KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
   2014/március
JANCSÓ MIKLÓS
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 1. rész
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 1. rész
MAGYAR MŰHELY
• Schreiber András: Két szűk esztendő Beszélgetés Havas Ágnessel
MELODRÁMA
• Pápai Zsolt: Pátosz és realizmus John Cassavetes modern melodrámái
• Kovács Ilona: Ha a botrány elmarad [RÉSZLET] Apácasors Diderot-tól napjainkig
LATIN BŰNÖK
• Géczi Zoltán: Latin bűn A latin-amerikai thriller evolúciója
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Czigány Tamás (1928-2014)
LATIN BŰNÖK
• Sepsi László: Foggal-körömmel Latin-amerikai horrorfilmek
VERHOEVEN
• Csiger Ádám: Hús + fém [RÉSZLET] Paul Verhoeven – 2. rész
• Andorka György: Engedelmes test Robotzsaru
BALKÁN EXPRESSZ
• Szíjártó Imre: Csonka napok Új szerb film
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Ki ölte meg Bambit? Julien Temple Sex Pistols-filmjei
TELEVÍZÓ
• Gáncsos Kármen: Éjjel-nappal fikció Televíziós dokurealizmus
FESZTIVÁL
• Gellér-Varga Zsuzsanna: Én és énke a filmvásznon Amszterdam
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: A börtönből jött királyfi Joyce Maynard: Nyárutó
• Baski Sándor: Családi pótlék Jason Reitman: Nyárutó
KRITIKA
• Pályi András: Kérdések a múlthoz Wałęsa – A remény embere
• Huber Zoltán: Variációk kanapéra Couch Surf
• Nagy V. Gergő: Vissza a kamaszkorba Megdönteni Hajnal Tímeát
• Muhi Klára: Azok a régi hengergőzések Szerelempatak
MOZI
• Csiger Ádám: A plebejus herceg
• Baski Sándor: A Grand Budapest Hotel
• Kránicz Bence: Prince Avalanche – Texas hercege
• Forgács Nóra Kinga: Vijay és én
• Sepsi László: Én, Frankenstein
• Andorka György: Téli mese
• Huber Zoltán: Herkules legendája
• Roboz Gábor: Nyomtalanul
• Varró Attila: Műkincsvadászok
• Horváth Eszter: Idegen a tónál
• Kovács Kata: Végtelen szerelem
DVD
• Pápai Zsolt: Meteo
• Csiger Ádám: Mozimaraton: Akciófilmek hétvégére díszdoboz
• Soós Tamás Dénes: Hamarosan…
• Tosoki Gyula: Félelmetes nap
• Soós Tamás Dénes: A folyosó túloldalán

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Verhoeven

Robotzsaru

Engedelmes test

Andorka György

A Robocopot újrateremtő Padilhát szerzői pozíciója és társadalomkritikus hangja is rokonítja holland elődjével.

 

A közkeletű bölcsesség, mely szerint minden zseni mögött áll egy nő, egészen új fénytörésbe kerül, ha belegondolunk, hogy a Robotzsaru elkészültét valójában Paul Verhoeven nejének köszönhetjük. A holland rendező eredetileg ugyanazzal a lendülettel hajította félre a forgatókönyvet, amellyel a felszínes néző szórakoztatóan ostoba műfaji darabként hajlamos elmenni minden idők egyik legjobb szatírája mellett – miután azonban Verhoeven az asszony nyomására adott még egy esélyt a szövegnek, realizálta, hogy az jóval több lehetőséget rejt magában, mint elsőre látszik. A folytatás pedig már – engedtessék meg a közhely – történelem. A film a Reagan-éra emblematikus alkotása lett, minden percében a nyolcvanas évek Amerikája elé tartott görbe tükör, amely a korszak tendenciáinak torz felnagyítására építő alapmotívumai mellett (a társadalom, amely megváltójaként tekint a Frankenstein-doktorok keze által feltámadó, állig felfegyverzett Jézus-figurára; a nagyvállalati befolyás egészen a rendfenntartás kiszervezéséig fajuló extremitása) megszámlálhatatlan mennyiségű apró poénra fűzi fel mondandóját. A technicolor nacionalizmussal párosuló militarista hevület és az agymosó média is megkapja a magáét, akárcsak az elnöki krédó, melynek jegyében az állam – némi szarkasztikus túlzással – csupán terepet biztosít a darwini szelekció működéséhez. Amellett, hogy a nyolcvanas évek egyik meghatározó filmjét tette le az asztalra, a Robotzsaru Verhoeven bő évtizedig kitartó hollywoodi karrierjének elindítója lett, hogy néhány film erejéig a tengerentúlra is átmenthesse a receptet, amelyben a műfaji kliséket egyszerre működteti és teszi idézőjelbe, a camp határán egyensúlyozó elidegenítő, szatirikus látásmód mellett pedig gyomorforgató erőszakot használ kötőanyagként.

     A remake körül keringő hírek kapcsán jogosan merült fel a kérdés, hogy a nyári bemutatónaptárban kipipálható látványfilmes rubrikán kívül mit hozhat a konyhára Verhoeven kult-klasszikusának, kora olyannyira emblematikus és beágyazódott filmjének leporolása. A sokáig Darren Aronofsky nevével összekapcsolt produkció rendezői székét végül az utólag több mint kézenfekvő választásnak bizonyuló brazil José Padilha foglalta el. Kemény témákhoz baloldali-egalitárius alapállásból nyúló dokumentumfilmek (Bus 174, Garapa), valamint a riói drogmaffia és a különleges egységek harcát bemutató Elit halálosztók 12 rendezőjeként a sztorival bizonyos szempontból hazai pályán érezhette magát (lásd establishment kontra társadalom; egy kvázi fasisztoid rendőri szervezet és az „igazolható” erőszak kérdései), azt pedig már brazíliai filmjeivel is megmutatta, hogy biztos kézzel vezényel le sodró lendületű, hektikus akciójeleneteket. Padilhát mindemellett szerzői pozíciója is rokonítja holland elődjével: Verhoevenhez hasonlóan egyfelől adott az éles társadalomkritikus hang, származása okán pedig a külsős szemmel láttatott kortárs Amerika – a projekt ráadásul mindkettőjük számára a hollywoodi megkapaszkodással kecsegtető próbakövet jelentette. A rendező minden fórumon hangsúlyozott állítása szerint célja sokkal inkább az alapelemek kihasználása volt a jelen kor égető kérdéseinek felvetéséhez, mintsem a Verhoeven-opusz szolgai utánzása – az ajtón kopogtató ember-gép fúzió ma már egyre égetőbb kérdéseire helyezett kiemelt hangsúly mellett így mintegy magától értetődően kerülnek elő az Obama-adminisztráció szekrényből kidőlt csontvázai.

     Helyszíni kapcsolás a robotokkal megszállt Iránból: a főcím előtti szekvencia kézikamerás snittekkel hozza tapintható közelségbe a válságövezet káoszát. Erős kezdés, amely azonnal megveszi a nézőt – a hidegrázás forrása, hogy mindez ma már a legkevésbé sem a fantasztikum terepe. Kis lépés a hadiiparnak, veszélyes ugrás a társadalomnak – noha a robotizált háború pusztán logikus lépcsőfoka a hadviselő testek feletti kontroll és az ellenféltől való elidegenítés koordinátái mentén haladó történelmi trendnek. A lélektani határ a közvélemény számára mégis egyértelmű: egy lelkiismeret nélküli masina nem húzhatja meg a ravaszt. A megoldás kézenfekvő: „szellemet” a gépbe, ha ezt várja a publikum, a marketingkommunikáció alapstratégiáit eközben persze ne feledjük (egyaránt frenetikus ötlet a jelenet, ahol a vezetőség az amputált jelöltek között válogat, akárcsak a fókuszcsoportos piackutatás a páncél külcsínjét illetően). Ezen a ponton is kiütközik a remake ezredfordulós trendekre reflektáló hangsúlyeltolódása: messze már a ‘87-es film kormányzati és alvilági összefonódások mentén sematikusan ábrázolt, ördögi és elnyomó vállalata – a rendszernek mi magunk sokkal nagyobb mértékben vagyunk részei és fenntartói, mintsem hajlandóak lennénk beismerni.

     A film az előzőeket visszájára fordítva azonban felteszi a kérdést: mi történik, ha az emberi aggyal csupán organikus gépet költöztetünk a mechanikus foglalatba? Az emlékek leradírozásával operáló eredetivel szemben itt a mentálisan ép Murphy-től első lépésben elveszik tűzharc közbeni szabad akaratát, és agyát megtévesztve a gépi szoftver potyautasává teszik, majd a neurohormonok manipulálásával züllesztik érzelemmentes, célorientált zombivá. (Ennek apropója mellesleg a Verhoeven-filmhez méltó élc: a tudósoknak – az emberi tényezővel reklámozott – csúcsterméket leleplező sajtótájékoztatóra kell bármi áron szalonképessé tenniük a kiborult bádogembert.) Murphy leszedált gépembere egyszerre válik tökélyre vitt „engedelmes testté”, a teljes rendőrségi adatbázishoz és megfigyelőrendszerekhez való korlátlan hozzáférésével felvértezetten pedig a Panoptikon őrszemévé (Foucault citálása annál is adekvátabb, mert a Felügyelet és büntetést a rendező maga idézi az Elit halálosztókban); a gépi parancsok felülbírálása ezzel mintegy a saját karosszériájában testet öltött rendszer elleni lázadás szimbólumává emelkedik.

     Padilha a robotzsaru-sztorival voltaképpen karcsúbb formában szintetizálhatta az Elit halálosztók-filmpáros ívét, amelyben a politikai elit, az erőszakszervezetek és a média háromszögének összetett viszonyrendszerébe vetett egyén lehetőségeit vizsgálata. Míg az első film végére Matias az elit drónhadseregének „betört” tagjává válik, addig a folytatásban mentorára, a filmeket narráló Nascimentóra helyeződik a hangsúly, aki a „sötét lovag” addig meggyőződéssel vállalt szerepével meghasonulva a filmet (szélmalom)harcba induló csatakiáltással zárja – ezúttal már a teljes, elrontott hatalmi intézményrendszer ellen. A Robotzsaru Murphy-je a remake-ben visszanyeri az irányítást, a robottörvényt hatályban hagyó elnöki vétó deus ex machina megoldásával pedig a film rendszerkritikus felhangjait alapvetően a vállalati szférára és a manipulatív médiára korlátozza. A korábbi filmek védjegyének számító reklámspotok ugyan hiányoznak, de az eredeti szelleméhez híven időnként itt is átkapcsolunk a Fox News-beütésű tévécsatornára: ezúttal Samuel L. Jackson fontos mellékszereplővé előlépett, imádni valóan demagóg műsorvezetője foglalja keretbe a filmet, bőszen agitálva a robofóbiás jogvédők és a liberális washingtoni „galambok” ellen.

     Az apró hommage-ok sokasága ellenére a két verzió valójában nehezen értékelhető egymás mellett: az új modell „punk” felmenőjénél jólneveltebb, áramvonalasított termék, amelynek gerincét a gátlástalan humor és vérbő hatásesztétika helyett a mélyebb emberi dráma alkotja, és éppen ezzel sikerül kilépnie az előd árnyékából. Ha hihetünk a rendező beszámolójának, amely szerint keserves, gyakran hiábavaló küzdelmet folytatott saját víziójának vászonra viteléért, az persze bosszankodásra ad okot: nem kizárt, hogy az évtized egyik jelentős hollywoodi teljesítményével lettünk volna gazdagabbak, ha a producerek blokkoló karperece nem villan fel a rendező minden egyes merészebb ötletével szembesülve. Padilha azonban így is tisztességesen helytállt a blockbusteripar kontraszelekciós nyomásával szemben, és az érezhető kompromisszumok ellenére legitim újrafilmet tett le az asztalra. Puccos, helyenként konfekció-megoldásokat használó (ál)ruhája mögött az új Robotzsaru ismét szerteágazó társadalmi, politikai, morális problémákat rejteget – bár a frissített verzió kapcsán felmerülő legkényelmetlenebb kérdés egyértelműen az, hogy újabb emberöltő múltán vajon lesz-e tétje még egyszer átértelmezni a robottestben feltámadó rendőr történetét, vagy ekkor már mikrochippel a fejünkben fontolgatjuk majd, letöltsük-e a klasszikus darab retinavetítőre optimalizált változatát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/03 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11835