Kortársunk, ShakespeareShakespeare a filmvásznonA zseni és a strómanTakács Ferenc
A Shakespeare-vallás, az Angliában a tizennyolcadik század végére kialakult kultusz a mozgókép révén újabb híveket szerzett. A Shakespeare-mozi az elmúlt száz évben sohasem maradt friss bemutatók nélkül. Shakespeare a sláger, éneklik Cole Porter Csókolj meg, Katám!-jának szereplői, magyarul persze G. Dénes György szövegével, a Shakespeare Makrancos hölgyéből készült 1948-as musicalben. Shakespeare valóban sláger, mégpedig az örökzöld fajtából. És persze a filmvásznon is mindmáig hervadatlan.
Tündöklése a némafilm-korszakban kezdődött – ami persze bizarr ügy: Shakespeare a Shakespeare-i szöveg nélkül? De ez a jelek szerint senkit sem zavart. 1899-ben Angliában készült el a legelső Shakespeare-filmadaptáció, a János király, William K. L. Dickson and Walter Pfeffer Dando rendezésében. Négy rövidke tekercsből állt, közülük egy fenn is maradt: a király haldoklási jelenetét látjuk, a korszak ünnepelt színésze, Herbert Beerbohm Tree alakításában. Töredékes feldolgozás az első francia Shakespeare-megfilmesítés is 1900-ból: a Hamlet párbaja című kétperces snitten Sarah Bernhardt forgatja a vítőrt, a film az ő híres „női Hamletjét”, az 1899-es Hamlet-előadás egy részletét rögzítette a film. Az első teljes Shakespeare-megfilmesítés alighanem 1908-ban készült Amerikában: a tízperces tekercsen a Vízkereszt pergett le. Kicsivel későbbről tudunk egy francia Hamlet-filmről a kor jeles színésze, Jean Mounet-Sully címszereplésével (1910, rendezte: Gérard Bourgeois) és egy angol III. Richardról 1911-ből (a tizenhat perces filmFrank R. Benson műve). A Shakespeare-némafilmek csúcsa, már bizarr érdekessége folytán is, Asta Nielsen egész estés Hamletje (1920) volt – a német filmben dán színésznő játszotta a dán királyfit, persze némán, viszont valódi nőként, aki csupán tetteti magát férfinak, amiből mindenféle baj származik, különösen Horatióhoz való viszonyában.
A hangosfilm megszületése óta aztán nincs megállás, Shakespeare megszólalt a filmvásznon, s szól hozzánk azóta is, szinte egyfolytában. (Angol filmen egyébként az Ahogy tetszik szólalt meg először, 1936-ban – a filmet a budapesti születésű Paul Czinner rendezte.) Mégpedig ezernyi nyelven és formában: alighanem lehetetlen volna egy teljes vagy legalábbis megbízhatóan átfogó katalógust elkészíteni az elmúlt száz év Shakespeare-megfilmesítéseiről, különösen, ha az angol nyelvterületen kívül készült feldolgozásokról is tisztességgel számot próbálnánk adni. De még a megfilmesítések műfaji és mediális tipológiájának a kidolgozása is közel-reménytelen vállalkozásnak látszik.
Mindezt természetesnek és magától értetődőnek szokás venni: hiszen William Shakespeare-ről van szó, ugyebár, akinek nagysága megkérdőjelezhetetlen, s akinek életműve az emberiség közkincse, a földlakók életének majdhogynem metafizikai fundamentuma, az emberről tudható és elmondható dolgok teljessége. Legalábbis így tudja a Shakespeare-vallás, az Angliában a tizennyolcadik század végére kialakult kultusz, amely azután a romantika korszakában egyenest a Jóisten mellé emelte a stratfordi kesztyűsmester és gyapjúkereskedő fiát – kortársai még csupán tehetséges és szorgalmas színi-iparosként ismerték. Magyarországon is így történt: a tizenkilencedik századi angol bardolatry (a bard és az idolatry, azaz a „bárd” és a „bálványimádás” szavakból összegyúrt nyelvi alak, „a Bárd bálványként való imádata”), mint a világban máshol, nálunk is megszülte a maga alig titkoltan vallási nyelvezetét. „Shakespeare egymaga fele a teremtésnek” (Petőfi Sándor); „Shakespeare összes művei szinte egy isteni kijelentés” (Szemere Bertalan); „Isteni kijelentéstől sugárzó lángelme”, akinek a művei „a világ bibliája” (Székely József); „Isteni szellem”, akinek honosítói csakis „az Úrnak választottai” lehetnek (Egressy Gábor) – így tromfolnak rá egymásra a Shakespeare-istenítés tizenkilencedik századi legjobbjaink ajkán – vagy tolla alól – kifeslő szóvirágai. De az utolsó szó alighanem Ábrányi Emilé, aki az „Isten másodszülöttje” titulussal tisztelte meg Shakespeare-t – azaz Isten elsőszülöttjének, Jézus Krisztusnak az öccsét látta benne, afféle ifjabb – junior – Megváltót.
Így született meg a legendák Shakespeare-je, pontosabban a legenda-Shakespeare: a kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen szellemi tökély megtestesülése, az emberiség számára a transzcendencia üzenetét elhozó irodalmi szentség foglalata, jószerivel ember- és természetfeletti lény, akit „csak hódolat illet meg, nem bírálat”, ha szabad idéznem Madách Imrének a voltaképpeni Teremtőre vonatkozó szavait.
Ma már persze visszafogottabb hangon szólunk Shakespeare-ről, de a mítosz azóta sem vesztett hatóerejéből. Olyannyira nem, hogy időnként figyelmeztetni kell magunkat arra, hogy Shakespeare nem – vagy nem csak – mítosz. 1964. április 23-án, Shakespeare születésének a négyszázadik évfordulóján Frank Kermode angol irodalomtudós ünnepi előadást tartott William Shakespeare-ről a Columbia Egyetemen, amely alkalommal jelezte tudós hallgatóságának, hogy engedni fog a kísértésnek és William Shakespeare-t ezúttal embernek fogja tekinteni, azaz minden lényeges és kevésbé lényeges tekintetben éppen olyannak, mint amilyen minden más költő és író, sőt a hallgatóság tagjai és az előadó is.
Kermode előadásának egyébként „Shakespeare türelme” volt a címe. Találó jelző: Shakespeare, az ember (négy év híján) négyszáz éve halott, de a másik, a mitikus Shakespeare azóta is a halhatatlan istenek olimposzi türelmével visel el mindent, amit vele – vagy az ő nevében – művelnek, s nem csupán elviseli, hanem nagylelkűen jóvá is hagyja, és szinte automatikusan értékessé nyilvánítja a vele való foglakozás termékeit. Természetesen azt is remekül bírja, ami a filmvásznon történik vele, immár évszázadnál is hosszabb ideje. Tűri, hogy minden elképzelhető – és elképzelhetetlen! – környezetre, stílusra, korszakra és szubkultúrára átváltsák színműveit. Nem bánja, ha szabvány-filmmusical készül a Makrancos hölgyből (Csókolj meg, Katám! 1953), mint ahogy azt sem, ha űrutazásos science fiction a Viharból (Forbidden Planet – Tiltott bolygó, 1956). Nincs kifogása az ellen sem, ha Gus Van Sant melegprostituáltak viszontagságaira konvertálja Falstaff és Harry herceg IV. Henrikbeli történetét (My Own Private Idaho – Otthonom, Idaho, 1991), mint ahogy a jelek szerint azt sem kifogásolja, ha Macbeth Skócia trónja helyett egy Pennsylvania állambeli kisvárosban üzemelő hamburger-sütődének a megszerzéséért indul harcba (Scotland, PA, 2001; Paul Morrissette), ha Lear király a lányait kiskorukban megerőszakoló gazdag iowai farmer képében jelenik meg a vásznon (A Thousand Acres – Ezer hold, 1997, Jocelyn Moorhouse), vagy ha Hamlet királyfit oroszlánkölyök formájában látja viszont énekes-zenés-táncos rajzfilmen (The Lion King – Az oroszlán-király, 1994; Roger Allers és Rob Minkoff). Azon sem lepődik meg, ha Rómeó és Júlia tragikus históriája New York-i huligánbandák háborúskodásáról szóló filmmusical formáját ölti (West Side Story, 1961; Jerome Robbins és Robert Wise), latin-amerikai maffia-környezetben pereg le videoklip-stílusban (William Shakespeare’s Romeo+Juliet, 1996; Baz Luhrmann), vagy ha a két veronai szerelmest két kertitörpévé rajzolja át a komputer-animáció (Gnomeo and Juliet – Gnómeó és Júlia, 2011; Kelly Ashbury).
Lehetséges persze, hogy halhatatlanunk némi nosztalgiával gondol vissza a műveiből készült megfilmesítéseknek arra a korábbi korszakára, amelynek Laurence Olivier V. Henrikje (1944) volt az előjátéka, majd Hamletja (1948) az igazi, diadalmas nyitánya. A Shakespeare-adaptációk klasszikus korszaka volt ez, Olivier mellett Orson Welles, majd Peter Brook, Grigorij Kozincev, Franco Zefirelli és Akira Kurosawa évtizedei. Ezeknek a Shakespeare-en felnőtt és Shakespeare-hez felnövő rendezőknek a méltatásába, filmjeik jelentőségének felbecslésébe, sajnos, még csak bele sem kezdhetünk ez alkalommal.
Pedig tanulságos lenne, különösen annak fényében, hogy az angol nyelvű világban – de, ha jól látom, máshol is – húszegynéhány éve, nagyjából Kenneth Branagh 1989-es V. Henrikje óta – a film jó néhány vizuális utalással rója le tiszteletét a Laurence Olivier-i előkép előtt –, egy mennyiségére és sokféleségére nézve minden korábbit felülmúló Shakespeare-megfilmesítési hullámnak – ha nem egyenesen áradatnak – vagyunk a tanúi. Az adaptációkban viszonylag szegényes hetvenes évek néhány jeles filmje – Peter Brook Lear királya (1971), Roman Polanski Macbethje (1971) vagy Derek Jarmantől A vihar (1979) – és egy-két televíziós vállalkozás – például az 1978 és 1985 között készült összkiadás, az un. BBC Television Shakespeare – után Branagh Shakespeare-szériájával párhuzamosan rendkívüli mértékben felélénkül a Shakespeare-adaptációs ipar, ekkor készülnek el Peter Greenaway, Al Pacino, Michael Radford, Julie Taymor, Baz Luhrmann, Tim Blake Nelson, Richard Loncraine, Oliver Parker, Lloyd Kaufman, Adrian Noble, Trevor Nunn, Gil Junger, Michael Hoffmann, Michael Almereyda, Stephen Cavanagh és Ralph Fiennes megfilmesítései. Így vagy úgy, de mindegyiknek van valami köze William Shakespeare-hez, s persze mindegyiknek így vagy úgy, de szüksége is van William Shakespeare-re. Pontosabban a halhatatlan „William Shakespeare”-re, mégpedig – választhatóan és tetszőlegesen – mítosz, kultusz, ikon, image, szimulakrum, illetve „a brit nemzeti kulturális örökség” címkéjével forgalmazott exportcikk, értéktanúsító márkajegy vagy logó formájában.
Ebből a termésből – mint ahogy a korábbi megfilmesítési hullámokból – egyvalami hiányzik: alig-alig képviselteti magát, mondhatnánk, távollétével tüntet az életrajzi film, a – lassanként nálunk is meghonosodó angol szóval – biopic műfaja. Amióta film a film, töretlen a hódítókról (Nagy Sándortól Napoleonig), vallásalapítókról (Jézus Krisztustól Mohamedig), politikusokról (Lincolntól Nixonig), orvosokról (Dr. Semmelweistől Dr. Ehrlichig), zeneszerzőkről (Liszttől Mahlerig), írókról (Zolától Capote-ig), stb. szóló biografikus feldolgozások sora.
Shakespeare élete a különös kivétel: saját személyében igen-igen ritkán látható a filmvásznon. Teljes életpályáját a jelek szerint egyetlen feldolgozás követi végig, s az is televíziós produkció: a neves angol drámaíró, John Mortimer (1923–2009) munkája, az 1978-ban Mark Cullingham, Robert Knights és Peter Wood rendezésében készült Will Shakespeare című hatrészes tévésorozat. (1980-ban a Magyar Televízióban is levetítették a BBC Shakespeare-sorozat bevezető filmjeként, és az alapjául szolgáló regény is megjelent magyarul: John Mortimer, Will Shakespeare, 1980.)
Életének egyes epizódjaihoz, sorsának fordulóihoz sem szívesen nyúltak a rendezők. Tudunk egy korai angol hangosfilmről (The Immortal Gentleman – A halhatatlan úriember, 1935, Widgey R. Newman), amelyben Shakespeare egy southwarki kocsmában ejtőzik pályatársaival, Ben Jonsonnal és Michael Draytonnal. A kocsmai figurákról színdarabjainak a szereplői jutnak eszébe, és a színdarabok jelenetei, amelyben szerepelnek, tüstént meg is elevenednek a nézők számára. Nem nagy ötlet – az angol filmtörténészek elnéző mosoly kíséretében emlékeznek meg a vállalkozásról.
Shakespeare életének egy epizódjával foglalkozik a Waste of Shame címmel 2005-ben bemutatott BBC-tévéfilm is (teljes címén A Waste of Shame: The Mystery of Shakespeare and His Sonnets – „Mocsokban tékozolni”: Shakespeare és a szonettek rejtélye), melyet John McKay rendezett William Boyd regényíró forgatókönyvéből). A film – címe a CXXIX. szonett kezdősorát idézi – Shakespeare szexuális titkokat rejtő versfüzérével, a versek két titokzatos címzettjével, a „szépséges ifjúval” és a „fekete hölggyel” foglalkozik, s lényegében azt követi nyomon, hogy kitől és miként kapta el Shakespeare a szifiliszt.
Nem véletlen persze az utókornak ez a tartózkodó magatartása az életrajz ügyében. A romantikus Shakespeare-mítosz fűtötte képzeletünk nemigen tud megbékélni avval a lehangolóan prózai élettörténettel, amely a Londonban szorgos színműírásból és jól átgondolt szórakoztatóipari befektetésekből megtollasodó stratfordi polgár életére vonatkozó tényekből kirajzolódik. Hiszen semmi izgalmas nem történt vele egész életében. Egyetemre nem járt, katonáskodni nem katonáskodott, külföldön sohasem fordult meg. Pályatársai, riválisai és barátai mind színesebb életet éltek és drámaibb halált haltak, mint ő: ellenlábasa, Robert Greene halálra itta magát, példaképét, az Isten létét lármásan tagadó és a fiúszerelmet dicsőítő Christopher Marlowe-t homlokon szúrták egy kocsmai verekedésben, barátját, Ben Jonsont folyvást becitálták a hatóságok, felfogató beszédekért és írásokért, egyszer meg egyenesen gyilkosságért, kevesen múlott, hogy fel nem akasztották. Shakespeare óvatos duhaj volt, hosszú és békés öregkorra játszott, amire – amikor odaért, módosan és egészségesen – meg is volt minden esélye; aztán – c’est la vie – ötvenkét évesen elragadta a halál.
Meg lehet persze találni a módját, hogy érdekessé, rejtélyessé és kalandossá tegyük ezt az önmagában nem sokat ígérő pályát, mégpedig nagyjából kétféleképpen. Egyrészt a képzelet segítségével mindenféle izgalmas dologgal tölthetjük ki az életrajz száraz tényei közötti réseket; másrészt az unalmas életrajzot helyettesíthetjük egy jóval izgalmasabbal, mégpedig azon az alapon, hogy William Shakespeare stratfordi polgár és londoni színész nem azonos a mitikus William Shakespeare-rel, a világirodalmi jelentőségű drámaíró-zsenivel, William Shakespeare drámáit – ahogy mondani szokás – nem William Shakespeare írta. Mindkettőre van gyakorlati példa az utóbbi időszak Shakespeare-filmtermésében: két feltűnést, sőt vihart kavart biopic is született mostanában, A szerelmes Shakespeare (1998, John Madden) és az Anonimus (2011, Roland Emmerich), melyek közül a korábbi film az első módszert alkalmazta, az újabbik viszont a második lehetőséggel élt.
Hogy mi tényszerűen vagy valószínűsíthetően igaz A szerelmes Shakespeare-ben mindössze ennyi: egy londoni színész és kezdő drámaíró, bizonyos William Shakespeare az 1590-es évek derekán Rómeó és Júlia címmel írt egy színdarabot, amelyet többször is előadtak, majd 1597-ben kinyomtattak. Ezen kívül tudjuk még, hogy hol álltak a színházak, mi volt a nevük, s hogy hívták azokat a színházi embereket, barátokat és riválisokat, akik hősünket körülvették.
A többi viszont színtiszta kitaláció – viszont igen játékos és önironikus módon működtetett kitaláció. A film ugyanis a beavatott, bennfentes vagy hozzáértő nézőnek mindvégig felkínálja azt a lehetőséget, hogy a kitalációt kitalációként leleplezze. Az alkotók – közöttük az ironikus Shakespeare-átiratok leghíresebbjének, a Rosencrantz és Guildenstern halottnak a szerzője, a színműből készült 1990-es film rendezője, Tom Stoppard – folyvást kikacsintanak a nézőtérre: természetesen mi is tudjuk, hogy ez nem igaz, mint ahogy ti is azonnal rájöttetek erre, így örömmel nyugtázhatjátok, mennyire beavatott, bennfentes vagy hozzáértő nézők vagytok. Játékos anakronizmusok várják, hogy diadalmasan lecsapjunk rájuk. Shakespeare agykurkászhoz jár – ahogy egy mai amerikai író a pszichoanalitikusához. Az új darabhoz színészválogatást tartanak – a tizenhatodik század végén természetesen nem volt ilyen. Shakespeare szerelme, Viola de Lesseps férfinak adja ki magát, és eljátssza Júlia szerepét – a korabeli színházban nő nem léphetett színpadra. És így tovább: Shakespeare-t és világát merő fikcióként tálalja fel a film – de egy percig sem titkolja, sőt játékosan le is leplezi a tálalás fiktív voltát.
Ugyanez az ironikus játék mélyebb szinten is működik A szerelmes Shakespeare-ben. Hogyan keletkezett a Rómeó és Júlia – erről szól a történet. Viola de Lesseps, egy dúsgazdag kereskedő lánya beleszeret az írásgörccsel küszködő Shakespeare-be. A drámaíró is szerelemre ébred az ifjú hölgy iránt, s a szerelem meghozza az ihletet: Shakespeare a Rómeó és Júliában megalkotja kettőjük szerelmének, illetve szerelmük beteljesülhetetlenségének tragikusan költői emlékművét. Ihlet, érzelem, személyesség, önkifejezés – ezek persze egy későbbi kor, a romantika művész- és művészet-mitológiájának a vezérszavai, Shakespeare korába visszavetítve mélyen anakronisztikusak. Hogy ezúttal – játékosan képtelen módon – romantikus költő-zsenivé lényegül át a reneszánsz mester, ennek felismerése is a bennfentes, kultúrtörténetileg is képzett nézőkre vár.
Hogy a legújabb Shakespeare-biopic, az Anonimus rejtelmeiben eligazodjunk, ennél is többre van szükségünk. Roland Emmerich filmje tulajdonképpen anti-biopic, ugyanis Shakespeare életének bemutatásában a hovatovább kétszáz éves múltra visszatekintő stróman-teóriát teszi meg sorvezetőjének: a nem túl művelt és színésznek is középszerű Shakespeare csupán a nevét adta egy nála mérhetetlenül tehetségesebb zseninek, a művek igazi szerzőjének, aki valamilyen oknál fogva nem kívánta felfedni személyazonosságát.
A stróman-teória a bardolatry logikus folyománya volt. A mennyei magasságba emelt Shakespeare mítoszához meg kellett keresni a megfelelő embert, közrendű szülők gyermeke helyett az előkelő idegent, a prózai életrajz mélyén lappangó titkot, a személy- és szerepcsere megfejtésre váró rejtvényét. Meg is találták, hiszen csak akarni kellett: „a világ minden tárgya és rajza és ábrája”, jegyzi meg Karinthy Frigyes egy helyütt, „rejtélyes problémává lesz, ha nem annak nézem, ami, hanem valami titkos tervet teszek fel mögötte”.
Jelölt is akadt az „igazi” Shakespeare-re jó néhány: az úgynevezett „szerzőség-probléma” története áttekinthetetlen és summázhatatlan, a lelkes amatőrök és outsiderek könyvtárra rúgó ilyen-olyan „megfejtéseinek” se vége, se hossza. Két jelöltről azért érdemes néhány szót szólni. Szerb Antalt idézném, A világirodalom történetéből (1941): „Amióta Shakespeare-kultusz van, él az a feltevés is, hogy a Shakespeare-darabokat nem W. Shakespeare írta, a színész, hanem valamelyik korabeli nagyúr, aki szégyellte darabjait saját neve alatt közrebocsátani. A múlt században leginkább Baconra gyanakodtak. … Azóta több szerző-jelölt került forgalomba, ma leginkább Edward de Vere, a XVIII. Earl of Oxford van divatban”.
Francis Bacont annak idején bizonyos Ignatius Donnelly azonosította „véglegesen” a Shakespeare-drámák szerzőjeként; megcáfolhatatlan bizonyítékait 1888-ban tárta a világ elé a The Great Cryptogram (A nagy kriptogramma) című 1030 oldalas könyvében. Edward de Vere, Oxford grófja az 1920-as években került előtérbe – erre utal Szerb az idézett passzusban –, s manapság ismét ő a Shakespeare-rejtvény megfejtésén fáradozók kedvence, különösen Mark Anderson „számos új bizonyítékkal előálló” 2005-ös könyve, a „Shakespeare” by Another Name („Shakespeare”, bárhogy nevezzük) óta.
Az Anonimus főhőse is Edward de Vere, akit sem a pénz, sem a politika nem érdekel, akit egyetlen szenvedély, az írás éltet. Főúrként persze nem írhat a közrendű és alantas színházak számára, ezért Ben Jonsonnal próbál alkut kötni: adassa elő a legkiválóbb kortárs-drámaíró a maga nevén, azaz Ben Jonson műveiként a gróf drámáit. Jonson vonakodva mond igent az ajánlatra, és amikor egyik ismerőse, bizonyos William Shakespeare, közel-írástudatlan, gyenge színész, cinikus könyöklő, megneszeli az alkut, Jonson ráhagyja, legyen ő Oxford gróf irodalmi strómanja.
De Vere egyébként grófnak sem akárki: mint kiderül, királyi fattyú, magának Erzsébet királynőnek a szerelemgyereke. A film készítői evvel az. „Tudor-királyfi”-teóriát melegítik fel: a Bacon-hívők a királynő törvénytelen fiát látták az érdemes filozófusban és közszolgában (idővel lordkancellár lett belőle), s nyomukban az oxfordisták de Vere esetében is hitelt adnak ennek a feltevésnek. Szerintük így de Vere a Tudor-dinasztia sarjaként akár trónra is kerülhetett volna Erzsébet halála után, mert jogcíme erősebb volt VI. Jakabénál, a Stuart-házi skót királyénál. (Hogy miért nem így történt, erről szól a film.)
Ezek szerint tehát Shakespeare műveit Angliai Erzsébet törvénytelen fia írta – akivel, legalábbis a film szerint, később vérfertőző viszonyra lépett a királynő, és ennek a viszonynak lett a gyümölcse Henry Wriothesley, Southampton grófja. Az ő személye körül egyébként a Shakespeare-szonettek ügyében szimatol rendületlenül a rejtvényfejtő igyekezet, lévén az egyik jelölt a versfüzérben emlegetett „szépséges ifjú” személyére. És ha ő volt ez az ifjú, akkor, ugyebár, „William Shakespeare” (azaz Edward de Vere) homoerotikus hevületű szerelmes verseinek a címzettje a gróf saját fia volt…
Itt kell abbahagyni ezt az egészet.
A különös az, hogy ebből az abszurd zagyvalékból izgalmas és hatásos film született. Ha nem tudom, hogy mindez képtelenség, magával ragad a látvány: a vér, a kéj és a kegyetlenség panorámája, a sötét hatalmi játszmák kibogozhatatlan szövevénye, mint ahogy az időben merészen évtizedeket előre-hátra ugráló elbeszélésmenet, a nagyszerű színészi játék (Vanessa Redgrave a királynő, Rhys Ifans a gróf, remek mindkettő), és a film képi világának a Jarman-Greenaway iskolát idéző barokkos-manierista festőisége. Még akár Shakespeare-ről is megfeledkezhetünk – jelentéktelen staffázs-figura a filmben.
Shakespeare-ről persze nem feledkezhetünk meg. Egyszerű, miért: ha ő nincs, film sem készülhetne arról, hogy ő valójában nem is létezett. Azaz Shakespeare nemlétét is Shakespeare kultusza élteti.
Lássuk be: egy zseni strómanja volt – önmagáé.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1417 átlag: 5.48 |
 |
|
