Filmzene

Julien Temple Sex Pistols-filmjei

Ki ölte meg Bambit?

Pernecker Dávid

A punk nem halt meg. De vajon létezett-e egyáltalán?

A Sex Pistols tündöklésének és bukásának igaz történetét a mai napig homály fedi. Minden idők egyik legfontosabb együttese vajon popkulturális délibáb volt csupán, vagy őszinte és elhivatott szociológiai kommentár? Julien Temple Sex Pistols-fimjei mindkét lehetséges igazságverziót körbejárják.

*

A punk nem halt meg. De vajon létezett-e egyáltalán? E provokatív kérdés mintha már önmagában is Malcolm McLaren (1946-2010) igazát bizonyítaná. McLaren ugyanis nem csupán a Sex Pistolst, hanem az azzal egy időben kialakult punk mozgalmat is saját termékének tekinti. Sex nevű underground divatboltjának szegecses-kockás fétisruháinak díszletei között faragta baltával az együttes jól ismert ellenimázsát, s itt vetette papírra a Sex Pistols által képviselt generáció ideológiájának vázlatpontjait is. Az, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, a művészeti egyetemről kibukott McLaren szemszögéből nézve lényegtelen, hisz mindkettőt ő találta ki. Ebből kifolyólag pedig egyik sem létezik. Legalábbis ez az, amit a Sex Pistols menedzsere el akar hitetni.

A nagy rock ‘n’ roll svindli a McLaren által kinyilatkoztatott teremtéstörténet folyamatába nyújt kényelmetlen betekintést. A filmet a Gyorsabban cicamica, ölj, ölj! után méltán magasztalt Roger Ebert és Russ Meyer készítette volna el. Az első forgatási nap után azonban megjelent a produkció fölött egy fiskális feketelyuk – nevezett Malcolm McLaren. Van abban ugyanis valamiféle tragikomikusan önmagyarázó irónia, hogy a kapzsiságától vezérelt McLaren saját filmötlete alól sikkasztotta el a filmalapot. A nagy rock ‘n’ roll svindli így került a filmiskolából frissen szabadult Julien Temple kezébe, akinek pennykből kellett újraállványozni a látatlanban is formabontó, és épp ezért igencsak rogyadozó zenekarfilmet. A nagy rock ‘n’ roll svindli tetemes része 1978-ban, a Sex Pistols hírhedt utolsó koncertje után, és Sid Vicious letartóztatása előtt égett celluloidra. Széttartó külcsínével és felkavaró belbecsével pedig a mai napig kifejezetten nehéz szembesülni.

A filmet McLaren svindli-tízparancsolatának felmondása szervezi mozaikszerű rock-tablóvá. „Demonstráljuk a kiadók számára egy olyan együttes sikerpotenciálját, melynek tagjai nem tudnak zenélni” szól az egyik fejezet jellemzően provokatív címe. Ez a leckékre tagoltság pedig majdhogynem elviselhetetlenül epizodikussá teszi McLaren kétes erkölcsű, önként leleplezett bűvészmutatványát. A nagy rock ‘n’ roll svindli alapvetően két lazán kapcsolódó cselekményszállal tartja egyben kócos felépítésű fejezeteit. Az egyik egy riport, melyben McLaren saját használati utasításának pontjait fejti ki hol beszélőfejként Temple kamerájába nézve, hol pedig a Trójai Heléna névre hallgató törpelánynak magyarázva. Mindeközben a másik szálon Steve Jones, a Sex Pistols gitárosa film noir detektívparódiaként nyomoz az őt – és a sok vizet nem zavaró Paul Cook dobost – jó pár fonttal megrövidítő McLaren után. Persze mindez csupán cinizmussal és iróniával elkevert ürügy a Sex Pistols és a menedzser közti nézeteltéréseket kiforgató metaforikus rájátszásokra. Gettódiszkóban szól a Pretty Vacant funky-verziója, elkészül a zenekarról egy debilitásában is metareflexív film-a-filmben, Sid Vicious pedig dalszöveget improvizál Sinatra egyik slágerére, valamint alsógatyában énekli Eddie Cochran egyetlen ismert dalát, és így tovább, végig több tucat mítoszromboló sületlenség mentén. Eközben pedig Jones és Cook Braziliába utaznak, hogy felvegyék a Nagy Vonatrablásért felelős Ronnie Biggst a Sex Pistols megüresedett énekesi posztjára. Amellett, hogy a vele felvett idézőjeles Pistols-dal feltehetően az együttes kreatív mélypontja, Biggs láthatóan nem is igazán érti, hogy mit keres a filmben – és ezzel nincs egyedül. Biggs mellett megjelenik a szintén frontemberi pozícióra szánt Edward Tudor-Pole is, aki a film legemlékezetesebb jelenetében mozi-büfésként énekli pszichotikus vehemenciával a film első címváltozatára utaló Ki ölte meg Bambit? című egészen idióta dalt. Ezután pedig senkit nem lep meg, hogy az erősen befolyásolt Vicious a film végén a nézőtéren ülők közé ereszt egy sorozatot. Felkavaróan szürreális illusztrációk ezek, melyek az ingatag kerettörténetet szédítően szilánkosra darabolják. Ez a strukturális zabolázatlanság azonban tovább gabalyodik az össze nem illő stíluselemek egymásba mosásával. Az interjúhoz kapcsolódó helyszín egy ódon viktoriánus kastély és udvara, mely meseszerű feldíszítettségében és barokkos zsúfoltságában homlokegyenest ellentétben áll Temple szikár dokumentarista ábrázolásmódjával. Ugyanakkor dokumentum és dokumentum között is van különbség. A forrongó szigetország frusztrációval és szegénységgel teli állapotát kitűnően érzékeltető archív felvételek frontálisan ütköznek McLaren elszállt képzeletének torz elemeivel. A menedzser pöffeszkedő modorban előadott nagymonológjaival szemben áll Jones szikár, parodisztikus noir-narrációja. A Pistols-rajongó Temple magángyűjteményéből származó koncertfelvételek kézzelfoghatóan közelivé teszik az együttest, miközben McLaren maró gúnnyal és leereszkedő szarkazmussal átitatott fantáziaképekben beszél róluk. Mintha csak elméletben léteznének. A különböző stilisztikai és formanyelvi megoldások közt kialakult totális háborút pedig a Sárga Tengeralattjárót idéző animáció-betét csak még tovább ragozza. A rajzfilmtengerben nem cápák, hanem nagy lemezkiadó cégek úsznak, melyek számára a Sex Pistols csupán húsos csaliként fodrozza a vízfelszínt – a pecabotot persze McLaren markolja. Temple pedig nem próbálkozik a szerteágazó stílustöredékek rendszerbe foglalásával. Lerombolja a merev formákat, majd egyfajta stilisztikai szabadelvűségnek alárendelve újrahasznosítja őket. Ez a szabálytalanság azonban az eredeti forgatókönyv vezérelve, mely a szubkultúrát felépítő töredékes eszmék és elvek öntörvényű kapcsolatát visszhangozza. A punknak tehát – mint az első igazán poszt-modern szubkultúrának – bármiféle egység ellentmondana. A dadogós cselekményszövés és a határsértő stíluskavalkád ugyanakkor zavarossá teszi a film gondolatmenetét. A nagy rock ‘n’ roll svindli zenetörténeti kordokumentumnak felszínes, szociológiai kommentárnak pedig csak éppen, hogy megteszi. Az együttest elbúcsúztató gyászbeszédként tiszteletlen és félkész mű képét mutatja, ugyanakkor a punk keletkezésének és bukásának okairól kifejezetten szemkápráztató rébuszokban képes elmélkedni. Így vagy úgy, de McLaren állítása a film végéhez közelítve egyre érdektelenebbé válik. McLaren azonban már a punk feltalálásakor is annak elmúlását várta. Keselyűként körözött a halódó együttes felett, várva a kult-státusz eljövetelét, mígnem letelt tizenöt percnyi hírneve. Akárhogy is próbálta saját teremtő-pusztító hatalmának alávetni a Sex Pistolst, a renitens zenészeket nem igazán tudta kontrollálni. Ahogy ugyanis Sid Vicious megigazítja a „királyi ékszereket” miközben rögtönzött trágárságokat óbégat, az valóságosságában túllép McLaren számító képzelgésein. Ahogy a koncertfelvételeken belőve dülöngél és köpköd és kapirgálja a húrokat, az nem más, mint az igazság. Azon pedig mit sem változtat a Vicious mellé díszítőelemként odarendelt pornószínész, a néhai Mary Millington tűrhető bohóckodása. Ahogy pedig felcsendül a God Save the Queen első taktusa, s ahogy John Lydon (avagy Johnny Rotten) elkezdi kántálni, hogy „nincs jövő”, az egész McLaren által kiagyalt csalás értelmét veszti. Nincs itt semmiféle svindli, Lydon ijesztően kitágult pupilláinak látványa ugyanis elfeledteti a formabontó, de igencsak átlátszó színjátékot. McLaren nem csapott be senkit, csak és kizárólag önmagát.

*

A Sex Pistols felemelkedése és bukása nem öncélú és önző átverés. A magára hagyott fiatalság tehetetlen dühének szócsövei voltak ők, s húsbavágó szarkazmusuk valamint elhivatottságuk mögött semmiféle színpadias materialista ideológia nem fért meg. Lydon pedig a Sex Pistols utolsó koncertjén ennek adott hangot, mikor a No Fun reményvesztetten darabokra hulló monoton zakatolása közben feltette a zenetörténet egyik legtragikusabb kérdését: „Éreztétek már úgy, hogy megcsalnak Titeket?”. Lydon látta, ahogy McLaren menedzsmentje bedarálja a polgárpukkasztó látványossággá hízlalt együttest, és ezzel a traumával nem tudott megbirkózni. A kérdés pedig nem az őket sörösüveggel hajigáló amerikai közönség számára szólt, sokkal inkább saját magának. Földre ejtette mikrofonját, s csalódottan lesétált a színpadról. A nagy rock ‘n’ roll svindli koncepciója csak kezdetben volt kedvére való. Rendezőnek Graham Chapmant javasolta a Monty Python társulatból, azonban a Pistols-rajongó komikuslegenda nem tudott együtt dolgozni a menedzserrel. Meyer és Ebert filmtervétől pedig egyszerűen rázta a hideg, mivel szerinte csak egy „csöcs és segg” exploitation-filmet akartak csinálni az együttes történetéből.

A nagy rock ‘n’ roll svindli után két évtizeddel azonban Lydon végre elégtételt vehetett. Temple ugyanis Szenny és düh című dokumentumfilmjével nem csak a kizsákmányolt Pistols-tagokat engesztelte ki, hanem a rajongókat – köztük saját magát is. A Szenny és düh nem a McLaren által drótokon rángatott ifjú rendező bérmunkája, hanem egy befutott videoklip- és filmrendező árnyalt, személyes hangvételű alkotása, mely A nagy rock ‘n’ roll svindli igazságverziójának egyfajta ellenszereként funkcionál. McLaren csupán egyszer szerepel a filmben, fején bőr fétismaszkban mondja el azt, amit A nagy rock ‘n’ roll svindli során olyannyira sulykolt. A Szenny és düh azonban az együttes életben maradt tagjainak szemszögéből tekint McLaren állítására. Ebből kifolyólag pedig nem köntörfalaz. McLaren kapzsi csaló volt, aki azon túl, hogy rendszeresen meglopta az együttest, egymás ellen fordította tagjait is. Annak ellenére, hogy Lydon és Jones a menedzsert okolja Glen Matlock basszusgitáros távozásáért, a félresikerült amerikai turnéért, Vicious haláláért – és tulajdonképpen mindenért – egyetlen mondatukban mégis több humánum, érzelem, és meggyőző szenvedély van, mint A nagy rock ‘n’ roll svindli közel két órájában. Ezek a nyers modorú, szabad szájú, keményfejű punk ikonok láthatóan alig várták, hogy végre tisztára moshassák magukat. Csak mondják- és mondják a magukét, a soha nem hallott információmorzsák pedig gyorsan megtöltik a filmet maradandó pillanatokkal. Temple feltehetően ezért ábrázolja sziluettként interjúalanyait. Mintha a hangjukban rezonáló őszinteség fontosabb lenne annál, hogy ők minden idők egyik legnagyobb hatású együttesének tagjai. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a katartikus jelenet, melyben Lydon megsiratja a fiaként szeretett Vicoust. Temple ugyanakkor nem vonatkoztat el teljesen első filmjétől. Interjúalanyainak mondanivalóját ugyanis A nagy rock ‘n’ roll svindli jeleneteinek újrahasznosított darabkáival illusztrálja – ezáltal átértelmezve azokat. Felbukkan itt a szétvagdalt animációs betét mellett botrányos amerikai tévériportjuk is, melyben Jones lehordja az arra érdemes műsorvezetőt – aki úriemberhez nem méltó modorban szólongatja részegen Siouxsie Sioux-t. Szitkozódása a brit punk végpontjaként vésődött be a történelemkönyvekbe. Ezután ugyanis mindenki a részeg trágársággal azonosította a punkot, s ez a téveszme sok fiatal körében vált szimpatikussá – a punk ekkor vált divattá. A Szenny és dühben látható továbbá először az a kultikussá vált Vicious-interjú is, melynek során a belőtt basszusgitáros minden félmondata közben elalszik. Ebben a pár perces tragikus interjúban – kimondva vagy kimondatlanul – ott rejlik szinte minden, amit Vicious és Nancy Spungen mérgező kapcsolatáról, a basszusgitáros drogfüggőségéről, s a hírnév átkairól tudni kell. Valamint új, letaglózó perspektívába kerül a Sex Pistols utolsó fellépése is. A szinte teljes egészében levetített fellépés önmagában, kommentárok és magyarázkodások nélkül sokkal nagyobb hatást ér el, mint A nagy rock ‘n’ roll svindli történetébe erőltetetten. Legjobban mégis talán a filmet nyitó, archív felvételekből szerkesztett montázs emelkedik ki, melynél pontosabban a brit punk mozgalom nullpontját még egy film sem mutatta meg. Mindemellett Temple fogja Laurence Olivier III. Richárd feldolgozását, apró cafatokra tépi, és snittjeit összefüggésükből kiragadva illusztrációként használja. Amellett, hogy a III. Richárd története nagy hatással volt Lydon dalszövegeire és világnézetére is, Temple egy ennél fontosabb értelmezési közegben is működtetni tudja analógiáját. „Shakespeare hatalmas alkotó volt, te már nem lehetsz az” – idézi Lydon a szigetország politikáját tökéletesen modellező tanítói intelmet. Ahogy ez a fiatalokba plántált középszerűség, úgy az eltusolt gazdasági hanyatlás és a műmosollyal leplezett valóság (ezt Temple kitűnően szemlélteti egy brit stand-up komikus fellépésének részleteivel) is mind-mind a kitörés lehetetlenségét sulykolja. A királynő boldogan integet a népnek, mintha minden rendben volna. A város másik végében pedig munkanélküliek ezrei rugdossák odébb a hegyekben álló elszállítatlan szemetet. A boldogabb élet sokak számára elérhetetlen marad.

*

A Sex Pistols volt az a kibírhatatlan riadózaj, mely oly sokakat öntudatra ébresztett. Sokszor félreértett offenzívájukban azonban félretaszították a velük tévesen társított nihilt – kellett ugyanis hely az általuk oly mocskos szájjal megénekelt reménynek. Temple pedig a Szenny és düh mozaikdarabjaiból tökéletesen építi fel A nagy rock ‘n’ roll svindli cirkuszi látványosságán túlmutató igazságát. Azt, hogy a punk nem kitaláció.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/03 41-43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11842

Cikk értékelése:

szavazat: 482 átlag: 5.53