KritikaVéresen komolytalanÁllat az emberbenÁdám Péter
Az arénában megölt bika szelíd szelleme. Hús, halál, megváltás.
A filmet – amelynek francia címe, a Carnages legalább annyira utal vérontásra, mint a hétköznapok rejtett agresszivitására – Ifjúság-díjjal (prix de la jeunesse) tüntette ki a 2002-es cannes-i filmfesztivál; és ha igaz, hogy ez a díj korántsem a minőség garanciája, az is igaz, hogy többnyire eredeti és ígéretes szerzőt szoktak vele jutalmazni.
Öt különálló jelenet, vagy fél tucat jellem, alaphelyzet, mozaikcserép – ebből építi fel, hol Buñuelre, hol Almodóvárra emlékeztető és ironikusan elrajzolt világát a fiatal rendező, akinek ez első játékfilmje. A jelenetek a film végére sem illeszkednek egymásba, nem szövődnek egyetlen történetté, de valami különös logika, sajátos kapcsolat, összefüggés mégiscsak felsejlik köztük.
Az fűzi egybe őket, hogy – így vagy úgy – valamennyinek köze van az indító jelenetben viadalon megölt és a vágóhídon feltrancsírozott bikához. Miközben az arénában ember és állat összeméri erejét, mintha az első egy kicsit állati sorba süllyedne, a második meg egy majdhogynem emberi formát kapna; így lesz a bikaviadal áldozatából mártír és egy mélyebb jelentés, valamiféle igazság hordozója.
És mintha ez az igazság egy-egy hús- vagy csontdarab formájában – holmi katalizátor módjára – fondorlatosan behatolna a szereplők, az önmagát kereső fiatal színésznő, a magánnyal, kisebbségi érzéssel küszködő filozófus, a beteg kislányukkal nem különösebben törődő házaspár, az ötös ikreit váró anya vagy az idős anyjával élő állatpreparátor életébe, és mintha mindenkit szembesítene önmagával, mindenkit felrázna, fejbe kólintana, új pályára állítana, aki csak találkozik vele.
És csakugyan, mintha az állat két hatalmas szeme a kutatóét is felnyitná, és a különben önző férfi hirtelen átérezne valamit várandós felesége szenvedéséből; az állat szarva fegyver lesz az állatpreparátor kezében; egy nő, aki étteremben evett a feldarabolt bika húsából, hirtelen rendőrautó elé veti magát, hogy azután egy kómában fekvő torreádor kapja a balesetet szenvedő asszony kioperált máját stb. A bika, látnivaló, még halála után is összeköt és elválaszt, begyógyít és sebet üt, gyilkol és feltámaszt...
Szó, ami szó, egy kicsit sok vér folyik ebben a filmben: a felöklelt toreróé, a feltancsírozott állaté meg az öngyilkos asszonyé – hogy többet ne is említsünk –, és ebben a filmben, mi tagadás, egy kicsit sok a halál. De a halál – amelynek ábrázolása se nem drámai, se nem realista – itt sohase végpont, lezárás, befejezés, hanem mindig alakváltás, újrakezdés, újjászületés. Ezért a filmnek – vér és halál ide vagy oda – mégsem keserű és kétségbeejtő a végkicsengése, sőt, inkább derűs és bizakodó. Mi több, ez a látszatra véres és agresszív film valójában csupa részvét és remény, irónia és megértés, gyöngédség és szeretetvágy.
A filmnek, az egészen rendkívüli kísérőzene mellett, a színvonalas színészi munka is erőssége. Még a négy-öt esztendős Winnie arca és játéka is felejthetetlen, a Chiara Mastroianni által megformált törékeny asszonyfiguráról és a Clovis Cornillac alakította depressziós és megmosolyogtatóan gátlásos filozófusról nem is beszélve. Kettejük megismerkedése és duettje valóságos lírai betéte a filmnek.
Színészválasztás, rendezés, hangulatteremtés, kameramozgás – az alig harminc esztendős rendező mindezt mesterfokon tudja. Azt is mesterfokon tudja, hogyan kell egy látszatra töredezett, strukturálatlan történet mögé egy nagyon is strukturált belső szerkezetet rejteni. Ennek a filmnek csak egy baja van, hogy hosszú, nagyon hosszú. A fiatal rendező szemlátomást görcsös még, nincs elég bátorsága a vágáshoz. De amilyen tehetséges, egykettőre megtanul majd gazdaságosabban bánni tulajdon obszesszióival.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1566 átlag: 5.47 |
 |
|
