Izraeli panoráma

Rutu Modan: Exit Wounds

Nagykorúság

Keresztesi József

Az izraeli képregény ugyan egy terrorista merénylettel indul, de nem politikai helyzetelemzés, hanem az elleplezett családi múlt feltárása.

A történet és a nyelv – a „mit” és a „hogyan” – viszonya az elbeszélő művészetek kulcskérdése. Beszéljünk akár a skandináv némafilmről, akár a kínai operáról, akár zsánerekről, akár az elit művészet magaslatairól, a kérdés megkerülhetetlen. Vajon a történet, a mítosz volna a mű lényegi hordozója, a forma pedig csupán a szolgálóleány, aki avatott kézzel varázsolja vonzóvá az úrnőjét? Vagy tulajdonképpen újra és újra mindig ugyanazokat a meséket meséljük el, alakítjuk és variáljuk, és a lényeg épp a formáló munkában rejlik? Az előbbi volna a middlebrow, az utóbbi a highbrow alkotás válasza?

Ha a graphic novel műfajmegjelölés mindkét elemét egyformán komolyan vesszük, máris ott áll előttünk a két elem, a nyelv és a történet kéz a kézben. A képregénnyel foglalkozó írások természetesen ki szoktak térni a képi ábrázolás és a képregényes formanyelv használatára, a panelbeosztás, a karakterábrázolás, a ritmus és a dinamika, a grafikai eszközök, a különleges képi megoldások kérdéseire. De hogyan állhat össze mindez nyelvvé, hogyan válhat eltéveszthetetlen elbeszélői tónussá, amely magához hasonítja az elbeszélt történetet?

Rutu Modan, izraeli képregényművész nyelve valahol félúton áll a stilizáció és a realizmus között. A panelbeosztást a történetvezetésnek rendeli alá: a felépítés jól követhető, logikus, és kerüli mind az extravagáns, mind a bombasztikus megoldásokat. A tárgyi világ vonalas rajzokból áll, egyszerű, ugyanakkor realista és részletgazdag. Az egyik interjújában, amikor felvetődött, hogy a stílusán Hergé hatása figyelhető meg, ő azt válaszolta, hogy ez szerinte is igaz, de más vonatkozásban. Modan úgy gondolja, hogy az oldalkompozíciók terén tanult a legtöbbet a belga mestertől: „A ligne claire számomra nem a vonalról szól, hanem a világos történetmesélésről.”

Ami pedig Rutu Modan figuráinak gesztusait, interakcióit illeti, ugyancsak realisták és részletgazdagok. Ugyanakkor maguk a karakterek erősen stilizáltak: pár vonalból, néhány karakterjegyből álló arcok, odadobott kézfejek, a karikatúrán még mindig innen. Mintha azt mondanák, hogy ne erre figyelj: nem ez a fontos bennünk, hanem a gesztusaink. A testbeszéd, az érintések jellemeznek a leginkább bennünket. Aligha véletlen, hogy Modan az újabb munkáit színészmodellek segítségével készíti.

*

A képi nyelv szűrőjén át egy olyan világra nyílik rálátásunk, amely egyszerre hétköznapi és rettentő távoli. Mint amilyen, felteszem, Izrael lehet, mint amilyen Tel Aviv, ahol az Exit Wounds (Kimeneti sebek) jó része játszódik. S noha a cselekményt egy öngyilkos merénylet indítja el, Rutu Modan első graphic novel-je (amellyel 2007-ben azonnal Eisner-díjat is nyert) nem politikai mű, nem a Nagy Történet viszonylatában mozgatja a hőseit. Ez az indító merénylet ugyanis egy „kisebb” esemény, egy kisvárosi buszpályaudvar kisvendéglőjében történt robbantás, amelyet egy aznapi haifai terrortámadás híre elhomályosít a köztudatban. Önmagában már ez a tény is egyszerre hétköznapi és szürreális, és az Exit Wounds mindvégig ezen a határvonalon mozog.

A könyv egyszerre románc, családregény és nyomozástörténet: egy taxisofőrként dolgozó, egyedülálló és magának való fiatalembert, Koby Francót megkeres egy katonalány, és közli vele, hogy a merénylet egyik áldozata valószínűleg az apja. Hamar kiderül, hogy nem hivatalos megkeresésről van szó, hanem a lány, Numi az eltűnt apa barátnője – azé az apáé, akinek voltaképpen a létmódja az eltűnés, akit Koby évek óta nem látott, akivel nem is tartotta a kapcsolatot, és aki tulajdonképpen gyerekkorától kezdve kimaradt az életéből.

Nem részletezem mindazt, ami ezek után következik: a road movie-t, a nyomozást, a családi traumák feltárulását, az okosan adagolt fordulatok sorát. A történetszövés olyan, akár egy krimié, de a nyomozás Koby és Numi személyes szférájában zajlik. Ahogy haladunk előre a könyvben, apránként tárulnak föl a privát háttér nyomasztó terhei. Rutu Modan mesteri módon játszik a ritmussal, legyen szó akár a terjedelmes, mégis magukkal sodró dialógusokról, akár az elidőzésekről.

Az egyik jelenetben például Koby felkeresi az apja lakását: mindenhol hatalmas piszok és rendetlenség, a fiú kedvetlenül bóklászik az apa életének a romjai között. Azután, miközben a hűtőben talált sört iszogatja, átvillan rajta a gondolat, hogy ha tényleg az apja volt a merénylet azonosítatlan áldozata, akkor ő és a nővére öröklik a lakást, és óhatatlanul is gyors fejszámolást végez. Közben folytatja a kutatást, benéz a szekrénybe, rátalál a rég halott anyja egyik nyári ruhájára, és szomorúan elmosolyodik. Mindez egyetlen képregényoldalon, bármiféle kommentár nélkül: az érzelmi libikóka kizárólag a főszereplő gesztusain keresztül nyer formát.

A nyomozás keretét az izraeli hétköznapok adják. Tulajdonképpen egy társadalmi tablót foghatunk át a tekintetünkkel: bepillantunk a felső tízezer világába (ahonnan Numi származik), de találkozunk telepesekkel, ortodox háziasszonnyal, temetkező ázsiai bevándorlókkal, vécét takarító filippínó asszonnyal, és így tovább. Mindez azonban egy pillanatra sem válik tankönyvszerűen erőltetetté, az Exit Wounds természetes könnyedséggel és magától értetődő logika mentén vezeti végig hőseit – és olvasóit – ezeken a színtereken. A patológiai intézetben tett látogatás, a kórbonctan recepciósával folytatott párbeszéd persze korántsem tekinthető se természetesnek, se magától értetődőnek, miközben épp a hétköznapisága teszi nyomasztóan valószínűtlenné. És a váratlan helyzeteken kapott, de voltaképpen utolérhetetlen apa figurája, aki folyton kisiklik a nyomában járó páros kezéből, legalább ugyanilyen valószínűtlen.

*

A családtörténet, az eltemetett titkok napvilágra kerülése, úgy tűnik, Rutu Modan nagy témája. Az Exit Wounds nemzetközi sikerét követően a korábbi, rövidebb munkái jelentek meg önálló kötetben Jamilti and Other Stories (Jamilti és más történetek) címen, ezt pedig egy újabb graphic novel, a The Property (A tulajdon) követte. Mindkét könyvben vezértéma az elleplezett-elhallgatott múlt, a családi titkok felfejlése. Ahogy maga a szerző egy interjúban kifejtette az Exit Wounds cím metaforikáját: ahogy a kimeneti lőtt seb egész váratlan helyeken is megjelenhet a testen, úgy a régóta hordozott traumák, elhallgatott titkok esetében is kiszámíthatatlan, hogy hol és milyen formában fognak felszínre törni.

Ugyanakkor Rutu Modan hősei esendőek bár, mégsem tragikus figurák, sokkal inkább hétköznapi karakterek. Koby már-már maga a megkülönböztető jegyek nélküli átlagember, se a vonásaiban, se a megjelenésében nincs semmi föltűnő. Numi ezzel szemben kifejezetten előnytelen megjelenésű: nagydarab, langaléta lány, a hadseregben Zsiráf a beceneve. „Megvannak az előnyei is, hogy így nézek ki – mondja. – Amikor senki sem számít tőled semmire, békén hagynak, és azt teheted, amit csak akarsz.”

A két főszereplő kapcsolata fokról fokra, lépésről lépésre épül. A családi környezet mindkettejüket magányba kényszeríti, míg az apa, Gabriel alakja, ha más-más úton is, de mindkettejüket traumatizálja. Ez a sorsközösség pedig egy lépéssel tovább viszi őket az apránként kibontakozó szimpátiánál. Az óhatatlanul elkövetkező szeretkezésjelenet éppen attól válik megkapóvá, hogy elkerüli az ilyenkor szokásos erotikus-esztétizáló ábrázolást. Az esetlenség, az ügyetlenkedés, amin Rutu Modan hosszú közeli szekvenciákkal, tisztán képregényes formanyelvi megoldások révén vezeti végig az olvasót, egyenesen visz a végkifejlethez, a kettejük között kipattanó konfliktushoz. A jelenet szcenírozása – egy autóút melletti ligetben vagyunk – a paradicsomkertet idézi, csak éppen itt a kiűzetést nem valamiféle bűnbeesés előzi meg, hanem az a pillanat teszi tönkre és robbantja az együttlétet, amikor a távollévő és rejtőzködő Apa árnyéka rávetül a két szereplőre.

Akárhányszor lapozza át az ember a könyvet, újra és újra szembetűnik, hogy Rutu Modan mennyire következetesen és milyen kifinomult tempóérzékkel dolgozik. Még amikor hosszú párbeszédekről van is szó, a képek sosem puszta kísérői a szövegnek, a szereplők testbeszéde folyamatosan építi a jelenetet. A szerző nem spórol a gesztusok, a metakommunikatív jelzések ábrázolásán, még sincs az az érzésünk, hogy „lassú” könyvet olvasnánk: az elbeszélésmód mindig dinamikus, narratív energiákkal teli. Az Exit Wounds sűrű könyv, egyfelől azért, mert az újraolvasások során mindig rejteget felfedeznivalókat. Másfelől pedig azért, mert a regények valódi súlyával bír: Modan empatikus a szereplőivel, és biztosítja, hogy kinek-kinek láthatóvá váljon a saját igazsága, hogy érvényesüljenek a saját szempontjai. Ami pedig a történet befejezését illeti, az utolsó oldal nyitott lezárása különleges elbeszélői bölcsességről tanúskodik. Koby leveti magát a fáról, Numi pedig a karját kitárva várja, hogy elkapja. Nem a happy ending felé mozdulunk, nem is valamiféle dezillúziós lezárás felé: az utolsó gesztus a bizalom gesztusa a két ember között, és innen nagyjából már mindegy is, hogyan folytatódhat a kettejük története. Ez a befejezés egyszerre lírai és realista, egyszerre tartja fönn a szkepszist és a csoda igényét.

*

Rutu Modan könyvében a forma, a mesterség hogyanja teljes egészében meghatározza az elbeszélt történetet. Az elbeszélés ritmusát, a stilizáció és a realizmus közti finom egyensúlyt a képi eszközök biztosítják, a párbeszédek a világos történetvezetést támogatják. Koby és Numi történetét sok művészi ágban, sokféleképpen el lehetne mesélni, de az olvasónak eszébe sem jut, hogy ez a képregény bármilyen más (filmes, irodalmi stb.) elbeszélésmód helyett állna, és önmagában ne teremtene teljes érvényű univerzumot.

Az Exit Wounds jó példa arra, hogy a hagyományos értelemben vett regényforma nem veti le magáról a graphic novel eszköztárát. A képregényes magaskultúra azon alkotásai közé tartozik, amely nem a popkultúra felől, nem a populáris mítoszok újraértelmezése révén töri át a falakat, hanem saját jogán. Ugyanakkor nem is valamiféle különleges személyes tapasztalat – akár önéletrajzi – feldolgozása; amikor Rutu Modan megkapta a felkérést, hogy graphic novelt írjon, azonnal sietett tisztázni, hogy nem szeretné az izraeli Persepolist megalkotni. A történet abban a világban játszódik, ahol Modan él és amelyet jól ismer – de nem magáról Izraelről akar mesélni, hanem két emberről, akik éppenséggel ebben az országban élnek.

A Jamilti and Other Stories darabjai közül néhány magyarul is olvasható a Nero Blanco Comix kiadásában: egy füzetben látott napvilágot a Jamilti és az Igal Samával közösen készített Kis nyulacska, és külön kiadványként kijött a Legnagyobb rajongója című történet is. Ezen, és a már említett The Propertyn kívül kívül Modannak a New York Times-ban jelentek meg online képregényei, illetve egy rendkívül vidám gyerekkönyvet is jegyez, a Maya Makes a Mess-t. Új kötetét Minharot (Alagutak) címmel tavaly ősszel publikálta, az angol nyelvű kiadás megjelenés előtt áll. A magyar könyvkiadóknak – és itt nem csupán, sőt nem elsősorban a képregénykiadókra gondolok – érdemes volna szemmel tartania ezt az életművet, hátha létezik az az olvasóközönség, amely vevő volna a képregényműfaj irodalmi értelemben vett nagykorúságára.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 34-37. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15009

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -