Film + Zene

Miles Davis

Fontana, mono

Ardai Zoltán

Miles Davis jazz-zenéje a filmes modernitást is inspirálta.

Eadweard Muybridge és Émile Reynaud neve – a cinématographe-előtti mozgóképi hatás mestereié – a jelenben már csakis artisztikus hagyatékukat idézi fel: takaros kép-szetteket és gyönyörű kézműves készülékeket, faborítások tompább fényét és tükörlap-  meg  üveglencse-csillogást. Varázsgeometriát. Hogy viszont mit szívtak, mit nem ezek az alkotók, meg hogy egyikük gyilkossá lett, a kétségbeesett másik pedig csaknem öngyilkossá, mindez már igencsak az érdeklődésünk periferiájára került. Miles Davis-nek azonban, a korai vinyl LP-k, vagyis az első-évtizedes mikrobarázdás lemezek földi istenségének (aki csak pofozott, hálisten nem ölt vagy öletett meg senkit) ma még közeli az emlékezete.

Műszaki feltalálásokba MD nem vetette bele magát, de 1950-es évekbeli szédítő karrier-ugrásának egyik fő összefüggése jelölhető meg abban, hogy a múlt század derekán nagyot változott a hangfelvételi technika. Az LP ’40-es évekbeli megjelenése még csak az alapfeltételt teremtette meg az érdemi fordulathoz: az új lemezkészítési eljárás bámulatos zajkiszűrési potenciálját még ’51-ben is inkább csak sejdítették. A lemezcégeknél azért már ébredezni kezdtek a hangmérnökök. 1954-ben aztán meglett a kis Prestige Records szerződése a jazzre specializálódott Rudy van Gelder hackensacki stúdiójával és e szent pillanatban a Columbiától elhessegetett MD épp a Prestige-nél kapaszkodott. Innentől a puha és a megkeményített fémfúvós árnyalatokat, a bőgő döngését, a pianissimo pilinckázást döbbenet-tisztán hordozó stúdiólemezeknek mindinkább a Miles Davis-i kamara-alakulatok adták a vezérmintáját, és lassacskán mániaszerűvé vált úgy a group-stúdiózás, mint a stúdióalbum-fogyasztás. Az otthoni lemezfeltevés, hangszedőtű-ráeresztés ekkoriban kapott rituális dimenziót. (MD-t egyébként ennél egy ütemmel  hamarabb szorította újra keblére a mégiscsak éber Columbia, azért mégpedig, mert – íme a másik fő összefüggés – az altszaxofonos Charlie Parker halála után Newportban egy MD-fesztiválfellépés végét vetette a jazzélet vezértelenségi hangulatának.) 1958-ra már ott tartottunk, hogy még egy gerincnyomás nélküli borítós, tíz inches „kis LP” is, mint amilyen az előző évi Miles-soundtrack első kiadása volt (a Jazz Track című, holland gyártmányú, Fontana labelű mono lemez) akárhány példányban is varázstárgyként kerengett országonkint ezerek kezén.

MD-nek két idolja rögzült a kulturális emlékezetben, és különbségük zavarba ejtő.  Az egyik az Otelló-koponyájú, ugyanakkor faulknerien jólöltözött fiatal alak: a „fekete kultúrherceg”, aki ingujjban sem veszít semmit intellektuális előkelőségi aurájából, 1956 után mégis tömegek fogyasztják a lemezeit az atlanti világban, de Tokióban is. A másik a későbbi, belzebubi küllemű, strici-hajfazont eresztett pofa, a felékszerezett, horgas madárkezű harámbasa-alak.  Tudnivaló azért, az első párizsi útjáról hazatért, bánatba dőlő és szorult anyagi helyzetbe jutó ifjú MD is futtatott lányokat, és – átellenben – a hatvanas éveibe lépett, „fúziós” jazzkoncerteken fellépő, gengszterfejű MD is bele tudott úgy fújni a trombitába, hogy az ragyogó pillanat legyen, eddig-épp-így-nem-volt hangulatú. Nevének ismertsége azonban a hatalmas szülőhazában a ’80-as évek folyamán – még életében – nem növekedett tovább, hanem csökkenni kezdett. Időnként egy-egy nagyszabású portréfilm, amely összefogja a két idolt, talán keresztezheti a méltatlan tendenciát.

Tetemes mennyiségben összegyűjteni a fennmaradt MD-tematikus fotókat és archív filmfelvételeket, majd ezt a halmazatot egy biografikus zenész-portréfilm keretében értelmes kép-építménnyé rendezni, jelenidős emlékezeti interjúk beiktatása és a hangcsík zenei megpakolása mellett – ez az alapjában konvencionális filmes tennivaló a géniusz 1991-ben bekövetkezett halálakor rögtön esedékessé vált, és valóban tennivalónak számított sokak szemében. Ehhez képest kissé megkésve, tíz év múltán készült el az első ilyen összegzés. Ebben helyet kaptak kamera-előtti MD-művésznyilatkozatok is, amelyeket a második (hosszú munkálati idő után ezévre elkészült) filmes nagyportré nem ismételt meg. Azért sem, mert rendezőjét, Stanley Nelsont, az „amerikai fekete tapasztalatok” negyedszázada működő dokumentaristáját az MD-életmű szakaszváltásainak zeneművészeti kérdései, az idekapcsolódó lázas – olykor ádázzá fajuló – viták csak mérsékelten izgatták.  Inkább a titán életvitele érdekelte, mégpedig elsősorban afroamerikai összefüggéseiben. Munkájában tehát nem tematizálódik, hogy a ’49-es félavantgarde Birth of the Cool-nonettsorozat még nem virtigli cool-jellegű jazz, nem is csiszolt cool-bop (hisz a féllába jó mélyen a bebopba lóg). Arra sem történik utalás, hogy a „cool”-t hangzás dolgában úgy értették valaha: a hévségnek leszorítása kitanult, huzamossá tett, könnyeddé vált módon (hűvös a felszín, de forrón nyomul, fel-felszökell a mély). Nelsonnál az hangsúlyozódik – tegyük rögtön hozzá: nem tévesen – hogy MD az ’50-es években a mai szóhasználat szerinti (főleg magatartásbeli) „cool” stílus akkori megfelelőjét is képviselte, és micsoda közhatással. Való igaz, a „cool” akkoriban sem csak sound-fogalom volt, hanem jelentett ilyesmit is: menő pókerarc a szaros világgal szemben.

Néhány éve játékfilm készült a már koros jazz-ikon heroinos mélyrepülésének időszakáról (Don Cheadle: Miles Ahead). De a vegytisztán hommage-jellegű portréfilmi megközelítést jóval régebben ellehetetlenítette már egy vastag paperback, amelynek szövegtartalma átmeneti műfajú: igen részletgazdag életút-vallomás, ugyanakkor ennek lejegyzői/rezonőri továbbformálása. MD társszerzője itt Quincy Troupe volt. Ebben a könyvben kirajzolódnak a vallomástevő olyan rendkívüli erényei is, amelyeknek egész élete során nem volt világos tudatában, és olyan – inkább kései – szemléleti torzulatai, amelyeket megintcsak nem érintett az önreflexiója, az önvád egyik óráján sem. Nelson nem csupán figyelembe vette ezt a könyvet, hanem egyik legfőbb támasztékául használta. A vallomás-szólam mint direkt forma sem maradt ki a filmből: MD szóejtésének és reszelős, súrló hangjának avatott utánzója, Carl Lumby, sűrűn érkező adagokban végigszövegeli a két órát, versengésben a filmbeli interjú-láncolattal. A nyilatkozati vonulat pedig, ha olykor staffázs-szerű is, itt-ott jelentősen, majdhogynem módosító súllyal hozzá tud adni a könyv által nyújtott biografikus képhez. Például az első feleség, Frances táncosnői karrierjének férji elpusztítása, amely elég emlékezetes epizód Nelsonnál, a nyolcvanas évekbeli konfessziószövegben mondhatni elsikkad. Az idős Frances mostani szereplése a film humorforrásává válik, ám utóíze inkább tragisztikus.

A Troupe-könyv terjedelméhez, elolvasásának átlagos idejéhez képest a Nelson-film hossza mégiscsak kurta lévén, a rendező számára megoldandó szerkezeti problémaként jelentkezett az a körülmény, hogy MD művészeti hozadékának rendkívüli formátuma és életmódjának keménydrog-terheltsége közt nem találni szoros összefüggést. Nála nem tapintható ki a „Baudelaire és a mákony”-viszony, vagy valami hasonló, és a sok MD-hívójelű, Nelson által érintett rész-téma ilyen szoros filmi keretek esetén amúgyis túlsággal széthúz  egymástól. (Példa: 1. mennyiben áll meg MD-re nézvést a kontra-rasszizmus vádja és mennyiben nem – 2. miért nem érte meg a ’60-as éveket az egygenerációs összetételű MD-combo.) Meg kell becsülnünk, hogy az elkészült portrémű, bár semmilyen irányban el nem mélyül, felháborítóan felszínessé sem válik semmilyen irányban, és alig akad zavaró hiányossága. Az egyik ilyen fogyatkozás: a free jazzről egész egyszerűen nem tud ez a film. Így persze az utálatról sem, amellyel MD a free jazz iránt viseltetett, noha neki is része volt e nem mellékes valahai újdonság előkészítésében. A másik: MD két legnagyobb barátsága – komoly és rendületlen kapcsolata a kanadai hangszerelő Gil Evans-szel, valamint a Rolling Stone magazint alapító Ralph J. Gleasonnal – megérdemelt volna némi nyomatékot egy ilyen áttekintésben.

Drogozásának a szegregációhoz persze köze volt, de mint zenész-tehetség, ő már az óklasszikus hot-jazz korszakán túl bontakozott ki. Nem úgy lépett színre, mint egy társadalmi folyamatokra érzékenyebb nemzedék szenvedőbb Armstrongja, szóval nem közvetlenül úgy, mint a zenei négerség trombitát fogott, élő őskútja. Inkább mintha a határ-átlépő (a modernitást belülről szenvedő) Parker újraindulása valósult volna meg őáltala: most már egy olyan határátlépő által, aki nem törik bele korán és egészen a fenyegetettségeibe. MD már sideman-éveiben, húszévesen döntésre jutott afelől, hogy nem marad neo-hottoló vagy izgatag bebopper, hanem úgy lesz modern játékos, hogy vibrátók nélkül játszó trombitás lesz, kényes-karcsú hang-ágak beszédének kialakítója, olyan lírikummal, amely megszégyenít, fölényesen hazaküld majd minden érzelgősséget. Az egzisztencialisták Párizsa így fogadhatta őt vállveregetés helyett másféle örömrivalgással, társra-találási respektussal, szinte ájuldozó magasztalással (’49-ben is, ’57-ben is), és így válhatott az ő számára Párizs a parnasszoszi egyenrangúság édenévé. (Miles Davis nyomot hagyott a nouvelle vague hangulatán is, és nemcsak a Felvonó a vérpadra filmzenéje révén.  Az „új hullám” – cool.)  Csakhogy a neki nélkülözhetetlen zenei inspirátor-tenyészet törzsrésze az óceán másik partján honolt. Otthon aztán nemcsak nagy hangszeres zenész vált belőle, hanem nagy group-leader, zeneszervező is, aki rendre meglepő, és a jazz-körökön túlterjedő zenei befolyású előadásokkal jelentkezett a váltópontokon, mármint a második századfél jazztörténeti kulcspillanataiban. Ezért fogadhatjuk el, hogy Nelsonnál búcsúzóul (főcím) Coltrane-szaxofonszólót hallani trombitaszó helyett. A Coltrane-hangzás nem ilyen volt évekkel korábban, és újfent elváltozott később, de „Trane” a Kind of Blue-felvétel napjaiban sem fújt volna éppen így, ha máshol lépett volna fel, vagyis, ha nem az MD-combo beltagjaként viszonyul a hangszeréhez, e szituáció zenei babonázottságában.  Hasonló eset Mahavishnu John McLaughlin felemelően szokatlan metálpengetése az 1971-es Tribute to Jack Johnson-albumon. Ha MD nem szervezi be erre a saját-víziós lemezfelvételére az angolt, sosem csapott volna elő éppen ez a folyami szirtek közt rohanó, hosszasan elnyúló hanggöngyöleg.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/12 46-48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14356

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -