyógyír szívfájdalomra Frédéric Beigbeder: A szerelem három évig tart
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Tengermelléki filmhelyzet Gdynia 2012
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Város a részletekben Beszélgetés Finta Sándor építésszel
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Ha nincs dráma, akkor csinálunk Foci EB
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Marsbéli krónikák

Beszélgetés Lukács Bélával

Földönkívüli képmásaink

Várkonyi Benedek

Amikor az űrlényekről fantáziálunk szörnyeknek vagy épp hozzánk hasonlónak látjuk őket. Csak annyi biztos, a forma képlékeny, a sokszínű földi életet is a véletlenek sora formálta.

Filmet csak a huszadik században kezdtek el csinálni, de az embert sokkal régebben foglalkoztatja az, hogy létezik-e a Földön kívül is értelmes élet, ami azután sok-sok filmnek a témája is lett. Mióta keressük a földön kívüli okos lényeket?

Már a klasszikus görög kor óta – körülbelül Krisztus előtt 400-300 óta – dokumentálva van, hogy akadtak, akik törték ezen a fejüket. Egy-két „fantasztikus regény” is fönnmaradt. Akkor két, egymással versengő elmélet létezett. Az arisztotelészi világképben a Hold és a bolygók nem olyan anyagból vannak, mint a Föld. Arisztotelész elméletét utána továbbfejlesztették, eszerint ahogy egyre följebb megyünk, úgy jönnek egymás után az övek: a víz, a föld, a levegő és a tűz. Mindegyikben a megfelelő élőlények laknak: a vízben halak, szárazföldön mi, a levegőben madarak. De kik laknak a tűzben? Szalamandra nevű izéket tételeztek föl, ez egyébként Truffaut 451 Fahrenheit című filmjének is nevezetes jelkép-állata. Létezett egy másik iskola is, amelynek a természettudománya semmit sem ért, de akkor ezt nem tudhatták. Ők úgy gondolták, hogy a bolygókon és különösen a Holdon lehetnek élőlények.

 

Mennyire volt mindebben tudományos ismeret, és mennyire volt mindez a képzelet szüleménye?

A Holdról már Krisztus előtt 100-ban tudták a görögök, hogy mekkora, akkor már egész jó csillagászati mérések voltak. Földátmérőben megmérték a távolságot, és csak tíz százalékot tévedtek. Ez már igazi csillagászat, tehát természettudomány volt. Úgy gondolták, ha valami harmadakkora, mint a Föld, akkor miért ne lehetnének élőlények rajta? De azt nem tudták, hogy van-e légköre.

 

Mi abból indulunk ki, hogy nekünk szükségünk van levegőre, és a filmekben is olyan lények szerepelnek, amelyek tudnak létezni levegőn, és lehet, hogy hozzánk hasonlóan csak ott tudnak. Egy földön kívüli értelmes lényt csak így képzelhetünk el?

Ezt nem tudjuk, mert csak a földi életet ismerjük. Egy marsi meteoritban megtalálták egy baktérium lenyomatát. Elképzelhető, hogy a Marson négy milliárd évvel ezelőtt elkezdődött az élet. Ezen kívül más adat nincs a kezünkben. De egyetlen mintából veszélyes általánosítani. Van kémiánk és biológiánk, amelyek természettudományok. Márpedig ezeknek a törvényei valószínűleg mindenhol ugyanolyanok. Ezen kívül az élethez szükség van valamilyen folyékony oldószerre, különben az egész „verkli” nem indult volna el 3,7 milliárd évvel ezelőtt a Földön. Ennek az oldószernek nem kell okvetlenül víznek lennie, de gyakorinak kell lennie a bolygón.

 

Itt most elemekről beszélünk, úgy, hogy a földön kívüli életről vajmi keveset tudunk. Viszont a tudományos-fantasztikus filmek gyakorta élnek a földönkívüliek létezésének lehetőségével. Ez tehát mennyire tudományos kérdés, és mennyire tartozik pusztán a fantázia világába?

A Naprendszerről egészen jó adataink vannak, a többi csillagok bolygóiról szinte semmilyen adatunk nincs még. Most kezdik csak megtalálni ezeket az úgynevezett exobolygókat, ezeket épp, hogy látjuk. A Jupiter egyik holdján, az Európán valószínűleg van élet, csak épp nem látunk belőle semmit, mert ez egy vizes hold, sok víz van rajta, de jég alatt. A többi bolygó és hold a Naprendszerben a jelek szerint nem nagyon alkalmas az életre. Van egy csillag, egy kis vacak, halvány vörös törpe, nagyjából a Nap sugárzó teljesítményének a három százalékát adja. „Mindössze” 20,3 fényévnyire van, egyike a legközelebbi csillagoknak. Ennek öt bolygóját azonosították, és az egyiken bizonyosan van víz. Ezért nagy valószínűséggel elindult rajta az élet kifejlődése. Ez még kivándorlási célpontnak is alkalmas lehet. Ez az első olyan bolygó, amelyre legalább is elvben ki lehet települni.

 

Milyen messzire van ez tőlünk?

20,3 fényévnyire. Ez egy nemzedéknyi utazás.

 

Fénysebességgel. De egyelőre nem gyors ez egy kicsit?

Ez száz év múlva nem lesz probléma, de akkor két nehézséggel kell majd szembenézni. Az egyik: iszonyatosan nagy energia kell ehhez az utazáshoz, de hát száz év múlva nyilván nem kőolajat fogunk égetni, a modern, előttünk lévő fizika majd segít ebben. Most 2012-őt írunk; 1906-ban írta Einstein azt, hogy közönséges anyagok irdatlan nagy energiát hordoznak. 1945-ben megcsinálták az atombombát. Tehát száz év múlva lesz energia erre az utazásra. Viszont nem biztos, hogy idő lesz rá. Ez egy nemzedéknyi utazás. Ez önmagában nem jelent semmit, mert aki 1600-ban Angliából kivándorolt Amerikába, azt leírták mint halottat. Csakhogy fénysebességnél gyorsabban nem tudunk üzenetet váltani. Elveszünk egymás számára, mert egy üzenetváltás negyven évig fog tartani.

 

Amikor a „földönkívüliekről” beszélünk, olyanokról, amelyek a filmekben is szerepelnek, akkor értelmes lényekre gondolunk, tehát legalább is marslakókra, és nem pusztán baktériumokra. Ezeknek a létéről kétféle elmélet létezik. Az egyik azt mondja, hogy akkora a világegyetem, hogy kell lennie máshol is értelmes életnek. A másik szerint az emberi értelem olyan kivételes, hogy elképzelhető: ilyen nincs még egy. Mit gondoljunk hát erről?

Az 1930-as, ’40-es években azt hitték, hogy az igazán fejlett értelmes lények – akárhol éljenek is – nagyjából az emberhez hasonlóak. Ugyanis az ember bizonyíthatóan a fejlődés jelenlegi csúcsa, több szempontból is. A két láb, két kar sokkal jobb elrendezés, mint a többi. Az alacsonyabb rendű állatok hatlábúak, a fejlettebbek négylábúak. Ebből az ember be tudja bizonyítani, hogy a legtöbb értelmes lény körülbelül olyan, mint mi. Lehet, hogy nem öt ujja van, hanem négy vagy hat, de ez nem lényeges különbség. Most inkább ennek az ellenkezőjét hisszük.

 

Azaz, hogy a földön kívüli értelmes lények bizonyosan nem úgy néznek ki, ahogy mi?

Egy értelmes lénynek szüksége van olyan karra, amivel manipulál, de az egyáltalán nem biztos, hogy annak kéznek kell lennie. Szinte bármi lehet. És nem feltétlenül csak kettőnek kell lenni belőle.

 

A filmeken mindenféle alakokat lehet látni, akik távolról érkeznek hozzánk a földre. De a filmkészítők nincsenek-e túlságosan bezárkózva a saját fantáziájukba? Régen a marslakót is olyannak ábrázolták, mint egy ember; lehet, hogy három szeme volt, de mégiscsak hasonlított ránk. Vagyis mennyire szabad a képzelet, és e téren mennyire vannak azért mégiscsak fizikai szükségszerűségek?

Ezek nem fizikai, hanem gazdasági szükségszerűségek. A filmekben szerepelniük kell egy csomó földönkívülinek, és a maszkmesterek fantasztikus dolgokat tudnak velük csinálni. De egyelőre egy extra pár kart nehéz készíteni. Ám ahogy fejlődnek a művégtagok, valahogy majd fogják tudni mozgatni a színészek. Az Avatar című filmben például a bolygó lakóinak egyik része hatlábú volt. Ez persze a filmben lehetséges, de itt az nagy kérdés, hogy nekünk miért nem hat végtagunk van. Ugyanis a halaknak négynél több uszonyuk van, a leggyakoribb a nyolc. Ezekből – a farokúszó kivételével – mindből lehetett volna rendes végtag, és a szárazföldön ez nagyon hasznos lett volna.

 

Vagyis úgy gondolja, hogy most is jól jönne a számunkra még néhány végtag?

Egy pár nem lenne rossz. Ugyanis amikor kimászott az első kétéltű a szárazföldre – pontosan tudjuk, mikor történt ez, egy kozmikus katasztrófa után, 362 és fél millió évvel ezelőtt –, akkor a Földön egy nagy becsapódás történt. Ma két, körülbelül hatvan kilométeres kráter létezik, az egyik Svédországban, a Ries kráter, a másik valahol Kanada francia részén, ezen kívül pedig még egy csomó kisebb becsapódásra van bizonyítékunk. Valamilyen kisbolygó megközelítette a Földet, valószínűleg kettétört, és ezek vájták ki ezt a két krátert. Közvetlenül ez után jelennek meg az első kétéltűek, amelyek elvesztettek három, jól fejlett, izmos uszonyt. A leghátsó két uszony nagyon alkalmas lett volna végtagnak; ugyanis amikor kijön a hal a vízből, akkor tízszeresére nő a súlya. A gerincoszlop nem volt eléggé erős ahhoz, hogy fönntartsa az állatot. Így sok tízmillió évig vonszolta magát, míg ha meglett volna a leghátsó pár uszonya, akkor hárompontos alátámasztással nem rogyott volna be középen. Ezt elvesztettük, és nem tudom, hogy miért. Föl sem szokták tenni a kérdést. Vannak olyan kérdések, amelyeket nem illik föltenni, ilyen a „mi lett volna ha”. Az viszont fizika, hogy milyen alátámasztás kell a szárazföldön, milyen a vízben. Nagy, hatlábú állatok igenis valószínűek. És ha egy hatlábú állat kezd el fejlődni a szárazföldön, akkor hamarabb jut el az értelemhez. Ugyanis hat lábról négyre áttérni, az első kettőt fölemelni, mint egy kentaur, nagyon könnyű, mert a négylábas alátámasztás még mindig stabil. Tehát nem dől el, nem kell évmilliókig strapálnia magát, hogy hogyan fog két lábon járni. Vagyis az eszközhasználat révén hamarabb ki tud fejlődni az értelem. Ezt 362 és fél millió évvel ezelőtt eltoltuk.

 

Azt hiszem, ezt most már nem nagyon lehet helyrehozni...

Ezt nem, de valószínűbb, hogy a környező csillagok értelmes lényei hatlábúak, mintsem hogy négylábúak.

 

Beszéltünk a maszkmesterekről. Hogyan látja: a filmkészítők mennyire támaszkodnak a tudomány eredményeire? Mennyire próbálják kiaknázni azokat, vagy inkább az a céljuk, hogy a hatás kedvéért minél jobban elszakadjanak a – legalább is feltételezett – valóságtól?

Kétféleképpen születhet meg egy fantasztikus film. Vagy úgy, hogy egy novella vagy egy regény megtetszik egy forgatókönyvírónak, producernek, vagy úgy – és ilyen volt az Avatar is –, hogy előbb a film ötlete születik meg, és később ezt ültetik át regénybe. Ez a trend nagyjából A csillagok háborújával kezdődött. Az pedig nehezebb kérdés, hogyan dolgoznak a filmesek. A science fiction-írók – legalább is az Egyesült Államokban – önszervező közösséget alkotnak, konferenciákat is tartanak, és vannak közöttük természettudósok. Nyilván nem a legsikeresebb természettudós megy el science fiction-regényírónak, habár erre is volt példa. Amikor tehát regényből készítenek filmet, akkor azt nagyon befolyásolja a természettudomány pillanatnyi állása. A piacon már nincsenek nagy abszurdumok. A fantasy más, mert abban nem szokott közreműködni természettudós.

 

Azért, hogy abban minél jobban elrugaszkodjanak a valóságtól?

Igazán nem rugaszkodnak el. Ál-középkort hoznak létre, visszamennek nagyjából az 500 és 1200 körüli időkbe, és azt az ötletet, ami a megvalósult valahol Földön, tovább fejlesztik. Ők a Föld közelmúltjából merítik az ötleteket. A science fiction-írók viszont majdnem a legutolsó természettudományos állapotot képviselik. Poul Anderson végzett fizikus volt, és bár soha nem működött fizikusként, megvoltak a záróvizsgái. Ezek után ment el sci-fi-szerzőnek, novellái már megjelentek az egyetemi évei alatt. 1972-ben megírta a fizikailag leginkább lehetségesnek látszó csillagközi utazást. Sok ilyet írt, de ennek az 1972-es művének is – ha jól tudom, film is készült belőle – Avatar volt a címe. De semmi köze a mostanihoz. Azért Avatár, mert a hinduizmusban az istenek időnként beköltöznek bizonyos kiválasztottakba, Krisna és Ráma az anyagi világot teremtő Visnu istennek volt az avatárja. Anderson ezt az ötletet használta föl.

 

A tudomány szédületes sebességgel halad előre. A filmkészítőknek is – akik legalább is a tudományos vidékekre merészkednek – hasonló a tempójuk? A mostani űrutazásos filmek követik ez a tempót?

Igen, mert a jövőt akarják bemutatni. És ezt úgy csinálják, hogy odáig mennek el, ahol a filmesnek még biztosak a fizikai vagy biológiai ismeretei. Tehát visszahátrál mondjuk tíz évet, és abból a tíz évből előre megy húszat. Nekem 1994-ben lett mobiltelefonom, de az Egyesült Államokban a nyolcvanas években már egész jó ilyen telefonok voltak. Előtte a sci-fi irodalomban-filmben nincs mobiltelefon. Ez persze nem egészen igaz, mert egy Schmitz nevű, német eredetű amerikai a hetvenes években nagyon homályosan írt valamiről, ami ott van az embernél, és kommunikálni lehet vele, de ez az egyetlen, amely mobiltelefon-gyanús. Mindenki számára világos volt, hogy lehet ilyet csinálni. A második világháború alatt német és angol kémek hurcoltak magukkal rövidhullámú adóvevőt, igaz, ez akkora volt, mint egy bőrönd. Azt nem hitték el, hogy olyan kis készüléket lehet csinálni, amit az ember a zsebében hord, és annyiért, hogy azt a tömegek megvegyék. Ehhez a Távol-Kelet kellett. Húsz év alatt ebből tehát a mobiltelefonból olyan fogyasztási eszköz lett, amely teljesen megváltoztatta a világot. Nézzünk meg egy húsz vagy huszonöt éves sci-fit. El lehet érni a főhőst, ha nincs egy telefon közelében? Ezért mondom, hogy az ötletet nem a sci-fi írók és filmkészítők hozták. De a film azonnal rámozdult, és 1995-ben szinte minden jövőben játszódó filmben van már valamilyen mobiltelefon-szerű készülék. Az 1980-as filmekben nincs. A csillagok háborújának első három részében sincs. Minden más létezik: jedi-lovag meg lézerkard. De mobiltelefon nincs.

 

Mindig arról beszélünk, hogy a film mennyire hasznosítja a természettudomány kutatásait. Tud-e olyanról, hogy a filmkészítőknek annyira elszáll a fantáziájuk, hogy például abból a fizikusok ötletet merítettek?

Vannak ilyen példák. De ezek sokszor nem olyan dolgok, amik nem juthatnának eszébe egy fizikusnak, csakhogy a fizikusnak nem tud minden az eszébe jutni. Van egy szó, amit csak Budapesten értenek: az éceszgéber. Ő écákat, ötleteket tud adni, amelyek néha jók, néha rosszak. De utána a másik ellenőrizheti, és ami jó belőle, azt fölhasználja. Tehát a film adhat ötleteket a természettudósnak. De sokkal gyakoribb ennek a fordítottja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/08 17-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11161