KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Szájtépés filmszakadásig 2.

• Kovács András Bálint: Sötét filmek A film noire és a modernitás
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Teremtés, lidércnyomás Noteszlapok
• Székely Gabriella: Együttműködik-e a kultúra? Beszélgetés Sára Sándorral
• Mihancsik Zsófia: A bűn iskolái Gyereksorsok és dokumentumok
• Tamás Amaryllis: Nem kor-szerű történet Beszélgetés Almási Tamással

• Schubert Gusztáv: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• Tatár György: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• Tillmann József A.: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• N. N.: New Age mozi
• Kriston László: Lelkek szélesvásznon New Age a moziban
• Kriston László: New Age és profit
• Altorjay Gábor: Leni és Balázs Egy film vázlata
• Márton László: Mozgó és be van tiltva Weimari tabuk
• Turcsányi Sándor: Ismeri Ön Turzonovovát? Szlovák filmek
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Médiaforradalom Ost-West Internet

• Fáber András: Magritte-dimenziók Alain Robbe-Grillet A szép fogolynőről
• Nánay Bence: A vízcsepp ráér Bill Viola mozgó festményei
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Félkegyelem Kelj fel Jancsi
• Ágfalvi Attila: Terelgetni, visszalépni Beszélgetés Fonyó Gergellyel
• Békés Pál: Devon szirtek Hadszíntér
• Varró Attila: Kamera-színház Férfitársaságban; Barátok és szomszédok
LÁTTUK MÉG
• Ágfalvi Attila: A lé meg a Lola
• Ádám Péter: Az évszázad gyermekei
• Bíró László: Doktor zsiványok
• Pápai Zsolt: A Mars-mentőakció
• Ardai Zoltán: Minden héten háború
• Máriássy Vanda: Az új Éva
• Hungler Tímea: Női vonalak
• Tosoki Gyula: Erin Brockovich – Zűrös természet
• Vidovszky György: Hulla, hó telizsák
• Illés Mária: Tök alsó
• Nyírő András: Brókerarcok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Özönvíz

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Gyereksorsok és dokumentumok

A bűn iskolái

Mihancsik Zsófia

A Szemlén több dokumentumfilm foglalkozott a gyerekek kiszolgáltatottságával. Morvai Krisztina büntetőjogász, Kerényi György újságíró és Salamon András filmrendező beszélgetése.

 

– Azt mondják, hálás téma gyerekekkel foglalkozni akár műalkotásban, akár tudományos munkában, mert a gyerekek sorsára mindenki fogékonyabb, mint a felnőttekére. Noha benyomásom szerint azok a kiszolgáltatottságok, amelyeknek a gyerekek ki vannak téve, nem sokban különböznek a felnőtt kiszolgáltatottság helyzeteitől.

Morvai Krisztina: Én most éppen a prostitúció kérdéskörével foglalkozom. Nagyon érdekes, hogy a szakirodalomban is élesen elválik egymástól a prostitúció és a gyerekprostitúció. Ez utóbbit igazi bűnként, tragédiaként fogják fel, olyasmiként, ami ellen határozottan fel kell lépni. A felnőtt prostitúcióról ellenben úgy vélekednek, hogy az szabad választás kérdése, mindenki azt tesz a saját testével, amit akar, ha áruba akarja bocsátani, ám tegye. Teljesen megfeledkeznek arról, hogy a mai gyerekprostituáltak felnőttkorukban is szinte szükségszerűen prostituáltak lesznek. Mintha volna egy éles határ, ahonnan a felnőttek önrendelkezési jogára hivatkozva elháríthatjuk magunkról a felelősséget. És ez sok mindennel így van, például a szegénységgel. Egy nyomorban élő felnőttről sokan úgy gondolják, hogy rajta múlik: ha dolgozna, ha erőt venne magán, nem lenne szegény. Csakhogy szegénységben élő felnőtt többnyire a szegénységben élő gyerekből lesz. Sok esetben tehát mesterséges az a határ, amelyet meghúzunk a gyerek és felnőtt között.

– A Jonuc és a koldusmaffia nem az első filmje Salamon Andrásnak, amely gyerekekről szól. Csinált már filmet koldusgyerekekről is, gyerekprostituáltakról is. Van valami speciális oka annak, hogy sokszor köt ki náluk?

Salamon András: Jól érzem magam a gyerekek közt, jól érzem magam a világukban. Bár most egyszerűen arról akartam filmet csinálni, hogyan működik a koldusmaffia. Természetesen semmiféle maffiáról nem lehet igazi elemző filmet készíteni, legfeljebb azokról, akik eszközként kerülnek a koldusmaffia kezébe. És ezek főként gyerekek. Két gyerek tűnt el a szemünk elől, miközben erre a filmre készültünk, az egyik talán már nem is él, a másikról semmit sem tudunk. A harmadik lett Jonuc, aki éppen egy államigazgatási eljárás, kitoloncolás alatt állt, amikor találkoztunk vele. Jonuc féllábú kisfiú, akit azzal kényszerítettek koldulásra, hogy zsarolták: elvették a műlábát, mert tudták, hogy mindig vissza fog menni érte. Mi nem a visszaszerzésben akartunk segíteni neki, csak a helyzetet próbáltuk meg lefilmezni.

Kerényi György szerkesztő-riporter és Cs. Nagy Sándor rendező filmje egy erdélyi faluról, Parajdról szól, ahol feltűnően magas az öngyilkosságok száma. Az, hogy az utolsó öngyilkos egy kisfiú volt, szerepet játszott abban, hogy elmentek a faluba?

Kerényi György: Elsősorban annak volt szerepe, hogy 1998-ban tizenkét fiatalkorú lett öngyilkos a faluban. Magyarázatot persze mi sem találtunk a jelenségre. Szakemberek szerint óriási változás állt be az értékrendben ott, mint annak a csongrádi falunak az esetében is, ahol évszázadok óta magas az öngyilkosok száma, ahol az öngyilkosság az életvezetési minta. Ennél mi sem jutottunk tovább, de a célunk inkább az volt, hogy bemutassuk, mennyire természetesnek tartja már a falu az önpusztítást: a közösség fel sem hördül, ha egy gyerek öngyilkos lesz. Döbbenetes volt számomra az a bácsika, aki az egész jelenséget a régi, hagyományos székely paraszti szempontból ítélte meg, tehát úri flancnak gondolta: a gyerekek jó dolgukban már nem tudnak mit csinálni, inkább dolgoznának, mert ma már mindent meg lehet kapni, ami az ő idejükben lehetetlen volt. Ezt így szépen végigmondja, majd elhallgat, és egyszer csak megszólal: nekem is állandóan ez jár a fejemben, nem tudok nem gondolni rá. Mintha két énjük lenne: az elutasító, amelyik devianciának tartja az öngyilkosságot, és az elfogadó, amelyik érvényes megoldásnak tekinti.

– Nincsenek kitörési pontok a mintakövetésből, vagy abból, hogy a gyerekkori sors folytatódjon felnőtt korban?

Morvai: Én forradalmár alkat vagyok, a viszonyok megváltoztatásában hiszek. Nem gondolom, hogy mikroszinten, mondjuk Parajdon lehetne valamit tenni a dolog ellen. Tudom persze, hogy vannak egyéni megoldások. A könyvemhez sok mélyinterjút készítettem bántalmazott asszonyokkal és a gyerekeikkel. Viszonylag tipikus történet volt az, amelyik így szólt: hosszú éveken át brutálisan vert a férjem, a gyerek előtt sem türtőztette magát, megerőszakolt, összeszorítottam a fogam, mert tudtam, hogy senki sem segít, de amikor a gyereket is elkezdte kegyetlenül verni, majd egyszer odáig jutott, hogy mésszel leöntötte, nem bírtam, elmenekültem, elmentem a gyámhatósági előadóhoz, és elmondtam neki, mi történt, mire az előadó rám nézett, és azt mondta, sajnos vannak ilyen szomorú történetek, de azért az apukának nyilván megvolt rá az oka, hogy ennyire megharagudott. Tehát nem az írni-olvasni nem tudó parasztbácsi mondja azt, hogy nyilván indokolható állapot, ha emberek így élnek, hanem a gyámhatósági előadó. Holott az ember nem érti, hogy kelhet fel egyáltalán másnap a nap, ha ilyenek megeshetnek.

Kerényi: Igen, megfoghatatlan módon más minőség az, ha gyerekekkel történik ilyesmi. Nagyon különbözik szerintem mindenfajta más kiszolgáltatottságtól az övék. A szegénység különféle helyzeteit be lehet lakni, és be is lakják az emberek, eligazodnak benne. Nyilván a verést is meg lehet szokni, egy gyerek képes ahhoz szocializálódni, hogy rendszeresen verik: ennek megfelelő stratégiákat alakít ki. De azért ez mégsem ugyanaz, mint amikor egy kisgyerekből bűnözőt nevelnek, tehát hogy a kis csóka magától értetődően kezdi el az utcai létet a nyolcadik kerületben, belesodródik, feltalálja magát benne. Ugyanis egy idő után eljuthat a döntésig, hogy így akarja-e folytatni az életét. És sokan megállnak. Az erőszakot viszont, a gyerekeknek ezt a fajta kiszolgáltatottságát szerintem nem lehet megemészteni.

– Tudom, hogy a dokumentumfilmek nem azért készülnek, hogy bármit is megoldjanak, inkább csak látlelettel kívánnak szolgálni. De azt nehezen hiszem el, hogy amikor az ember ilyen sorsokkal találkozik, pusztán az a kísértés érné, hogy tárgyilagosan megmutassa azt, amit mindenkinek látnia kell. Nem hiszem, hogy ne lenne benne tehetetlenségérzés, felháborodás, segíteni akarás. Hogy lehet úrrá lenni ezen?

Salamon: Én különválasztom a filmkészítői megközelítést és a segíteni akarást. Egy dokumentumfilmes szerintem akkor tud igazán segíteni, ha a filmje jó. Amennyiben a film hitvány és nem működik, nem hat, hiába akar segíteni. A jó film képes kiváltani valamiféle szolidaritásérzést, fel tudja hívni a figyelmet a tragédiákra, az abszurditásokra. De ha mondjuk a mésszel leöntött kisfiúról csinálnék filmet, egy percig sem hinném, hogy az apa majd ennek nyomán látja be, hogy ezt a szörnyűséget mégsem lett volna szabad elkövetnie. Az ő gondolkodásmódját, a lelki struktúráját nem fogom tudni megváltoztatni. Az más kérdés, hogy filmkészítés közben az ember természetesen segít, amennyit csak tud, akár ügyintézésben, akár azzal, hogy ad bizonyos dolgokat. De az fel sem merül bennem, hogy filmkészítés címén akár csak egy töredékét is vállalnom kellene annak a felelősségnek, amely a szakemberekre hárul.

Kerényi: Azt én is mindig leszögezem, hogy nem akarok segíteni, sem a filmmel, sem az újságcikkel. De itt két különböző dologról van szó. A mésszel leöntött gyerek történetével egyszerűen képtelen vagyok mit kezdeni. Ezt nem lehet másként feldolgozni, mint egy horrorfilmet. Sokkol. Más dolog az, amikor rosszul működő intézményekről, elégtelen társadalmi kohézióról van szó, vagy arról, hogy végigköveted, hogyan válik valaki prostituálttá vagy dílerré a VIII. kerületben: ilyenkor az ember önkéntelenül is számít rá, hogy lesznek következményei egy jól megírt újságcikknek vagy egy jól megcsinált filmnek. De ezzel az apával én képtelen lennék beszélni. Hiszen hús-vér emberként kellene megmutatnom, és erre képtelen volnék.

Salamon: Pontosan. Akár ír, akár filmet csinál az ember, lehetetlen, hogy közben ítélkezzen. Tehát ha a mésszel leöntött gyerekről akarnék filmet csinálni – borzalmas, hogy vele példálózunk, de túl erős volt a kép, úgy látszik, nem tudunk tőle szabadulni –, nem tehetném meg, hogy csak az áldozatot szerepeltessem benne. Meg kellene kérdeznem az anyát, sőt az apát is. Csakhogy elképzelhetetlen számomra, hogy egy ilyen emberrel szóba álljak. Nem vállalnám, hogy leüljek vele beszélgetni, és megpróbáljam megérteni, mi történt a gyerekkorától mostanáig, ami idáig juttatta. Ez a betegségnek az a szintje, amit én sem megérteni, sem meggyógyítani nem akarok, és nem is tudnék. Márpedig nem lenne jó a film, ha ő nem szólalna meg benne. Már csak azért sem, mert mindenkinek joga van a méltósághoz. Annak az embernek is, aki mésszel öntötte le a gyerekét. Tehát a filmben joga lenne ugyanúgy megnyilvánulni, ugyanúgy megmagyarázni önmagát, ugyanúgy megpróbálni meggyőzni engem vagy a nézőt a saját igazáról és motivációiról, mint az áldozatnak. Én viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan filmet csináljak, amelyben lehetővé teszem számára a kimagyarázkodást.

Morvai: Az ilyen ügyekkel foglalkozó rendőr, ügyész, gyámhatósági előadó vagy bíró is érzelmektől mentesen, objektíven végzi a munkáját: ő is dokumentál. Csakhogy: amikor a gyámhatósági előadó objektivitásának tudatában visszaküldi a mésszel leöntött gyereket – az anyjával együtt – a bántalmazó apához, akkor valami olyasmi történik, amit én saját használatra úgy fogalmaztam meg, hogy ez az abnormálisnak, a sokkolónak, a megdöbbentőnek, az elfogadhatatlannak a normálissá transzformálása. Ezekben a dokumentációs folyamatokban egyszer csak valahogy normálissá, szinte az élet szerves részévé válik az elfogadhatatlan.

Salamon: Igen, ez is egy dráma. Amikor ügyirat vagy legépelni való akta lesz abból a szörnyűségből, hogy egy kisfiút leöntöttek mésszel. Megoldandó ügy lesz a tragédiából.

Morvai: Egyébként amikor a könyvet csináltam, nem éreztem, hogy kötelességem volna betartani a „hallgattassék meg a másik fél is” elvét, bemutatni elvetemült embereket. Nincs közöm hozzá, hogy a konkrét esetben miért verte meg valaki a feleségét, nekem elég azt tudnom, hogy senki sem verheti meg a másik embert, így a feleségét sem. Azt viszont fontosnak tartottam, hogy bemutassak olyan férfiakat, akik korábban bántalmaztak, de képesek voltak felhagyni a durvasággal, például azért, mert fölismerték, hogy a bántalmazás az ő esetükben egy tanult rossz modell, családi örökség, vagy azért, mert volt egy katartikus pillanatuk, és verés közben a gyerekük szemében meglátták azt a rettegést, amely az ő szemükben is ott lehetett, amikor őket verte az apjuk.

– Egyéni megigazulások, rádöbbenések mindig lesznek. De nem hiszem, hogy elég volna erre hagyatkozni. Van a világban rengeteg egyezmény, szervezet, intézmény a gyerekek védelmére, mert a gyerekmunka, a gyerekprostitúció, egyáltalán a gyerekek szenvedése nemcsak nálunk létezik, sőt, a távol-keleti vagy a brazil vagy az indiai gyerekek sorsához képest akár kielégítőnek is nevezhetnénk a magyarországi állapotokat. Hogyan számolódnak fel azok az élethelyzetek, legalábbis hogyan csökkenthető a számuk, amelyekben a felnőttek a gyerekek kiszolgáltatottságával élnek vissza?

Salamon: Azt hiszem, a kiszolgáltatottakhoz sorolhatjuk az öregeket, az állatokat, az elesetteket, mindenkit, akit rútul és elfogadhatatlan módon bántalmaznak. Nincs más lehetőségünk, mint hogy széttárjuk a kezünket, mert egy olyan országban élünk, ahol libát lehet tömni, állatokat lehet kínozni, öregeket lehet agyonverni húsz forintért… És nem vigasztal, hogy ez nem magyar sajátosság, mert nekünk azzal kell foglalkoznunk, ami itt van. Nagyon nehéz úgy élni, hogy az ember tudja, mindez megtörténik ebben az országban. Az jut eszembe róla, hogy vajon milyen lehetett a harmincas évek végén Magyarországon élni nem zsidóként, de nem is náciként, tudva, hogy mi folyik két háztömbbel arrébb. Úgy képzelem, azt a helyzetet is nehéz lehetett elfogadni, és ott sem volt más lehetőség, mint hogy sokan azt mondták, elnézést kérek, nem tudok mit csinálni. Legfeljebb megölhetem magam, elmehetek innen, demonstrálva, hogy nem értek egyet azzal, ami itt történik. Nem normális helyzet.

Kerényi: Több válasz lehetséges a kérdésedre. Van, aki az intézményrendszert és a jogot akarja tökéletesíteni – csakhogy láthatóan hiába tökéletesednek, ezek a helyzetek újratermelődnek. A másik válasz az erkölcsök és az értékek valamiféle módosulásától reméli a megoldást, ami szintén nem működik.

– Közbevetőleg: a cigányok világában vannak-e speciális formái a gyerekek kiszolgáltatottságának?

Kerényi: Vannak. Olyanok, amilyeneket mi el sem tudunk képzelni. A cigánygyerekek 98 százalékát állandó lelki agresszió éri a környezetéből, a gádzsók részéről. Nem olyan szélsőségekre gondolok, amikor az egyik VIII. kerületi iskola tanárnője kimosatja szappannal a cigánygyerek száját az egész osztály előtt, mert büdösnek találja, hanem a naponta ismétlődő lelki terrorra, amelyben a romagyerekek felnőnek. Hogy külön ültetik őket, hogy elállnak mellőlük a villamoson, hogy állandó szidalmazásban van részük, hogy folyamatosan stigmatizálják az identitásukat. Ők erre szocializálódnak. És ebből a szempontból tartom tiszteletre méltónak az ezt ellensúlyozó, támogató erőteret, amelyet a családjuk, a geng, az elgettósodó VIII. kerület utcái jelentenek. Ezeket a sérüléseket segítenek feldolgozni, és ezzel magyarázható, ha ezek a gyerekek mégis nagyjából egészséges lelkületű felnőttek lesznek. Az egész cigánykérdésben azt tartom a legborzalmasabbnak, ahogyan a gyerekek belenőnek a saját, a külvilágtól kapott cigányságukba. Elfogadhatatlan és megbocsáthatatlan, amit egy hatéves gyereknek el kell szenvednie. Ehhez képest semmiség, amikor aztán 17 éves korukban minden igazoltatásnál megverik őket a rendőrök. De visszatérve az előbbi kérdésre: külön probléma, hogy a tömegmédiának milyen szerepe van abban, hogy a kiszolgáltatott élethelyzetek elfogadottak lesznek, hogy társadalmi ténnyé válik a létezésük, normális lesz az elfogadhatatlan. Például arra a módra gondolok, ahogyan az RTL Klub Fókusz című műsora tálalja ezeket az extremitásokat. Valószínűleg nagyban hozzájárul az elfogadhatatlan állapotok elfogadtatásához.

Salamon: Az a legaljasabb megközelítés, amelyet a kereskedelmi televíziók használnak. Náluk nyilvánvalóan csakis pénzre megy a dolog. Szinte hallom, ahogy a reklám előtt felkonferálják az egyébként szakmailag is hitvány műsort: „Mésszel öntötte le gyerekét az apa, mindjárt jövünk, maradjanak velünk!” A legkiszámítottabb módon használják fel a szörnyűségeket. Az emberi tragédiákban felfedezték a piacot.

– Ez nyilván ugyanaz a jelenség, amelyről Morvai Krisztina beszélt. Az abnormális a normalitás szférájába emelődik, pusztán azáltal, hogy a néző ül a tévé előtt, jót szörnyülködik, de kellemesen meg is nyugszik, mert ő le van választva a tragédiák világáról.

Salamon: Megkockáztatom, hogy többről van szó. Bizonyos devianciák és perverziók vonzóak az emberek számára. Ahogyan ezek a drámák tálalva és közvetítve vannak a kereskedelmi tévékben, az maga a hardcore. Perverz éhség és gyors kielégülés: erre építenek a kereskedelmi tévék – a TV2 és az RTL Klub, hogy ne merüljön föl kétség, miről beszélek. A megszűnt TV3 kivétel volt ebből a szempontból: sohasem találkoztam például a híradójukban botrányhajhászó megközelítéssel.

Morvai: Jogászként úgy gondolom, komolyan szabályozni kellene a médiajogban azt, hogy meddig lehet elmenni más emberek tragédiájának a kizsákmányolásában, abban, hogy üzletet csináljanak belőle – különösen akkor, ha a gyerekről van szó. Bár ez most megint mesterséges határvonal, mert mindenki kiszolgáltatott, amikor megtudja, hogy a gyereke meghalt, vagy a háza felrobbant. Senki sem képes mérlegelni ilyenkor, racionális higgadt döntést hozni, és a jogaira hivatkozva elzavarni a kukkoló kamerákat. De ez a felnőttekre inkább csak rendkívüli helyzetekben jellemző. Viszont szigorúan szabályozni kellene, mikor és milyen célból mutatható meg egy gyerek tragédiája. Én egyébként nem hiszek abban, hogy ezek az esetek egyéni tragédiák – ezért is tartom felháborítónak a média által szenzációként tálalt, a társadalmi összefüggéseikből teljesen kiragadott történeteket. Ugyanis nagy tömegben fordulnak elő, és az okaik alapvetően a hatalmi viszonyokban rejlenek: a férfi–nő, a felnőtt–gyerek, a hatóság–ügyfél típusú viszonyokban. Ezekről folyamatosan beszélni kellene, fel kellene őket tárni, filmben, könyvben, sajtóban, politikában. Nem a Kovács- vagy Kolompár-család egyéni tragédiája az, hogy felbomlik a család, iszik a férj és veri a gyereket; ezek társadalmi problémák, és mint ilyenek, politikai kérdések is. Legalább annyira, mint a gazdaság vagy a pártharcok kérdései. Egyébként ezért hálás a gyerektéma: ezek a hatalmi viszonyok az ő esetükben éleződnek ki annyira, hogy mindenki számára átélhetővé és sokkolóvá válnak. Ugyanakkor sokkal jobban le is tudjuk választani magunkról az ilyen képtelen tragédiákat: egy főnök, aki folyamatosan terrorizálja a beosztottját, egy férj, aki rendszeresen bántalmazza a feleségét, vagy egy kliens, aki prostituálthoz jár, tehát mindazok, akik a hatalmi viszonyokat nap mint nap kedvezményezettként használják, úgy csodálkoznak rá egy gyerek hasonló attitűdökre visszavezethető tragédiájára, mintha semmi közük sem lenne az egészhez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2951