Hollywood és Gotham

A tömegek lázadása

Megbántottak dühe

Hirsch Tibor

Lángba borult városok, fellázadt bohócok, ámokfutás a jövőbe. Tarantino Ó-Hollywoodja és Todd Phillips Gotham-je.

Két friss sikerfilm befejezéséről gondolkodom. Az utolsó, hangsúlyos negyedórákról, a vége felirat előtt. Mindkét film – fináléjukkal együtt – amúgy egy-egy paradigma ékessége, csak másképpen: a Volt egyszer egy Hollywood a kiszámíthatatlanság-specialista Tarantino életművének legújabb meglepetése (vagyis nem meglepetés), a Joker a Batman Univerzum nem várt vadhajtása, filmes helyett filmhős, egy legendás antagonista 1940-től gyarapodó mesegyűjteményének friss darabja, pillanatnyilag világsiker, és megosztó botránykő.

A két film végén véres tombolás van, és ennek mintha köze volna a korhoz – évhez, évtizedhez – amikor a két film született.

Kezdjük messziről. Tarr Béla filmjében, a 2001-es Werkmeister harmóniák végén a titokzatos őrjöngők a kisvárosi korház koszlott kórtermeiben pusztítanak, gyilkolnak. A remekmű elemzői céloznak rá, de általában nem sietnek a véreskezű csapat célját-indítékát pontosítani. Talán az emberi kompromisszumon alapuló látszat harmónia (szó szerint is: zenei látszatharmónia), vagyis maga nyomorúságos világ teszi őket vérszomjassá? Vagy csupán a filmbéli cethal szemébe nézve meglátták az ürességet, és most törve-zúzva leképzik az isteni tökéletesség végleges, örökös hiányát?

Mindenesetre nagyszabású parabolát látunk, tehát a magyarázat is allegorikus természetű.

Evezzünk akkor metafizikai mélységekből sekélyebb vizekre, amikor csupán egy-egy hollywoodi kultuszfilm kívánja hasonló tombolással zárni a cselekményt. Sosem a legolcsóbb tömegmozi, mert annak egy ilyen zárás ab ovo nem felel meg: természetesen nem a vér, hanem a sokértelműség, de legalábbis kétértelműség miatt. Gyűlölni kell a martalócokat, vagy szánni is? Magunkra ismerni bennük, vagy magunktól messzire tartva, csendesen undorodni tőlük? Csillogó szemmel átadni magunkat a briliánsan megvágott gyilkolós fináléknak, büszkén keresve magunkban a vadállatot, vagy szégyenkezve – ott a vásznon – helyettük is?

És főleg: van-e köze a félévtizedenként változó rapid korszellemnek ahhoz, hogy egy mozgóképre álmodott ámokfutás mikor, melyiket hívja elő belőlünk?

Büntetés, ahogy mi szeretjük

Tarantinónak persze minden filmjére érvényes: meg akarja mutatni, hogy a tömegfilmben a gyógyító indulatáttétel lehetőségeit tekintve több van, mint amennyit finomkodó majdnem-realista mesteremberek – akár még Hollywoodban is – felszabadítanak belőle. Mert ha egyszer a bűnös lakolásának véres képsora az igazságérzetében naponta frusztrált néző lelkének gyógyító balzsam, akkor miért is kellene ezzel a mozgóképes gyógyszerrel fukarkodni – holmi valószerűségre, dramaturgiai arányosságra, vagy pláne, „jó ízlésre” hivatkozva? Csak azért, mert a terápiás eredmény, a félezer évvel ezelőtti csőcselék számára oly jól ismert érzés, az újkori humanizmussal összeegyeztethetetlen? Ugyan már!

És igen, azért kell Tarantinónak az adagot burleszk-valószerűtlenné fokozni, azért kell a vérnek hektószám folyni, csontnak recsegni, égő húsnak sercegni, mert „a helyzet fokozódik”.  Mert mi civilizált nézők – csakis tudat alatt – napról-napra egyre lemondóbban siratjuk a múltat, amikor ez még akár hetente megadatott nekünk az autodafék napján, ott a középkori piactéren, de aminek szerény pótlékáért is ma már a mozi sötétjébe kell szégyenlősen elrejtőznünk.

