KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2021/október
JANCSÓ 100
• Hirsch Tibor: A látszat hatalma Jancsó összeesküvői
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: A gyanú árnyékában A feleségem története
• Palotai János: „A munkánk akkor jó, ha láthatatlan” Beszélgetés Klingl Bélával
A HORROR ANATÓMIÁJA
• Kovács András Bálint: A félelem bére A horror-paradoxon
• Nemes Z. Márió: Kampókezek Fekete poszt-horror
• Varró Attila: A kor tünetei Pandémia-horror
SPANYOL VÉR
• Lénárt András: Hispánia görbe filmtükre Luis García Berlanga (1921-2010)
• Fekete Tamás: Gyilkos szeretet Új raj: Jaume Balagueró
• Huber Zoltán: Csak azért, hogy legyen Történetek a karanténból
• Kránicz Bence: Örökárvák Carlos Giménez: Paracuellos
NEO-NOIR
• Kovács Patrik: Búcsú a tegnaptól A film noir a hatvanas években – 2. rész
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Úszóleckék moralistáknak Sehenswert / Szemrevaló
DOKU-ZÓNA
• Margitházi Beja: Kegyvesztettek ügynöke Bryan Fogel dokumentumfilmjei
• Kránicz Bence: Vázlatrajzok, körvonalak Volt egyszer egy képregény
• Geréb Anna: Istenkeresők Szent Ignác útja
KRITIKA
• Kovács Kata: A legjobb dolgokon bőgni kell Felesleges lányok
• Baski Sándor: Van bocsánat Külön falka
• Pályi András: A csodavárás tükre Soha többé nem fog havazni
FILM / ZENE
• Déri Zsolt: Kényes részek Respect / Genius: Aretha
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Mutánsok, menekültek PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jancsó 100

Jancsó összeesküvői

A látszat hatalma

Hirsch Tibor

A hatalom mesterségéhez hozzátartozik a megtévesztő látszatok virtuóz használata. Jancsó filmjeit nézve belelátunk a zsarnok szívébe.

Ha a mester ma filmet forgatna, a Látszatnak most is mögé akarna látni. Ezt próbálta mindig, ebből kell kiindulni. Az ember sárkányfog-vetemény: de a kamerának meg kell keresnie, aki gondozza, aki elültette, aki a végén leszüreteli.

Ízlelgessük a szót, netán lassan szótagoljuk: hát-tér-ha-ta-lom. Sokértelmű kifejezés. Itthon ma leginkább jobbos publicista kínálja olvasójának, akivel félszavakból is megértik egymást. Legújabban politikus is a szájára veszi: nyilván úgy érzi, a titkosnak mondott kulisszák mögé látó szavazók száma elérte a kritikus tömeget: ő kimondja a szót, azok értőn bólintanak.

Jancsó Miklós ezen is, mint ma annyi mindenen, száját elhúzva (rá jellemző mimika) keserűen mosolyogna. Úgyis, mint a háttérhatalmak specialistája. Konkrétabban: fölfedezője, ábrázolója, vizuális jelrendszer-csiszolója, továbbá eltúlzója, kinevetője. Ez mind egyszerre. Nem feledve persze barátját, írótársát, Hernádi Gyulát, aki, amíg csak együtt dolgoztak, forgatókönyv-foglalatot adott mindezekhez, és egyébként is, mint író, nem csupán a háttérhatalom játékos titokzatosságának, de általában a hatalmi összefonódás, burjánzás, egymásra licitálás barokkosan túlzó történeteinek méltatlanul feledett – mert időszerű – mestere. Tágabban értve a dolgot, és főleg eltáncolva ettől a manapság sűrűn harcra fogott paranoid képzettől: szerettek a színfalak mögé mutogatni, ahol a rejtőzködő valódi hatalom szinte minden filmjükben bújócskára készül áldozataival, tényleg mindig a háttérben, vagy még azon is túl, a második, harmadik paraván mögött. Szerettek ezzel nézőt-olvasót borzongatni. Később pedig – szigorú filmjeik sorát megtörve, harmincöt éves munkakapcsolatuk utolsó húsz évében – ezen inkább már nevetni szerettek. Pontosabban borzongatni és csúfondárosan kacagni egyszerre, ahogy történeteikben sorra döntögetik a „dolgok mögötti” manipulátorok bábszínházparavánjait.

 

Hatalmaskodástól hatalomig

Vissza Jancsóhoz: először nem a láthatatlan, hanem a látható, sőt hivalkodó hatalom képei ugranak be az életműből. Például egy ló képe. Lovas csendőr gyalogos körül köröz a Csend és Kiáltásban (1968) erőszakos hatalmat jelent. Lovas kozák egy gyalogos magyar hadifoglyot terel az Így jöttemben: az erő és gyengeség világos dinamikája. Ugyanez egyenruhás orosz katonalányokkal: csupán játék a hatalommal, játékos kedvű fiúk férfias libidójukkal dicsekszenek, a lányok nevetnek. Parancsra megszabadulni ugyanettől a libidótól – azaz a tágan értett hatalomtól: A Magyar rapszódiában (1979) a világháború idején bevonuló közkatona, bizonyos Szeles-Tóth saját nevelt lovát lövi le, mintha egyenruhába bújtatva először saját férfiasságával – autonómiájával, tehát önmaga feletti hatalmával – kellene végeznie. Ugyanez fordítva: a Szegénylegényekben (1966) a Sáncban raboskodó hajdani negyvennyolcas szabadcsapatot csapdába kell csalni, hogy felfedje magát, el kell velük hitetni, hogy már nincs mitől félniük. Ehhez az egyenruhába bújtatás szükséges, de ez kevés. A Klapka-indulót húzatni a fülükbe: már több, de még nem elég. Fegyvert adni a kezükbe: ügyes játék a bizalommal, de még mindig nem a visszanyert önazonosság teljes illúziója. De aztán jön a ló. Az árulásra kiválasztott szerencsétlen megkapja a lovat, Jancsó legfőbb hatalom/autonómia szimbólumát, és a lenyugvó nap fényében fölvágtatva a dombtetőre, elveszíti éberségét. Merthogy úgy érzi, lóval csalni nem lehet. Kiderül: lehet.

 

Manipulátorok tánca

Innentől még másfél évtized kell, hogy a mestert már ne is érdekelje többé igazán a nyílt hatalom – csakis az, ami háttérben rejtőzködik. Addigra a régi szép, baráttal, ellenséggel pusztában vágtató paripák különös metamorfózison esnek át. „Idenézz! Most meg lovakat hoznak ide! Játszanak, egyre csak játszanak!” Ezt az 1981-es A zsarnok szívében olasz színészbarátja mondja Gáspár királyfinak, egy semmiből felbukkanó pofa-vérttel ékesített faragott lófej láttán. Ami addigra közel tucatnyi film által ékességévé lett a jancsói képes szótárnak, 1981-ben, a Kádár-kor csendes alkonyának kezdetén vált számára viccé. Mert onnantól kezdve vicc az olyan erő, ami mutogatja magát. A ló már nem hús-vér állat, a ló régebbi filmek élő lovainak – régi szép hatalmaskodásoknak – szánalmas emléke. 1981-ben a ló-helyettesítő tárgyat valakik „ide hozzák”, valakik „játszanak vele.” Akik ezt teszik, akik a hatalom jelképével tréfálkoznak, ha azonosíthatók egyáltalán: azoké a valóságos hatalom.

Persze velük sem itt találkozunk először. Már a Szegénylegényekben sem véletlenül viselik a fekete köpenyt azok, akiknek nincs nevük, rangjuk, és akik sosem mutatkoznak lóháton. Egyszer látjuk őket csak együtt, a film elején, ahogy a közeledő alföldi vihar elől fedél alá menekülnek: a szűk fehér vályogfalak között lépdelve köpenyeik egyetlen lebegő sötét folttá mosódnak össze. Ez talán a mester első igazi háttérhatalom-víziója, amit aztán követnek más, hasonló tartalmú víziók, egészen addig a nyolcvanegyes képsorig, míg végre kineveti, nevén nevezi saját lovait.

A Jancsó-Hernádi páros bizalma a világ megismerhetőségében fokozatosan elfogyott, az erő és erőszak nyílt jelzései mögött filmről-filmre megjelennek a célzások: a lényeg – az igazi erő, az igazi hatalom, a sárkányfog-vetemény kertésze – sohasem látható.

Mikor is kezdődött? Még ott, ahol Jancsó saját személyes múltja felé fordult. Hiszen az, hogy minden meggyőző látszat mögött ott a szigorúan titkolt lényeg, annak, aki magyar történelem kínálta mesékből formál világtörténelmi modelleket – magától értetődő tapasztalat.

Az Így jöttem (1964), az első igazán „Jancsó-nyelven” megformált film 1945-ben játszódik. Konkrét, történelmi idő. A filmben a magyar a hadifoglyokat őrző szovjetek fegyveres jelenléte természetesen nagyon is látható, cseppet sem háttérhatalmi rejtőzködés. De már itt is fölbukkan a becsapós látszat és a titkolt lényeg közti szimbolikus különbségtétel, a mester frissen formálódó képnyelvi eszközkészletével elmagyarázva. Az oroszok táborában rendetlenség van. Lazaság. Ez a látszat. Amikor egy fogoly szökni akar, kedvéért a többiek az engedélyezett fürdési idő alatt a folyó vizét fröcskölik, hogy fölzavart vízzel (Jancsónál szinte mindig Káosz-szimbólum), tovább lazítsák a vélt lazaságot. Csakhogy hiába bukik alá az elszánt magyar: a szögesdrótkerítés a víz alatt folytatódik. Ez a látszat mögötti lényeg, lazaság mögötti szigor. A „háttér”, ami hirtelen megmutatja magát. Ha valaki az 1945-ös történelmi pillanatra akarja vonatkoztatni a fröcskölös-szögesdrótos allegóriát, konkrétan azonosíthatja itt a háttérhatalmat, vagy hatalmakat. Egy ország kapálózik, fröcsköli a vizet, még néhány évig hiheti is, hogy innen szökni lehet. Pedig a megfelelő békekonferenciákon a víz alatti szögesdrót helyét már régen kijelölték.

A film persze nem erről szól. Az Így jöttem ifjú Jancsó-alteregója helyét éppen nem a szögesdrót túloldalán keresi. Viszont egyetlen mellékjelenettel mégiscsak jelzi, hogy hőse, a maga nevelődés történetének e fontos állomásán, a víz alatti szögesdrótból kiolvasta a történelmi realitást, és benne hazája elkövetkező negyvenöt esztendejét.

Amúgy ez volna a mester első és utolsó konkrét háttérhatalmi példázata. Innentől kezdve, ha a végső erő és erőszak birtokosa rejtőzködik, soha nem tudjuk nevén nevezni. Talán még a Szegénylegények köpenyeseinek valóságos megbízóit sem. Ki tudja, kinek volt érdeke, hogy meghaljon Marko Lazar, a Sirokkó (1969) örökösen harcra kész usztasa szabadságharcosa, egyben terroristája? Ki tudja, ki rendelte el a Még kér a nép (1971) sztrájkoló parasztjainak lemészárlását? Ki tudja ki ölette meg Rudolf trónörököst a valóságban, és Jancsó erről mesélő, Magánbűnök közerkölcsök (1976) című látomásfüzér-mozijában? Ezeket a hősöket a szóban forgó filmekben végig harcias alakok fenyegetik, és sunyi alakok próbálják csapdába csalni. Látszatra mind valamilyen hatalom birtokosai – az előtérben. De érezzük: a háttér fontosabb. Magas és titkos helyek, ahol a mindig véres végső megoldásokra valakik mindig rábólintanak. Akiket egyre kevésbé volna stílusos nevükön nevezni.

Az erőt-erőszakot mutatók mögött nagyobb, majd annál is nagyobb erők állnak, de nem tudjuk kicsodák - ennek megmutatása Jancsó Miklós filmjeiben általában igazi operatőri jutalomjáték, és persze külön képregiszter a metaforák gazdag gyűjteményében.

Hiszen hosszú az út háborús-realista víz alatti szögesdrót példázatától a titkos játékmesterekre célozgató színházi lófej-kellékig.

Példa már-már találomra: köd és a füst. Füst az Égi bárányban (1970), a Szerelmem, Elektrában (1974). A Daniel Olbrichsky játszotta kadétruhás hegedűs elhozta a fehérek győzelmét, de vajon mi van a háttérben, amit a gomolygó köd elfed, ahogy az örökös Jancsó-alteregó Kozák Andrással fölszáll a film végén a vonatra? A Szerelmem, Elektrában Aigiszthosz király zsarnoki uralmát a legbelső körben csak a szúrós tekintetek szavatolják, egyel kijjebb a szigorú ostorpattogtató legények sora, végül a külső körön messze távol a lovasok. De még láthatóak. Ahol gomolyogni kezd a köd, ahol gazdátlan ménes nyargal a messzeségben – ott bárki emberkedhet, lovon, gyalog, egyenruhában vagy gyolcsingben: ott valahol messze, túl mindenen, a történelem titokzatos erői dolgoznak. Mert van háttér – hatalmas, széles, alföldi horizont: tehát van háttérhatalom.

Aztán eljön a tréfák ideje.

 

Blődlik az Első Mozgatóról

Mert eljutunk ide is, több komoly-komor filmen át, éppen A zsarnok szívéhez, a háttérhatalmak orgiájának meséjéhez, mely Jancsónál először, de nem utoljára, paródiába torkollik. Habsburgok kontra törökök, Róma kontra Velence. Méregkeverők kontra gyilkos vadkant felbérelő titkos és még titkosabb társaságok: a háttérhatalmak immár nem a látszathatalom mögött rejtőzködnek, hanem sorra leleplezik magukat, és erőfitogtató körtáncba bonyolódnak, szó szerint, azaz a hatalmaskodás jancsói koreográfiáját követve, körözve kísérik egymást a halálba. De még itt is van valaki, aki az utolsó lövést leadja. A háttérhatalmak Háttérhatalma. Talán a történelem elvont démona. Aki mindenesetre a háttérben marad.

És ettől a filmtől kezdve, egészen az utolsóig a történetek végső ítéletvégrehajtóját így kell néznünk. A háttérhatalom most már örökre megnevezhetetlen és a földi realitáson túlról mutatja meg magát. Ezt a rendszerváltás előtt és után készül misztikus daraboknál könnyű belátni, például a Szörnyek évadjában (1987), ott, ahol kiderül, a végső manipulátor, mégpedig a gondviselés jóakarata nélkül, Isten maga, akinek Jézust, egyszülött fiát kell fenyegetve-kérlelni, tegye jóvá, csinálja vissza az Atya előidézte Apokalipszist.

A kétezres évek Kapa-Pepe történetei, meglehet, a bohózat műfaji kereteibe költözve sosem kokettálnak közvetlenül a Transzcendenssel, de ettől még ezekben is ott a játék a legtitkosabb és legvégső háttérhatalommal. Ezek a filmek már az egymásra licitáló összeesküvés-elméletek évtizedében születtek, jórészt az Ikertornyok összeomlása után. Jancsónak volt mire utalni a hazai és világpolitikában, és volt alapja újraértelmezni régről ismerős hatalmaskodóit, és közben keserű kacajjal kinevetni az emberiség egymásra licitáló, de egymásnak is ellentmondó divatos paranoiáit. Ha ezekre a filmekre együtt próbálunk emlékezni, valószínűleg a korábban használt kifejezéssel – az „emberkedés” harcias képei ugranak be: ahogy azonosíthatatlan csoportok, titokzatos egyének váltják egymást, fegyverrel vagy anélkül, de mindig lenyomva az előzőt, mindig magabiztosan utasítgatva, harsány vagy finom jelzésekkel biztosítva mindenkit, hogy immár megérkeztek, előléptek a fénybe, megmutatják magukat. A végső, az igazi háttérhatalmat – Sátánt, rosszhiszemű Világszellemet, Örökös Magyar Fátumot – fejtsék meg a kritikusok.

 

A szép halál receptjei

Végezetül néhány szó a másik oldalról. Hogyan maradnak talpon, néha egészen a film utolsó kockájáig a mindenkori Jancsó hősök a mindenkori Jancsó-féle háttérhatalommal szemben, mielőtt – minden esetben – elbuknának?

Akik a végsőkig bírják, sosem védekeznek. Csak támadnak.

 Személyisége minden szenvedélyével ezt műveli Zsadányi István, az osztályától elbitangolt magyar úr az Allegro Barbaróban (1979), de az utolsó filmig ott bujkál ez a természetesen szintén reménytelen életbemaradási stratégia Kapa (Mucsi Zoltán) harsányságában, ahogy mindent és mindenkit, de főleg Pepe barátja fejét – bármilyen ürüggyel leüvölti.

Talán az első ilyen támadva-védekezős játékot, a „harsányság próbatételét” a titkos erők hátborzongató csendje közepette még a Sirokkóban láthattuk. Az usztasa Marko Lazar – fogoly és vendég – hétköznapjait örökös rituálék színesítik, Marko és bajtársai körben állnak, pisztolyt dobálnak egymásnak, vad csatakiáltással egyszerre a levegőbe lőnek. Újra és újra. A felnőtt férfiak lövöldözése, körtánca, kurjongatása amúgy groteszk látvány, ahogy groteszk A zsarnok szívében Gáspár királyfi arcára erőltetett műmosoly, ahogy senkinek se válaszol, de mindenkitől kérdez. Groteszknek hatnak majd évtizedekkel később Kapa komikus, önmagát hergelő dühkitörései. Groteszk, ha nem tudjuk, kire kell lőni, csak azt, hogy puffogtatni kell, és üvölteni.

A Sirokkó – a Vörös Brigádok, a Bader-Meinhoff csoport működésével egy időben – amúgy konkrétan a forradalmi radikalizmus, tehát a terrorizmus természetrajzáról szól. A terrorista a film sugallata szerint gyermek. Gyermeki hite által vezérelve kegyetlen a végsőkig. Az operatőri hangsúlyoknak köszönhetően pisztolydobálós játék hátterében tűnnek fel először a sáros udvar sarkába hányt gyerekjátékok: hintaló, piros kisautó. A zsarnok szíve tűzzel-vízzel ékesített, sötét gyermekmegőrzőjében, kiderül, a falovak alatt színészek szórakoztatják a királyfit. „Játszanak, egyre csak játszanak.” A történelem kisdedóvóiban vagyunk, ahol a gyerekek – menedéket kapott terroristák – a semmibe lövöldöznek. A „háttérben” felnőttek, akikről nem tudják, mit akarnak velük: néha óvják, néha gyilkolják őket. Marko Lazar addig él, amíg – képletesen szólva - le nem engedi kezéből örökké füstölő pisztolyát, Gáspár királyfi pedig, amíg bele nem fárad a mások körüli körözésbe, a blöffölő, titokzatos mosolygásba. Kapa, és bármely sorstársa mai világunkból – amíg el nem simulnak nyakán a kidagadt erek: amíg abba nem hagyja az üvöltést.

„Hogyan is hihettük, hogy manipulálni tudjuk a manipulátorokat!”

Ezt megint a királyfinak mondják. Egy 1981-ben megfogalmazott tanulság, évtizedekkel megelőzve a Nagy Befejezést, ahová majd passzolni fog.

A mester addig még tizenkét filmet készített. Az utolsó címe: Oda az igazság.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/10 04-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15079