FesztiválÉszt FilmhétNem csak belső használatraBoronyák Rita
A 14. Észt Hét élénk
és karakteres kulturális életről tudósított.
A
függetlenség kivívása (1991) óta az alig másfél milliós Észtország mind markánsabban
jelzi, milyen sokra képes önállóan. A demokráciában szocializálódott,
világlátott fiatalok nemzedéke startupok terén rendkívül sikeres, s a jelek
szerint közeleg a filmes áttörés is.
*
A
filmvilág érdeklődésének előterébe Észtország legutóbb a Tenet forgatása
idején került, ami mind turisztikailag, mind a filmipar számára hasznos volt. A
PÖFF 2014 óta A kategóriás, ám egyelőre nem vetekedhet Cannes-nal vagy
Berlinnel. Filmjeik ismertsége lehetne jobb, noha sorra kapják a díjakat, s a Mandarinok
Oscar-shortlistje (2015) is erős publicitást biztosított. Utóbbi hatására megnőtt
a filmipar támogatása, s az évi 3-6 helyett 10-12-re emelkedett a filmek száma.
Animációjuk világhírű, itt működik Észak-Európa legnagyobb stop-motion stúdiója
is (Nukufilm, 1957). Az 1990-es évekbeli újraszerveződés óta folyamatosan
anyagi gondokkal küzdő játékfilm- és dokugyártásra a (többnyire skandináv)
koprodukciók, valamint a kis költségvetésű, jól megírt forgatókönyvre
támaszkodó kortárs történetek jellemzők.
A karantén
miatt idén is online tartott Észt Hét filmválogatása ismét azt mutatja,
mennyire fontos az észtek számára tragédiákkal terhes múltjuk feldolgozása, a
népi hagyományok megélése, s mekkora lépéseket tettek az információs társadalom
megteremtéséért. A köztársaság 100. évfordulója (2018) ünnepi költségvetésének
köszönhető az Orcád verítékével (Tõde ja
õigus, 2019. – rendezte: Tanel Toom). A látványos film 2020-ban kimaradt a
távmozis műsorból, mert nagyvásznon szerették volna megmutatni. Az alkotók
időközben kiegyeztek a kisebb formátummal, az HBO is műsorára tűzte, s elnyerte
a Golden Satellite díjat is.
Az
Anton Hansen Tammsaare nagyregénye első kötetéből adaptált produkció hazájában
egy hónap alatt a legnézettebb film lett, s a második, amely Oscar-shortlistes
volt. A 19. század végén játszódó, egy parasztcsalád küzdelmeit felelevenítő
film dilemmája a regényfolyam címe: Igazság és igazságszolgáltatás.
Andres (Priit Loog) megfeszített munkával próbál jó termést kicsikarni földjéből.
Részeges, lusta szomszédja, Pearu (Priit Võigemast) aljasul akadályozza,
nyerészkedik a munkáján, s az orosz fennhatóság alatt lévő ország korrupt
bírósága révén legalizálja is csalásait. Az őserőt, becsületességet képviselő
Andres beszáll a tisztátalan harcba, s az tönkreteszi.
A válogatás
legizgalmasabb darabja egy doku, az Egy évnyi dráma (Aasta täis
draamat, 2019. – Marta Pulk) volt. 450-en jelentkeztek a hirdetésre, amely havi
fizetést kínált annak, aki 2018 összes színházi produkcióját megnézi és szemlézi.
Feltétel: olyannak kell lennie, aki életében nem látott előadást. A valgai,
orosz nemzetiségű Alissija intelligens, nyitott lány, akinek sosem telt ilyen
luxusra. Tallinnba költözik, cikkeinek egyre több követője akad, véleményeit viccesnek,
eredetinek tartják. A film erőssége, hogy a poénosan fölskiccelt valóság/freak
show – „Ti színházat csináltok az embereknek. Itt vannak az emberek!” – a játékidő egyharmadánál portréfilmbe fordul.
Óriási a tét: be tud-e lépni Alíz Csodaországba.
A magabiztosnak
látszó lány lassan megnyílik. Családjában mindennaposak voltak a verekedések, ő
már fiatalon ivott, vagdosta magát, azt tervezte, a 17. születésnapján öngyilkos
lesz. Egy iskolai spanyol utazás ébresztette rá, hogy az élet szép is lehet. Egyre
többet ért az előadásokból, s mert alapműveltség híján mindent magára vonatkoztat,
számvetésre kényszerül. Rádöbben, mennyire beszűkítették önkínzó technikái. A
fájdalmas folyamat miatt majdnem kiszáll a „színházasdi”-ból, de ez biznisz,
nem széplelkek üzeme: olyan magas kötbért foglaltak a szerződésébe, hogy muszáj
végigcsinálnia. 365 nap, 224 előadás után úgy dönt, színházzal szeretne
foglalkozni. Felvételizik rendező szakra, s megtörténik a csoda: fölveszik.
Az ötletet
a Kinoteater létrehozói, az új művészgeneráció kivételesen tehetséges, sokoldalú
személyiségei jegyzik. Ez az a 30-as éveiben járó, világlátott nemzedék, amely demokráciában
szocializálódott, s amelynek az észt kultúra jelenlegi magas színvonala
köszönhető. Paavo Piik költő, drámaíró, Oxfordban szerzett filozófia,
politológia és közgazdász diplomát. Dramaturg, nem mellesleg többszörös észt
squash-bajnok, s focizott is a Tallinn Reaalban. A színészdinasztiából származó
Henrik Kalmet színész, színházi rendező, s a generációjuk áttörését jelentő, nemzetközileg
is sikeres Keresztszélben rendezőasszisztenseként is dolgozott. 2019-ben
az Eesti Kultuurkapital mind az ötletet, mind a kivitelezést díjazta.
„Lappföldi
western” címkével promotálták Az utolsókat (Viimased / Viimeiset,
2020. – Veiko Õunpuu), az Őszi bál (2007) és a Szent Antal
megkísértése (2009) nemzetközi sikereket aratott rendezőjének finn nyelven
forgatott munkáját. Õunpuu szerzői kézjegyének a lenyűgöző természetképekkel
tagolt (operatőr: Sten-Johan Lill), jelenetező, mozaikos ábrázolás tekinthető,
a Vad Északot pedig a sarkkörön túl fekvő pokoli bánya képviseli. A keménykezű
tulajdonos, Kari (Tommi Korpela) meg akarja szerezni a rénszarvastenyésztő Oula
(Sulevi Peltola) aprócska földjét. Karizmatikus beszédeiben szép, dúsgazdag
jövőt ígér, ha a teljes terület az övé lesz. Ha nem, a kínaiak fölvásárolnak
mindent, s nekik fel is út, le is út. A jó közérzet érdekében kábítószert
terjeszt, bulikat rendez, „bratyizik”.
Oula
fia, a kábítószercsempész Rupi (Pääru Oja) csak csetlik-botlik a keménykedő
macsók között. A föld fölötti világ piálós-bulizós középpontja a kocsma, az
elvágyódó jégkirálynő, Riitta (Laura Birn) birodalma. Férje, az öregedő amatőr
rockzenész Lievonen (Elmer Back) mellett Rupival flörtöl, a nagy fogás persze a
kiskirály, Kari volna. A műfaji kliséket a zenehasználat idézőjelezi: a
szerelmi melodrámát brutálgiccs Roxette-slágerek ironizálják, a Vad Észak
munkásainak kemény életét pedig Lennon „Working Class Hero”-ja. Itt még a hagyományőrzés
méltósága is elvész, a hangsúlyosan indiánosra formált Oula törzsfőnöki rezzenetlenséggel
trónol zsebkendőnyi területén, noha rénszarvasai megfogyatkoztak, nincs értelme
folytatni félnomád életmódját. A filmet az Eesti Kultuurkapital 2020-ban az év
játékfilmjévé választotta, s ez volt Észtország hivatalos nevezése az idei
Oscarra.
A Rain
(Janno Jürgens, 2020) kiskamasz főhőse Ats (Marcus Borkmann), akinek napjai a
tenger melletti élet örömei és apja lenyomós „nevelése” közötti feszültségben
telnek. Hosszú távollét után felbukkan csaknem két generációval idősebb,
lepusztult rocker bátyja, Rain (Indrek Ojari), s a család valamennyi
konfliktusa felszínre kerül. Rain próbál jó bátyja lenni Atsnek, de újabb
konfliktusokat gerjeszt, amikor beleszeret az orosz Aleksandrába (Magdalena Poplawska).
A generációk közötti kapcsolatot egy ősöreg, Ge Blod („Add a véred”) feliratú póló
képviseli, apró ironikus színfolt a konfliktusok mellett. Jürgens első
egészestés filmje a férfivá érés örömeit és nehézségeit, az apa-fiú és testvéri
kapcsolatokat kívánta megjeleníteni. A rendezőt korosztályuk egyik legkiválóbb
és legtöbbet foglalkoztatott operatőre, Erik Põllumaa segítette (Martti Helde
állandó alkotótársa, az említett Õunpuu-val is többször dolgozott).
A
létezés szépsége
(Fred Jüssi. Olemise ilu, 2020. – Jaan Tootsen) Fred Jüssi biológus bő
egyórás portréja csodálatos természeti képekkel. A 86 éves Jüssi
természetvédelmi felügyelő volt, majd csaknem másfél évtizedig az Észt Rádió
munkatársaként közvetítette a természet szeretetét. Madár- és állathangokat
gyűjtött, s ezek publikálása mellett történeteket és a természetről szőtt
gondolatait is közzétette. Jüssi – ahogyan Sebastião
Salgado Wim Wenders A Föld sója című portréjában – arra int: az
emberiség legégetőbb feladata a természeti környezet további pusztításának megakadályozása.
A jellegzetes észt erdő, patakok s a láp megmutatása metaforikus is: a lápon
átkelni is, élni is nehéz. Ott nem lehet rohanni, muszáj átállni más ritmusra,
az élet, a természet ritmusára.
Az
animációs blokk a világhírű alkotópáros, Priit és Olga Pärn tanítványainak
kísérletező és fantáziadús animációiból válogatott. A mezőny legmegrázóbb
alkotása A teknős és a nyúl (Kilpkonn ja jänes, 2020), Ülo Pikkov
9 perces animációs dokumentumfilmje, amelyben Pikkov az édesanyja rákbetegségét
próbálta feldolgozni.
Az Elfojtott
emlékek (Tõrjutud mälestused, 2005) vetítésének az adott
aktualitást, hogy magyarul is megjelenik Imbi Paju hasonló című kötete, amit
eddig 8 nyelvre fordítottak le. A szovjet megszállók több hullámban észtek
tízezreit tartóztatták le és deportálták a Gulagra. Paju a dokuban a családja
történetét állította középpontba, a könyvben pedig történészként elemzi az
eseményeket. A rendező édesanyját és ikernővérét 11 évesen kihallgatásokra
rendelték, hogy információkat csikarjanak ki tőlük az erdőben bujkáló
ellenállókról, s 18 évesen mindkettőjüket a Gulagra hurcolták. A megkínzott
embereknek szinte egész életük során hallgatniuk kellett arról, mi történt
velük. A film hangot ad azoknak is, akik máig képtelenek beszélni az
eseményekről, s megszólal egy egykori észt kommunista is, aki részese volt a
deportálásoknak.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
