KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Operett és foxtrott Emigránsok

• Schubert Gusztáv: Virtuálfrász Dr. Caligaritól Mr.Smith-ig
• Kovács Marcell: Agyfürkészők Amerikai paranoia
• Nevelős Zoltán: Maffia, korrupció és magányos hősök Olasz paranoiafilm
• N. N.: Maffia és paranoia
• Varró Attila: Walker, mon amour Kultuszmozi: Point Blank
• Hungler Tímea: Magányügyek Szingli-stílus
• Vágvölgyi B. András: Elvirágzó vágy/álmok Fitnesz-fasizmus
• Horeczky Krisztina: Párnafilm Nők a moziban
• Vaskó Péter: Terézanyu mozija Beszélgetés Bergendy Péterrel
FESZTIVÁL
• Báron György: A nagy zabálás Mediawave
• Pápai Zsolt: A kép színeváltozásai Brit Filmnapok

• Takács Ferenc: Cloyne püspöke moziba megy Beckett és a Film
KÖNYV
• Kovács István: A vasember kora Andrzej Wajda: A film és más hívságok
• Csantavéri Júlia: Vágtában Dobai Péter: Angyali agresszió
• Kelecsényi László: Barátkozás a káosz démonával Bíró Yvette: Nem tiltott határátlépések
KRITIKA
• Beregi Tamás: Forduljon Smith-hez Mátrix – Újratöltve
• Nyírő András: A promo veled van Mátrix-kampány
• Győrffy Iván: Agyhalál Naqoyqatsi
• Békés Pál: v + f Adaptáció
• Horváth Antal Balázs: Spanyol rulett Intacto
• Ádám Péter: Állat az emberben Véresen komolytalan
DVD
• Pápai Zsolt: Fegyverre feszítve Terrence Malick: Sivár vidék
LÁTTUK MÉG
• Hungler Tímea: A vonzás szabályai
• Takács Ferenc: Birtokviszony
• Köves Gábor: Azonosság
• Dóka Péter: Egy csók és más minden
• Vaskó Péter: Tulipános Fanfan
• Csillag Márton: Londoni csapás
• Tosoki Gyula: Halálosabb iramban
• Csillag Márton: Több a sokknál

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mátrix – Újratöltve

Forduljon Smith-hez

Beregi Tamás

A Wachowski fivéreket utolérte a második rész átka. Újratöltés vaktölténnyel.

 

Amióta világ a világ, pontosabban film a film, még pontosabban Hollywood Hollywood, a második részeknek mindig mostoha sors jutott osztályrészül. Érdekes lenne eljátszani a gondolattal, hogyan festene egy klasszikus európai művészfilm folytatása, mondjuk a Suttogások és sikolyok 2, A rajzoló szerződése 3, vagy esetleg az Andrej Rubljov visszatér. A gondolat önmagában is abszurd, hisz hozzászoktunk, hogy a második és a harmadik rész a futószalagon gyártott gondolatok és képek kommerciális üzemeiben készül. A folytatás, mint a modern tömegkultúra oly sok jelensége, a viktoriánus kor hagyatéka, amikor az olcsó ős-paperback kiadványok elárasztották a könyvesboltokat, ám míg a tizenkilencedik század sorozathőseit, például Sherlock Holmes-t gyakran kimeríthetetlen fantáziájú és mesélőkedvű, újfajta narrációs lehetőségekkel kísérletező írók álmodták papírra, addig Hollywoodban folytatni valamit rendszerint nem álmok szövögetését, hanem dollármilliók bezsebelését jelenti. A második rész már nem a rendezők, hanem a producerek asztala, és ez még a trilógiák esetében is igaz. A trilógiának tervezett mű első részének szinte mindig zártnak, teljes egésznek kell lennie, hiszen nem garantált a siker és a folytatás lehetősége, ezért a rendezők „anyait-apait” beleadnak művükbe, a mércét a lehető legmagasabbra teszik.

A különös paradoxon az, hogy minél sikeresebb az első rész, minél közelebb kerül a kultuszfilm státuszához (persze ma már a kultusz szó is értelmét vesztette, annyira gyorsan és annyi mindenre rástemplizik), annál kisebb a sikeres folytatás esélye. A hollywoodi kultuszfilmek attól válnak kultuszfilmekké, hogy újfajta tartalmakkal vagy vizuális kifejezési nyelvvel gazdagítják a modern amerikai ikongráfiát. Az újfajta tartalmak és vizuális nyelvek azonban feltételezik egy újfajta, zárt, öntörvényű rendszer létrehozását. A következő résznek léket kell ütnie ezen a zárt rendszeren, meg kell bontania a kozmoszt, ami általában végzetes tartalom és stílusszivárgáshoz vezet.

A hollywoodi kultuszfilm sajátossága, hogy a nézők amúgy is folyton emelkedő ingerküszöbének drasztikus megugrását eredményezi. A néző az új epizódra már az előző rész ingereit visszaverő szerelésben ül be. Többre, jobbra vágyik. Az alkotók ugyanakkor rendszerint már csak az első részben felhalmozott motívumkincsből válogathatnak, így akaratukon kívül belekerülnek a „még többet”, „még nagyobbat”, „még gyorsabban”, „még színesebben”, „még véresebben”, „még erotikusabban”, „még viccesebben” örvényébe. Mindezzel azonban már csak cizellálni tudják művüket. A minőséget felváltja a mennyiség, és a néző kielégületlen marad.

Ha megnézzük az utóbbi évtizedek kultusz-trilógiáit, szinte csak sikertelen második vagy harmadik részeket látunk. A kevés ellenpélda azonban talán még érdekesebb és tanulságosabb, mint a sikertelenséget bizonyító filmek. A legkézenfekvőbb mindjárt a Csillagok háborúja esete. A Birodalom visszavágnak és A Jedi visszatérnek sikerült továbbépítenie az első rész mítoszát, de csak azért, mert a film, a klasszikus mesék és a fantasy történetek módjára a nyitott tér, és az abban folyton vándorló, következésképp újabb és újabb megpróbáltatások, akadályok elé kerülő hős történetére épített, amelyhez ráadásul egy teljesen újfajta, barokkosan túlburjánzó fantasztikus képi világ szolgáltatta a hátteret. A következő részek azonban a trilógia teljes demisztifikálásához vezettek: a neten ma már se szeri, se száma azoknak a petícióknak, amelyek azt követelik, hogy Geroge Lucas hagyjon fel mitológiája további módszeres pusztításával, és adja át a stafétabotot Peter Jacksonnak, A Gyűrűk ura rendezőjének. A Gyűrűk Ura esetében kísértetiesen hasonló a helyzet ahhoz, amit a Csillagok háborúja trilógiánál láttunk: bár a második résznél kicsit megingott a léc az akrobatikus mutatványokat végző Jackson lába alatt, a sztori és a képi világ valószínűleg elegendő lesz a film átmentésére. A Terminátor 2-t annak idején ugyancsak az újfajta vizualitás mentette meg az enyészettől, a film ugyanis az elsők között volt, amely kiaknázta az új digitális forradalom lehetőségeit, hiszen a „gonosz gép” alakja voltaképp teljesen az újfajta számítógépes technika kínálta metamorfózisokra volt ráépítve. Egy másik kultuszfilm, a Nyolcadik utas a halál a rendező ügyes húzása miatt válhatott sikerré a második részben is (A bolygó neve: halál). A démonból itt galaktikus rovar lett, a párharc misztikumát felváltotta az invázió borzalma.

A Mátrix esetében talán a Csillagok háborúja kínálkozik a legkézenfekvőbb viszonyítási pontnak. A különbség az, hogy míg a Csillagok háborúja narrációja nyitott, és horizontális rendszerű volt, addig a Mátrix története szigorúan zárt, vertikális rendszerre épült. A Csillagok háborúja a vándorlás, a Mátrix az alászállás; az előző a formák, az utóbbi a mozdulatok filmje volt. Az előző sikeresen elkerülte a felesleges filozófiai buktatókat, a Mátrix alkotói ugyanakkor olyan filozófiai kérdéseket kezdtek pedzegetni, melyek továbbgondolást és folytatást igényelnek, már pedig ehhez Hollywood túl sekélyes és felkészületlen.

A Mátrix – Újratöltve története ott folytatódik, ahol az előző részé abbamaradt. Főhőseink megérkeznek a Nebukadnezar fedélzetén Zionra. A különös módon szinte csak feketék lakta föld alatti metropoliszt, ahol a szimulált álomból felébresztett szerencsések gyűltek össze (ezek szerint a fehérek még mindig „alszanak”), a gépek támadása, és a teljes megsemmisülés veszélye fenyegeti. Zion kormányzótanácsa megoszlik a katonai beavatkozást sürgető frusztrált Lock tábornok, és a prófétikus bölcseletekről handabandázó Morpheus között. A film talán legszánalmasabb jelenetében, a Morpheus szónoklatát celebráló bacchanália-szerű éjszakán két buja egybeolvadás szemtanúi lehetünk: miközben Neo és Trinity egy gondos szimmetriával berendezett barlangszerű hálószobában egyesülnek, addig a tömeg orgiasztikus tánc közben olvad egybe odakint, melyben elég sajátosan ötvöződik a lua törzsi táncok és a drum ’n bass posztmodern mozgáskultúrája. Neónak hamarosan a háta mögött kell hagynia Ziont, mert messiási küldetések várják: az Orákulum tanácsára be kell hatolnia a Mátrix szívébe, és el kell pusztítania. Ehhez azonban meg kell küzdenie a magát vírusként sokszorosító Smith ügynökkel, és társai segítségével ki kell csempésznie egy affektáló, kéjvágyó francia ficsúr személyében materializálódó program karjai, pontosabban gigabyte-jai közül a titokzatos Kulcsmásolót.

A Mátrix – Újratöltve rengeteg része játszódik a Mátrixon kívül, és ez cseppet sem válik a film hasznára: a morális kérdéseket feszegető párbeszédek hihetetlenül sekélyek, a zioni jeleneteket teljesen kifakítják a sci-fi közhelyek. A film nem tudja kihasználni olyan zseniálisan a valós és a szimulált világ átjárhatóságát, mint az első rész, hiába lélegzetelállítóak helyenként a Mátrixban játszódó jelenetek. Míg az első rész Neo fejlődéstörténetét kísérte végig, és a néző a különféle beavatási rítusokon keresztül szállt alá a Mátrix legmélyebb titkai felé, addig Neo most már szuperhős, következésképp jól ismert és unalmas hős-koreográfiákat kell végignéznünk újra és újra. Keanu Reeves Bruce Lee-ként szórja a pofonokat, Supermanként, előrenyújtott és ökölbe szorított kézzel repked a felhőkarcolók között, Batmanként lebeg a felhők fölött kikukucskáló telihold előtt. Hollywood ikonográfiája percről percre gazdagodik a mozgás, a színek és a fény újfajta látványával, így egyre nehezebb újat teremteni, és mint sok műfajteremtő film, végül is a Mátrix is a saját maga által alkotott, idővel azonban közhelyekké jegecesedett stíluselemek áldozatává vált. A lassítások most is lélegzetelállítóak, de végig úgy érezzük: ezt már láttuk, most valami több, valami egészen más kéne.

Ezen sajnos a film „filozófiai tartalma” sem sokat segít. Az első rész egyszerű, mégis nagyon mély és aktuális lételméleti kérdéseket pedzegetett, a második rész azonban már túlspilázza ezeket a gondolatokat, és ostoba, didaktikus kérdésekkel hígítja fel azokat. Neo és az Építész beszélgetése, melyből le merném fogadni, hogy a nézőkhöz és a színészekhez hasonlóan a Wachowski testvérek sem értettek semmit, a rendezők minden igyekezete ellenére sem tudja fokozni a mátrix-misztikumot.

A film egyik csúcsjelenete, a sokszorozódó Smith-ügynökökkel vívott lélegzetelállító csata ugyanakkor felvet egy nagyon érdekes kérdést. Keanu Reeves-nek állítólag Baudrillard Szimulakrum és szimuláció című könyvét adták a rendezők a forgatás előtt afféle „kötelező olvasmányként”. Az írás, mely voltaképp Walter Benjamin 1930-as évekbeli, tömegtermeléssel kapcsolatos esszéjét öltözteti új köntösbe, arról szól, hogy a fogyasztói társadalomban az „eredeti” fogalma elvesztette minden jelentőségét: minden szimulálható, sokszorosítható, így nem tudunk többé különbséget tenni a valóságos és a mű, az eredeti és a másolat, azaz a szimulakrum között. Ez rímel némileg Umberto Eco hiperrealitás-elméletére is: az olasz filozófus Disneylandet a hipervalóság metaforájának tartja, olyan mű-realitásnak, amely sokkal igazibbnak próbál látszani a „valós realitásnál”, és mintegy elburkolja, befedi azt. Neo és a Smith-ek harca ebből az aspektusból tehát voltaképp a szimulákrumokkal teli fogyasztói társadalomból, a mű-valóságból kitörni próbáló ember reménytelen küzdelmét fejezi ki.

Igazságtalan lennék, ha a Mátrix – Újratöltvéről csak negatívumokat írnék. A film például most is nagyszerűen, és helyenként borzongató erővel kelti életre az álomdramaturgiából jól ismert „minden lehetséges” furcsa, bizsergető érzését. Az akciójelenetek és a lassítások most is lélegzetelállítóak. A film nem rossz, csak épp mindez már nem elég. A második rész talán még csak-csak megmenekül az enyészettől, de a sorozat harmadik részében mindenképp valami nagyot kell alkotni. Különben az Építészhez hasonlóan Wachowskiék is elvesznek menthetetlenül a saját maguk alkotta mítosz mátrixában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/07 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2323