KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/április
#METOO HOLLYWOOD
• Huber Zoltán: A nemek arca Hollywood lázadása
• Schubert Gusztáv: A meteor Az erő mítosza
• Vágvölgyi B. András: Elbizonytalanodó halálbiztos Tarantino vs. Uma Thurman
• Baski Sándor: A férfi megfizet Erőszak és bosszú
• Sepsi László: Az oroszok voltak Vörös veréb
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A Fruitvale metrómegállótól Wakandáig Ryan Coogler
HACKER-FILMEK
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
JEAN-LUC GODARD
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 1.rész
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Németh Brigitta: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Hirsch Tibor: Kádár-kori álmok: az emancipáció Nők, akik figyelnek
• Báron György: A leselkedő Isten A rossz árnyék
• Soós Tamás Dénes: „Hiánycikk az emberszeretet” Beszélgetés Lengyel Balázzsal
• Bokor Ágnes: „Művészkedni sokkal könnyebb” Beszélgetés Bergendy Péterrel
• Kránicz Bence: Sugárzó szomorúság Új magyar kisjátékfilmek
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A valóság rekonstrukciója Berlin
• Rudolf Dániel: Magánbűnök, közerkölcsök Cseh és Szlovák Filmkarnevál
KRITIKA
• Kolozsi László: Thália szabadtéri temploma Vándorszínészek
• Forgács Iván: Kiúttalan A szelíd teremtés
• Vajda Judit: A frontkatonák csodálatos élete Viszontlátásra odafönt
MOZI
• Kovács Kata: Ismaël szellemei
• Pethő Réka: A hely
• Kovács Patrik: Hívatlanok 2: Éjjeli préda
• Huber Zoltán: Bosszúvágy
• Alföldi Nóra: Táncterápia
• Sárkány Anna: Derült égből család
• Fekete Tamás: Nyúl Péter
• Benke Attila: Szellemek háza
DVD
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
MOZI
• Kránicz Bence: A párizsi vonat
• Baski Sándor: Tomb Raider
• Tüske Zsuzsanna: Éjszakai játék
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Kovács Patrik: Büntető ököl
• Benke Attila: Hullagyáros
• Kovács Patrik: Kőkezű
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Pápai Zsolt: Hegyek között

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Új magyar kisjátékfilmek

Sugárzó szomorúság

Kránicz Bence

Fiatalok, akik meg akarnak halni, és idősek, akik már csak meghalni tudnak. A Filmhét kisfilmes programjától nem lett jobb kedvünk.

 

 

Negyedszerre rendezték meg a Filmhetet, lett volna rá idő, hogy kialakuljon a rendezvény arculata és önálló funkciója. A nagyjátékfilmes alkotóknak bizonyára fontos is, hogy itt még egyszer megmutathatják magukat és a filmjeiket – hiszen a Filmhét az egykori Filmszemlékkel ellentétben nem elővetítéseket, hanem utánjátszásokat tűz műsorra –, a közönségnek és a kritikusoknak viszont nemigen látom, miért érte volna meg szorgalmasan látogatni az idei programot.

Egy ötletem mégis van: ha már a nagyjátékfilmes válogatás évről évre csonka és zavaros – ezúttal a – szerintem rémes – Kojotból csinált a producer és a sajtó „letiltott filmet” –, legalább a dokumentum-, animációs és kisjátékfilmes programból szemezgessünk. Ezeket a filmeket ritkán lehet moziban megnézni, bár éppen az utóbbi években láthattuk, hogy a kisfilmeket a fővárosi nézők elcsíphetik a Filmhétnél sokkal jobb hangulatú rendezvényeken is, a Friss Húson vagy a Színművészeti Egyetem saját vetítésein. A filmheti program fontosabb darabjait is bemutatták már korábban: a Földiek meg is nyerte a tavalyi Friss Hús fesztivált, a Láthatatlanult a cannes-i diákfilmes versenybe válogatták. Akadt viszont néhány film, amelyet korábban semmilyen formában nem lehetett látni, és a gyakrabban emlegetett munkák ismertsége is viszonylagos, így aztán ez a filmheti műsor még mindig közszolgálati funkciót tölt be.

Más kérdés, hogy idén a kisfilmes mezőny is erősen elegyes színvonalúnak, és összességében gyengének mutatkozott. Szívesebben írok az ügyesebb, sikerültebb darabokról, de igazán emlékezetesnek csak az említett két filmet, a Láthatatlanult meg a Földieket tartom. Igaz, számos olyan film került a programba, amely tudatosan mesélt depresszív, szomorú, sötét történeteket. Kevés volt a „szerethető” film, ami persze nem esztétikai kategória, így inkább az az érdekes, miért foglalkozott ilyen sok (többnyire fiatal) alkotó az öregedéssel, elmúlással, halállal. Ezeket a halálfilmeket az is összeköti, hogy finomabban vagy határozottabban, de rendezőik mind elmozdultak a realista elbeszélői stílustól, és vagy a látványvilágban, vagy a cselekményszövésben, de leginkább mindkettőben az abszurd felé indultak.

Ezt az irányvonalat legmarkánsabban az elsősorban producerként ismert Pusztai Ferenc rendezése, a L.U.F.I. képviselte. A címbeli betűszó egy vállalat nevét takarja, amely olcsó és kíméletes halált ígér ügyfeleinek: szabott árú gyászbeszéd, könnyen összeszerelhető koporsó, csendes öntemetés. Az unott, magányos, koraharmincas főhős – Jankovics Péter, a Kút főszereplője, az unott, magányos, koraharmincas hősök értő tolmácsolója alakítja – annyira kilátástalannak véli az életét, hogy befizet a szolgáltatásra. A világban, amelyben él, ez nem kavar sok vizet: anyja sajnos az apuka aranyere miatt nem tud jelen lenni a gyászszertartáson, a kedves virágáruslány viszont megértő tanácsokkal szolgál. A sírnál aztán váratlan szerencse éri hősünket: egy másik hullajelölt, kedves, fiatal nő is éppen csak megásta a saját sírját. Beszélgetni kezdenek, előkerül egy ukulele. Történhetne valami, kihúzhatnák egymást ama konkrét és jelképes gödörből, együtt lehetnének. Ám a rendező ítélete könyörtelen. Nincs újrakezdés, kár erőlködni, maradjunk az udvarias, konfliktusmentes öngyilkosságnál. A L.U.F.I.-nak van humora, mégsem hiszem, hogy a stáblista alatt sok vidám ember ült volna a nézőtéren.

Pedig ekkor még nem is láttuk az idős emberek történeteit, akik kétségbeesetten kapaszkodnak az életbe, ám a legtöbb, amit elérhetnek, az emberhez méltó halál. A Kockaember rendezője, Dombrovszky Linda ugyancsak groteszk miliőben dolgozta ki a témát: az idős legógyári munkást (Kovács Zsolt) nyugdíjazzák, ő viszont kardoskodik, hogy még egy hónapot dolgoznia kell. A film nemcsak egyéni sorstragédia, hanem az élethosszig tartó munkáról és a társadalmi hasznosságról szóló kritikus kommentár is, hasonlóan Dombrovszky korábbi kisfilmjéhez, a nyugdíjas-haláltáborok rémképével operáló Hetveneshez. A következetes szerzői építkezés elismerésre méltó, ezzel együtt a Wes Anderson-i ihletésű, szándékosan kimódolt díszletvilágot kicsit üresnek éreztem, és tempógondok is akadtak a filmben. Mindazonáltal játszik benne Kovács Zsolt, Székely B. Miklós és Bán János, ráadásul közös jelenetük is van, már azért érdemes megnézni A Kockaembert.

Bán János Takács Katival alakítja a főszerepet egy másik életőszi történetben. Az Átalakítás folyamatban helyszíne egy teljes körű fiatalítást vállaló szanatórium, szinte disztópikus helyszín – Grosan Cristina rendező és stábja a különleges hangulatú, siófoki Ezüstpart szállodában forgatott. A hősnő bízni kezd benne, hogy a kúrán még a szerelem is rátalál, de Bán figurája keserédes csattanóval szolgál: kis szerelemről lehet szó, de sötétebb feladatokat is tartogat az új ismeretség. A harmincasok és a hatvanas-hetvenesek haláltörténetei mellé sorakozott fel a Graffiti, Barcsai Bálint mágikus realista kisfilmje, amelyben a tűzfalat megtisztítani igyekvő fiú szembesül vele, hogy saját halálának rémképeit látja a graffitiken megelevenedni. A Cortázar-novellába illő szituáció kidolgozása magabiztos, Barcsai tehetséges és jó humorú fiatal rendező benyomását kelti. A jelenleg is filmes tanulmányaikat folytató alkotók közül nem mindenki tudta hasonlóan biztos kézben tartani saját anyagát. Egy-egy jól megtalált kép vagy impresszió, érzéki pillanat jutott Nagy Lili Őszi utcán falevéllel táncolgat a szél vagy Hegyi Andor I love CLUJ című filmjébe is, de észrevehetőek voltak a bizonytalanságok, a rosszul előkészített tónusváltások vagy színészvezetési problémák is. Mégis mindkettejük nevét érdemes megjegyezni: Nagy Lili sajátos érzékenységű női történetet mesélt, Hegyi Andor pedig kevés szóval, ügyesen teremtett hiteles kapcsolatokat alakjai között.

Nemcsak az elmúlásról szóló filmek között találhattunk a valóságtól elemelt történeteket. A derűsebbre hangolt, de a groteszk vagy legalábbis a fantasztikum felé tájékozodó darabok inkább valamiféle nosztalgia ébresztését, a bukolikus béke megteremtését célozták. Így tett Csáki László az egypoénos Vendégszeretetben, amelyben orosz matrózok emelkednek ki a balatoni habokból, hogy egyenek egy jó lángost. És használja ezt a hangnemet Freund Ádám is a Földiekben, bár ő többet is tesz ennél. Fekete Ádámmal és Horváth János Antallal közösen írt filmje egy 12 éves fiú (a máris számottevő kisfilmes karriert maga mögött tudó Cservák Zoltán játssza) és apja (Dimény Áron) kapcsolatát járja körbe a reménytelen, de azért otthonos tanyavilágban. Az apa nagyon barkácsol valamit a sufniban, és mikor kiderül, hogy micsodát, azon nyomban át is kerülünk a science fiction birodalmába, Freund lendülete és mesélőkedve viszont egy pillanatra sem törik meg. Sőt, ezután válik igazán izgalmassá a film, csúcspontján egy olyan pszichedelikus űrbéli zenés jelenettel, amelyet Alejandro Jodorowsky kézen fogva ünnepelne a cseh újhullám prominenseivel. A Földiek érzékeny és eredeti film, műfaji kapcsolatait tekintve lokális és egyetemes egyszerre, sőt e kettős vállalását a történetbe is okosan beleszövi.

Noha a programban dominánsabbnak éreztem az abszurddal vagy a fantasztikummal eljátszó filmek csoportját, ez nem jelenti azt, hogy kisrealista munkákat ne vetítettek volna. Természetesen jelen volt a menekülttéma: Fatér Ambrus többszempontú, higgadt, rokonszenves filmje, a Légmell kortárs történetet mesélt az arab szomszédján segíteni próbáló konzervatív orvosról, a kisformákban otthonosan mozgó Tóth Barnabás pedig profin vezényelte le a magyar–osztrák álhatáron csapdába csalt apa történetét. A Van egy határ kosztümös film, 1949-ben játszódik, de áthallásai egyértelműek. A főszerepet Hajdu Szabolcs játssza, aki színészként mostanra érett be igazán – éppenséggel nagyjátékfilmek főszerepét is gond nélküli eljátszaná, de jobban járunk így, hogy inkább a saját munkáira koncentrál. Szintén érik a nagyfilmes főszerep Vilmányi Benettnek, aki ezúttal Fekete Tamás Asszó című filmjében uralta a vásznat és vonzotta a tekintetet. Igaz, a két vívó féltestvér kapcsolatáról szóló kisfilm kissé kifejtetlen, az ellipsziseket, a viszonyok homályban hagyott részleteit talán pontosabban is meg lehetett volna szerkeszteni.

A valószerű történetek sorából kiragyogott a Láthatatlanul, Szentpéteri Áron filmje. Egy fiatal alkotó kisfilmjében már az sem kis teljesítmény, hogy a felvetett probléma önsúlya nem teszi zárójelbe a történetet, a vak fiú és a látó lány ismerkedése nem válik didaktikussá, emberi és egyéni marad, nem pedig társadalmi és „politikailag korrekt”. Mindez nem azt jelenti, hogy a vakság állapota ne maradna kulcsfontosságú a filmben: stilárisan is meghatározó (lásd a kép nélküli első perceket), és az alakuló viszonyt is alapvetően és értelemszerűen befolyásolja. A felmerülő kérdéseket viszont bárki átérezheti: azért találkozik velem az a lány, mert vonzza a különlegességem? Hogyan tudom kihasználni az életemet megnyomorító vakságot, és mettől kezdve élek vissza a saját tettetett vagy valós gyengeségemmel? Ilyesmiket kérdezget magától Balázs, a film főhőse, aki Szentpéteri filmjében elsősorban érző-szenvedő ember, és csak másodsorban vak. Az elsődlegesnek vélt ismertetőjegy háttérbe szorítása nemcsak pedagógiai, hanem művészi teljesítmény is, és akkor még egy szót sem szóltunk arról a gyönyörű – a legszebb melodrámákba illő – vizuális megoldásról, amikor az elzúgó metró Balázs arcára vetülő, rángatózó fényei fejezik ki a fiú lelki felindultságát. Nem fontos témája, hanem formai átgondoltsága, leheletfinom mozzanatai utalják a Láthatatlanult az utóbbi évek legjobb magyar kisfilmjei közé.

Szívesen zárnám a beszámolót a Láthatatlanul méltatásával, de a válogatásról úgy adhatok teljesebb képet, ha említést teszek a fércművekről is. Az elviselhetetlen emberek élhetetlen házasságát riasztó modorossággal bemutató Kötelék, avagy a rab és a börtönőr a magyar művészfilm szenvedésekben vájkáló altípusának legkínosabb darabjai közé tartozik (szakszóval: nyomorpornó), míg A legnagyobb ajándék gügye Mikulás-meséje dermesztő giccs-trashfilm (trash-giccsfilm?). Teljesen érthetetlen, hogy ezek a filmek mit kerestek a Filmhét programjában.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 41-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13613