Michel Foucault után szabadon: szánalmas, ahogy modernkori igazságszolgáltató intézmények a bűn egy kaptafára szabott, a bosszú kreativitásától mentes, ráadásul a nyilvánosságot kizáró büntetés-fajtáival szerencsétlenkednek.  Beteglelkű erőszaktevő? Náci szörnyeteg? Korbáccsal hadonászó rabszolgatartó? Tarantino mindig és mindegyiknek megadja a dramaturgiai távot, képet és cselekményidőt, hogy megfussák gonosz pályájukat a beteljesülő bűnhődésükig, csakhogy ne érezzen a néző lelkifurdalást, ahogy szeme csillog, keze ökölbe szorul, akár a pattogatott kukoricát markolva is, mint akkor régen a vérpadhoz, máglyához közel furakodva.    

Csak aztán az egész valahogy zavaros lesz. A mester még időben kompromittálja (Kill) Bill menyasszonyát, vagy Djangót, aki már a cím szerint is elszabadult. Nem egyszerűen az önbíráskodás bűnével feni be őket, hanem hírbe hozza annak nyilvánvaló élvezetével. Mert megtörténik a bosszú, van valami igazságszolgáltatás féle is, de a világ egyetlen Tarantino-film végén sem lesz jobb hely: ilyen olvasata soha nincs a mester üzeneteinek. Egyébként is, ezek az üzenetek – annak, aki a véres lelki kielégülések közepette ilyesmire még figyelni tud – nem komplexek, csupán ambivalensek.

Ezzel visszaérkeztünk a legfrissebb, részletező és prolongált bosszú-fináléig, a Volt egyszer egy Hollywood befejezéséig. E bejezésben nincs kollektív, csupán individuális ámokfutás: a rosszak először megmutatják rosszaságukat amúgy véresen-tombolósan, aztán a kevésbé rosszak szépen, egyenként megbüntetik őket, ugyancsak véres-tombolós stílusban, a rosszakhoz képest kegyetlenebbül, ahogy a középkori hóhértól is elvárható volt, hogy profiként több fájdalmat tudjon okozni, mint az erőszakon kapott elítélt amatőr, akit éppen a kezére adnak.

Hogy mindez megtörténhessen, ehhez Tarantino ezúttal az amerikai filmipar hatvanas évek végi horrorsztorijához, a Manson-család néven elhíresült kommuna hollywoodi rémtettéhez, az állapotos színésznő, Sharon Tate meggyilkolásához kínál „korrekciós narratívát”, amit, mint állítottuk, mindig ugyanabból a célból csinál: legyen számunkra a filmvásznon látható alternatív valóságban egy igazi, zsigeri (középkori) kielégülést kínáló befejezés, büntetés rituálé. Itt ugyanakkor a valóságjavítás merészebb ívű, mint eddig bármikor. Összevetve korábbi korrekciós narratívákkal – mondjuk a Becstelen brygantikkal – a nácik a történelemben is veszítenek, és csupán a büntetést kell a valósághoz képest a skalpolásig cifrázni, hogy a nézőnek meglegyen a piactéri bosszú-érzete, addig a Volt egyszer egy Hollywood…-ban teljes múlt-átrendezés történik. Ne az legyen az ölni készülő hippik célpontja, aki eredetileg, hanem annak szomszédja, így a gyilkosság ne is sikerüljön, a gyilkosok pedig, ennek ellenére, ne ússzák meg hosszú börtönbüntetéssel, hanem marcangolja szét őket egy véreb, avagy égjenek meg elevenen, a csúcsra járatott középkori örömszerzés jegyében.

Csak hogy itt jön az ambivalencia trükkje. Nézőként végig émelyegtünk a Manson-lányoktól, de ebből nem következik, hogy szívünkbe zártuk volna az arrogáns alkoholista, karrierfoltozó harmadosztályú sztárt, Rick Daltont, aki DiCaprio alakításában, gyáva vigyorral nyomja a lángszóró ravaszát, hogy a friss önbíráskodás-élmény után azonnal lépjen egyet előre a celebvilág patkányversenyében, és iszogathasson-kávézhasson magával Sharon Stone-al, akiből – Tarantino filmjében – végül nem lett áldozat.

Hiszen akarnánk mi nézők állni valahová, nyilván a jó oldalra – büntetők oldalára a bűnösök helyett – csak ehhez szívünkbe kellene zárni a hóhért, véres kezét szorongatni, ez pedig már a középkori piactéren sem ment, és Tarantinónak most is megvannak az eszközei, hogy az igazság karikatúra léptékűre nagyított, erőszakos diadala még időben megkeseredjen a nézőben, mielőtt teljesen átadná magát neki.

Kiengedni a vérgőzt

Térjünk át a másik, a szó szerint vett finálé-ámokfutásra. A Joker bemutatója óta provokált tömegverekedést, jelmezkultuszt, Cosplay-forradalmat, eredményezett szakpszichológiai tanulmányt és – éppen a befejezés értelmezésén vitatkozó rejtvényfejtő fórum-bejegyzések tömegét. Meglehet, Todd Phillips filmje, a Batman-galaxis nem várt, és egyelőre pontosan sehová sem illeszkedő társ-univerzuma mindezt – a pszichológust és a rejtvényfejtést – megérdemli, minket azonban most nem érdekel Arthur-Joker lelke, és a befejezés rejtélyessége sem, hogy tudniillik, akkor a történet valóság volt-e, vagy egy beteg ember víziója.

 Az ambivalencia ugyanis nem itt, nem a főhős fejében kezdődik. A kétértelműség számunkra ezúttal is a befogadó oldaláról érdekes: mit érez a közönség, amikor a bohócmaszkos tömeg gyilkol? Tegyük fel, érzi – amúgy „tarantinósan” a régi jó, középkori kielégülést. De mit gondol, ki bűnhődik, és ki büntet itt? Merre sodor minket a populáris mozi végén mégiscsak kötelező nézői empátia? Ha egy film véres tombolással végződik, és a néző előzőleg nem kapta meg a világos dramaturgiai kulcsokat, akkor is muszáj indítékot keresni? Tombolnak, mert Gotham városát ellepte a bűn? Tüntetnek, mert nem tisztakezű a polgármester? Bohócmaszkot öltenek: egy új hőst követve, vagy egymástól is undorodva? Utolsó csepp volna Joker külön ámokfutása, hogy most már elég, vagy jeladás, hogy most már elkezdődik?

Az amerikai kultuszmozi bizonyos történelmileg hangsúlyos pillanatokban szívesen kínál kétértelmű mészárlásokat, tombolásokat és rombolásokat, olyanokat, hogy más-más politikai oldal, más-más allegorikus magyarázatot hal ki belőlük. Sőt akad film, mely még az ezekkel kapcsolatos kételyt, erkölcsi aggályokat is mellékeli a történetben. Az etalon darab ebben a tekintetben talán Sidney Lumet 1976-os filmje, A Hálózat. A bukott, öregedő tévés celeb azzal a váratlan húzással tornássza vissza egyre érdektelenebb one-man-showját a nézettségi listák élére, hogy az éterbe üvölti a film kulcsmondatát: „Iszonyúan dühös vagyok és egy perccel sem tűröm ezt tovább!” Ordítása lelkiállapotának köszönhetően akkor és ott hiteles, minden manipulatív szándéktól mentes, akár Joker első fegyverhasználata, vagy a kaszkadőr Cliff Both pitbulljának harapása. De ez csak először van így: a cápatermészetű szerkesztőnő (Faye Dunaway) pillanatok alatt az egész médiavilágot megrengető műsorformátumot kanyarít a spontán üvöltés köré, és maga az eredetileg spontán ordító vesztes is, mint profi televíziós, felismeri a szabadon engedett düh piaci értékét, és győztes lesz megint: kilóra mérve saját keserűségét. odakint viszont milliók hajolnak ki az ablakon a főműsoridős, villámfényes éjszakába és üvöltik maguknak, egymásnak: „Iszonyúan dühös vagyok és egy perccel sem tűröm ezt tovább!”

Az 1976-os Lumet-filmben nincs vér, csak a titok és a demagógia kísértete. Mit is nem tűrünk tovább? Talán Gotham City mocskát, káoszát, talán ellenkezőleg, a polgármesterek és médiamérnökök elitjének fehérkesztyűs hatalmát, ha pedig egyiket sem, akkor azt, hogy ezzel az engedélyezett dühkitöréssel is, nem tudjuk hogyan, de kijátszanak bennünket? Ez utóbbi volna minden véres tömeghisztéria végső indítéka: mi van, ha „azok” még az ámokfutást is manipulálják? És tudjuk, egy jó hollywoodi forgatókönyvíró egy nézőt sem akar elveszíteni. Ez a sok megfejtésű ámokfutás-finálék praktikus, dollárban mérhető járulékos haszna, a korszellem idézése mellett.

És ez a Joker-film esetében is működik. Az értelmező kommentelők utólag ugyan elvonulnak vitázni saját elefántcsonttorony blogjaikba, de eredetileg, a tengerentúli nézőtéren még egymás mellett ülnek klímaszorongók és katasztrófaszkeptikusok, azok, akik úgy érzik, az elit odakint éppen most hergeli az impeachmentet követelő, festett arcú csőcseléket a Rend és az Elnök ellen, és azok, akik szerint egyenesen Trump-Arthur toboroz itt magának bohóchadsereget. Ráadásul mindenki úgy érzi, a film a dühös milliókról, tehát a szomszédjairól szól. Nem róla. A filmet társadalmi-politikai parabolaként értelmező reflexiók ugyanis annyiban mégiscsak találkoznak, hogy az ámokfutó bohóc szerepét egyetlen értelmező sem veszi magára. Nincs dacos „Je suis Joker” megfejtés.

Haragra haraggal

A Tarantino-film esetében a végső vérfürdő titokzatossága kicsit más, életműhöz kötöttebb, konkrétabb. A filmtörténet-idézgetésben utazó rendező hitet tesz a fél évszázaddal ezelőtti álomgyár mellett, és véres diadalra segíti a régi Hollywoodot az új felett. Vagyis teljesen jelképesen, a spagetti-westernek egyenes tekintetű kaszkadőrével megvereti utólag a vékonydongájú skywalkereket, elmeroggyant Taxisofőröket. 

Persze már ebben az értelmezésben is ott az ellentmondás: ha diadalra juttatja az ötvenes-hatvanas éveket a hetvenes-nyolcvanas évek felett, ha az említett Lucas, Scorsese, Spielberg figurák csontjait összetöreti még születésük előtt, ha ennek következtében marad a művészi-pénzügyi válságban agonizáló régi Hollywood, macsó cowboyaival és csöpögős korukat túlélő Eastmancolor-musical üdvöskéivel, ha nincs Új-Hollywood, akkor miből lesz a Legújabb? Hogy tör be ide, mondjuk, az európai posztmodern? És mi lesz a mesterrel? Ki, és mi ágyaz meg ebben az alternatív múlt-jövőben magának Tarantinónak?

Annyi bizonyos, hogy a rendező láthatóan szereti a kort, amit oly nagy gonddal, pontossággal megformált, és amit – ha az allegorikus párbajt így értelmezzük, utólag túlélni segít. Szereti az elfelejtett sorozatokat, a sosem hallott B-filmeket.  És igen, van, ami ezekből az időkből különösen fontos neki, van, aki-ami fűbe is haraphatna – ezt jelképezhetné a Booth–Dalton (Pitt–DiCaprio) páros – vagyis az alternatív múltcsinálás csak árukapcsolással megy, mert a régi álomgyár bűnei és erényei egyaránt fontosak a túléléshez.

Tehát ez volna a Volt egyszer egy Hollywood végső vérengzésének óvatosabb olvasata. Hogy egy átrendezett múltban megmentve egy kedves-butuska színésznő életét, egyszersmind megmenthetnénk egy komplett korszakot is, nosztalgiánk tárgyát.

Viszont azzal kezdtük: a végső vérfürdőkben, ámokfutásban mindig ott az ambivalencia. Továbbá, hogy a korszellem volna megcélozva. Már pedig a korszellem több mint holmi pop-kulturális beltenyészeti viaskodás, ahol is Új- és Ó-Hollywood éppen összecsapnak, hogy aztán egyetlen valóságkorrekciós csavarral az utóbbi javára dőljön el a múlt, ami jövő. Voltaképpen a Sharon Tate gyilkosság, és a rákövetkező, hasonlóan értelmetlen mészárlás – egy terhes kismama és még négy, majd újabb két ember szörnyű halála – eredeti, valóságos változatában sem csupán filmes korszakokat választott el. A gyilkosok egy hippi-kommuna fiai-lányai, hoztak magukkal mindent, ami a mozgalom emblematikus kelléke, hosszú hajat és krisztusszakállat, távol-keleti misztikát, színes indiai kelmét, homloktetoválást és miniszoknyát, de a virággyerekes mosolyt is, ami le nem hervadt a Manson-lányok arcáról, már bilincsben, a letartóztatásuk utáni sajtófotókon sem. És ezt mind, szenvedélyesen szólva, elárulták, beszennyezték: a szakálltól a virágmintáig. Szűkebb értelemben csak a békejeles hippi-mozgalmat, tágabb értelemben egy jóravaló generációt, még tágabb értelemben, az egész reményben és világmegváltásban érdekelt hatvanas éveket, amit valóban szimbolikusan éppen ők zárnak le.

Az akkori korszellem lett megsebezve.

Beatles-hívő volt Manson, Beatles-szám ihlette a helyszínen hagyott feliratokat? Rossz hírbe hoz egy nemzedéket. A gyilkosokéhoz hasonló ártatlanszemű fiatalok tüntetnek a közfelháborodást enyhítendő?  A hír csak egyre rosszabb lesz. Egy mozgalom, egy korszak, egy csokornyi eszme – kompromittálva vergődik 1969 augusztusában. Vagyis tulajdonképpen önjelölt szimbólumfiguráin keresztül már akkor megkapja a korszak ott és akkor azt, amit Tarantino most kioszt nekik ötven évvel később: pitbullharapást, Brad Pitt ökölcsapásait, DiCaprio lángszóróját. Csak az akkori korszellem túlélte, vagy feltámadt – részletkérdés.

Identitások diszkrét bája

Ma, itthon magukat konzervatívnak mondó politikusok és megmondóembereik a hatvannyolcasok régi és új bűneit emlegetik, hatvannyolc eszméjét temetik, hangsúlyozva, hogy a végső bukás pillanata most jött el, vagy most már igazán mindjárt eljön, és hogy „azok” megérdemlik. Leáldozott nekik, hiába vágatták le hosszú hajukat, vettek zakót, talán még nyakkendőt is: akik itt mindezt számontartják, tévelygéseik fél évszázados ívének fölrajzolását a párizsi macskaköveknél kezdik, és Európa parlamenti tagsággal fejezik be, megengedve egy bölcseleti vargabetűt a Frankfurti Iskola felé. Az Óceán túloldalán viszont ugyanezt a dühös ellenség-búcsúztatót Donald Trump elvbarátai másféle múltidéző gondolatmenetbe ágyazzák. Ami innen Európából akkor sem volt több véres bulvárhírnél, az nekik most, utólag, lehet baljós mérföldkő. Ez volna az 1969-es év, és benne a virággyerek-báránybőrbe bújt farkas-falka, a Manson-család színre lépése. Eszerint az okoskodás szerint a halott színésznő, és túlélő férje, az ifjú sztárrendező – maga is gyilkos hírbe hozva, orgiákkal és liliomtiprással, kábítószerrel és újmódi siker-horrorjai okán (Vámpírok bálja, Rosemary gyermeke – 1967, 1968), még sátánizmussal is – nem csupán egy kártékony filmtörténeti korszakot, hanem nemzet és világvesztő fél évszázadot nyit meg.

Vagyis a szimbolikus értelmezés ma éppen ellenkezője, mint akkor volt. Sharon Tate és magzata meghaltak egy Susan Atkins nevű eszelős nő késszúrásaitól, és ezzel Manson víziója a „Helter-Skelter”-ről a Nagy Összevisszaságról beteljesedett, a hippik valójában győztek, nem pedig veszítettek, és a liberális dúlás azóta tart, és tartana tovább is, ha nem jönnek a vitéz neokonok, festett hajú elnökükkel, egyben prófétájukkal.

Mit tud kezdeni ezzel a létező erkölcsi-politikai közérzettel egy olyan hollywoodi filmes, akinek védjegye és specialitása a történelem-korrekció? Visszamegy a múltba, és égő húscafatokká tépi a világuralomról ábrándozó hippiket, halálsikolyaikat cifrázza, megnyújtja, Dolby Surroundban tovasugározza körös-körül, hadd borzongjon bele a multiplexek népe, ahogy annak idején a bámészkodó a középkori piactéren, és hadd örüljön a Korszellem a (vélt-vélhető) igazság pillanatának, ahogy azokban a régi szép vérgőzös időkben. 

És itt akkor végre találkoznak az elbizonytalanodó fejekben a Joker-maszkos ámokfutók a kirúgott kaszkadőr pitbulljával. Mert természetesen Tarantino filmjének befejezése is csak annak sugallja, hogy jól van ez így, aki amúgy is így érzi. Amivel kezdtük: ha egy évtized zeitgeistjét éppen a bosszúálló és igazságosztó ámokfutás adja vissza egy filmfináléban, akkor az most is, mint mindig, kétértelmű. „Iszonyúan dühös vagyok és egy perccel sem tűröm ezt tovább!” - kérdés, hogy azokkal érzek együtt, akik így érzik, vagy szánom őket és félek tőlük, mert nem tudják megmondani, kire is dühösek, és mit nem tűrnek tovább?

Szóval lehet érezni a Tarantino-finálét kóstolgatva éppen az ellenkezőjét is annak, amit a diadalittas újkonzervatívok éreznek. Lehet hányni a történelem-visszacsináló neokonok irgalmat nem ismerő professzionalizmusától (egy háborús veterán, bár megsebesül, aztán mégis kezeli a helyzetet), és ostoba szerencséjétől (egy alkoholista színész, bár rosszkor rossz helyen van, aztán mégis jókor, jó helyen), és hogy – ezek ketten – most pofátlanul azt hiszik, győztek.

Az ámokfutó magányossága

Két sikerfilm befejezéséről, és a történeteiket lezáró sokértelmű vérfürdőről beszéltünk. És hogy a korszellemhez igazodás magyarázza a sikert, értelmezi a vérfürdőt.

Merthogy vért akarunk látni. Különféle indítékkal, de azonos indulattal. A véres Joker-pofákat egyesíti a vérengző pusztítás szándéka, de azt nem tudjuk, külön-külön kik vannak a maszkok mögött. Az állarc azt hangsúlyozza bennük, ami közös: a halálos és halállal fenyegető dühöt, amit a világgal szemben éreznek, hogy az nem veszi észre bennük a különbözőséget.

Francis Fukuyama legújabb világhipotézise szerint korunk leírható önazonosságukat eszelősen hangsúlyozó, azért élethalál harcra készülő csoportok fenyegető kardcsörtetéseként. 

 „Világszerte politikai vezetők azzal mobilizálják híveiket, hogy méltóságukat sértették meg és ezt helyre kell tenni. A megalázás miatti düh politikai tényezővé vált… Egyre több új csoport hiszi, hogy identitásuk – legyen az nemzeti, vallási, etnikai, nemi vagy egyéb – nem kap elég elismerést.”

Hollywooddal szólva: Klónok háborúja helyett Identitások háborúja.

Pedig a Joker-maszkok egyformasága okán, akár klónok is lehetnének. Hiszen semmi köze az öntudatos hazafinak az öntudatos transzneműhöz, a szervezkedő kisnyugdíjasnak a szervezkedő kistermelőhöz, a mozgalmat indító biciklistának a Metoo-mozgalmárhoz, a harcias vallási szektának a harcias bálnamentőhöz, büszke fehér férfinek a büszke fekete nőhöz – ha csak az nem, hogy mind fölrántják arcukra a halálosan megbántott bohóc álarcát, és harcba indulnak.

Todd Phillips filmjében szó szerint elindulnak, hogy majd Gotham város káosza (az emberiség jövője) újabb Joker/Batman epizódokban értelmezhető legyen, Tarantino filmjének véres zárása csak jelzi, hogy itt harc folyik, ezt súgja a korszellem. Amerika egyik identitás-kultuszos fele éppen csatát nyert a másik felett, és úgy tesz, mintha háborút nyert volna.

Ennek örömére DiCaprio-Dalton felpüffedt, másnapos képpel, szó szerint: már csak egy kávét kér. A túlélő Mrs. Polanskitól.

Nem tőlünk. Tőlünk nem kapna.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/12 18-21. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14343

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -