KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Szájtépés filmszakadásig 2.

• Kovács András Bálint: Sötét filmek A film noire és a modernitás
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Teremtés, lidércnyomás Noteszlapok
• Székely Gabriella: Együttműködik-e a kultúra? Beszélgetés Sára Sándorral
• Mihancsik Zsófia: A bűn iskolái Gyereksorsok és dokumentumok
• Tamás Amaryllis: Nem kor-szerű történet Beszélgetés Almási Tamással

• Schubert Gusztáv: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• Tatár György: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• Tillmann József A.: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• N. N.: New Age mozi
• Kriston László: Lelkek szélesvásznon New Age a moziban
• Kriston László: New Age és profit
• Altorjay Gábor: Leni és Balázs Egy film vázlata
• Márton László: Mozgó és be van tiltva Weimari tabuk
• Turcsányi Sándor: Ismeri Ön Turzonovovát? Szlovák filmek
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Médiaforradalom Ost-West Internet

• Fáber András: Magritte-dimenziók Alain Robbe-Grillet A szép fogolynőről
• Nánay Bence: A vízcsepp ráér Bill Viola mozgó festményei
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Félkegyelem Kelj fel Jancsi
• Ágfalvi Attila: Terelgetni, visszalépni Beszélgetés Fonyó Gergellyel
• Békés Pál: Devon szirtek Hadszíntér
• Varró Attila: Kamera-színház Férfitársaságban; Barátok és szomszédok
LÁTTUK MÉG
• Ágfalvi Attila: A lé meg a Lola
• Ádám Péter: Az évszázad gyermekei
• Bíró László: Doktor zsiványok
• Pápai Zsolt: A Mars-mentőakció
• Ardai Zoltán: Minden héten háború
• Máriássy Vanda: Az új Éva
• Hungler Tímea: Női vonalak
• Tosoki Gyula: Erin Brockovich – Zűrös természet
• Vidovszky György: Hulla, hó telizsák
• Illés Mária: Tök alsó
• Nyírő András: Brókerarcok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Özönvíz

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Almási Tamással

Nem kor-szerű történet

Tamás Amaryllis

A Szerelem első hallásra szemle-fődíjas dokumentumfilm alkotója a műfaj tematikai és stiláris átalakulásáról.

 

– A filmszemle díjkiosztásán Kéri László, a dokumentumfilmes zsűri elnöke úgy vélekedett, a most elkészült dokumentumfilmek már nem politikusak, holott még tíz-tizenöt évvel ezelőtt rendszert lehetett váltani e művek hatására. A dokumentaristák a vesztes emberi sorsok felé fordultak, azok felé, akik „a nyakukba szakadt szabadsággal nemigen tudnak mit kezdeni”. Megdöbbentem ezen a – számomra steril – gondolatmeneten.

– Én érteni véltem, Kéri egy tendenciát sejtetett. A társadalmi problémákból személyes közegbe helyeződött a dokumentumfilmek témaválasztása. Az előző rendszerben azokat a határokat ostromoltuk, amik bizonyos szempontból szűkre szabták a gondolkodásnak vagy a megfogalmazás terét. Kétségtelen, hogy a rendszerváltás után a hirtelen nagy felbuzduláson túl, hogy „most aztán mindent lehet”, beállt a zavar. Ezt egyébként inkább a játékfilmekben láttam, dokumentumfilmekben kevésbé érzékeltem. Volt zavar a dokumentumfilm-készítők körében is, kétségtelen. Mert a „most mindent lehet” – egyáltalán nem volt igaz. Felépültek az új falak, például ma már nem tudnám megcsinálni az Ózd-sorozatot. Az egyik ok a személyiségi jogok térnyerése, az emberek öntudatra ébredése – és ez nem pejoratív, ez pozitív értelmezés – olyan erős lett, hogy a szívátültetésről szóló filmemet nem biztos, hogy ma le tudnám forgatni. Persze, az ember a szereplőjével ezt meg tudja beszélni, de előfordulhat olyasmi, hogy a háttérben feltűnik valaki, akit nem is kívántál felvenni, de ott van, és ő nem akart szerepelni, ezzel lehetetlenné tudja tenni a filmet. A másik új fal: a gazdagok fala... A nyolcvanas években már a legelvadultabb kommunistához is be lehetett jutni. Akkor egy vezető, ha nem fogadott, és a sajtó megszellőztette, piros szőnyeget terítettek eléd, hogy menjél be, mert nem engedhették meg maguknak... Manapság, ha egy kft. vagy bt. vezetője vagy egy tévés főszerkesztő azt mondja, hogy ő nem akar nyilatkozni, akkor nem nyilatkozik.

Más oldalról ez a zavar – mert ugye erről volt szó –, nemcsak amiatt keletkezett, hogy most már „mindent lehet”, kérdésessé vált: vajon kit érdekel a film. Lesz-e nézője? Inkább erről beszélnék. Mert ez az igazi kérdés. Magam is rájöttem arra, hogy egy bizonyos típusú téma a szociológia felől közelítve rendkívül behatárolt réteget, mondjuk egy szűk értelmiségi csoportot érdekel. Ugyanakkor az a közelítés, amely az emberélet alapproblémáival foglalkozik, és megpróbál játékfilmes szemlélettel közelíteni, nagyobb nézőközönséget vonz. Mindez talán némi magyarázatra szorul. A dokumentumfilmnek két alaptípusa van. Az egyik a tudomány oldaláról közelít a téma felé: ez a fajta film – még ha a filmnyelvet használja is – alapvetően magán viseli a tudományos vizsgálódás jellegét. A másik megközelítés, amikor a témát esztétikai értékek szerint közelíti meg az alkotó. Az elsőt lehet nyugodtan tudományos ismeretterjesztő filmnek nevezni, a második típusra szokták a „kreatív” vagy „drámai” dokumentumfilm elnevezést használni – én ez utóbbit szeretném művelni. És a harmadik szempont, hogy az igazán nagy problémákat – amiket mondjuk a nyolcvanas években vállaltunk – most valahogy megkerüljük. Legyintünk, hogy az adott témákat a televíziók „úgyis megcsinálják”. Miközben a napi hírműsorok lehetőségeinél – például a korrupcióval, az ország átrétegződésével, a szegregációval – mélyrehatóbban, nagyobb terjedelemben a dokumentumfilmnek kellene foglalkoznia.

– A Szerelem első hallásra vetítésein mindig becsületesen bevallja, hogy a film témáját – egy újságcikket – elsőre visszadobta.

– Igen, így volt.

– Úgy gondolta, ez inkább csak szenzációszámba menne?

– Olyan hangvételű volt, olyan információs anyaggal rendelkezett az említett híradás, mint a kereskedelmi csatornákon most divatos áldokumentumok.

– Nem volt hiteles?

– Máshol voltak a hangsúlyok... Nekem az igazi fordulatot az hozta, amikor találkoztam ezzel a házaspárral. Hihetetlen vonzásuk, kisugárzásuk van. Abban a pillanatban megéreztem, hogy ez a dolog az ő kapcsolatukról fog szólni. Tehát arról, hogy két ember hogyan képes többé tenni egymást... Ahogy Max Frisch írja, a Játék az életrajzzal című didaktikus – egyébként zseniális – drámájában, hogy az élet nem arról kellene szóljon, hogyan tudjuk kisebbíteni egymást, hanem hogy hogyan tudjuk nagyobbá tenni. Ez a házaspár, vagy talán ez a „hármas” – hiszen ott a gyerek is – erre példa. Engem sértett is, bántott is, amikor bárhol leírták azt a szót, hogy fogyatékos „vak” meg „transzplantálás”... Mindig arra gondoltam: ez tökéletes hármas egység, ami vallásos embereknek ráadásul még többet is jelent. Kikezdhetetlenül együtt vannak, és olyan mintát adnak, ami ebben a világban iszonyatos erőt képvisel. Közelségükben a szeretet tapinthatóan jelenik meg. Kitűnő filmek készültek a szeretet hiányáról, gondolok például Bergmanra… A szeretetről alig-alig láttam esztétikai értékkel bíró alkotásokat. Talán nem véletlen... Hisz ez a lehetetlennel határos. Nekem szerencsém volt Katival, Lacival, Feróval.

Többször, azt hiszem, félreérthetően mondtam azt, hogy „nem korszerű” a film. Nem jól fogalmaztam, nem a film nem korszerű – a történet nem kor-szerű! Mert abban a világban, ahol a szomszéd országban élő magyar családra hull a mi bombánk – ez tényleg abszurd. Mert a világ, ugye, arról szól, hogy legyél önző, erőszakos, agresszív, erős. Erről szól a hazai politika, erről szól a gazdaság, erről szól a sport, minden erről szól.

Amikor 1991-ben Kaliforniában jártam, egy angol nyelvtantanfolyamon a tanárnő jelzőket írt föl, különböző pozitív és negatív jelzőket. És valahogy a pozitív jelzők közé került az „agresszív” szó. Pár európai, egy olasz, egy francia meg én, fölugrottunk, hogy „tanárnő, véletlenül elcserélte ...” Az amerikaiak, illetve a nem amerikaiak, de ott élők, akik a nyelvet élesítették, értetlenkedtek: „de miért?” Óriási vita kerekedett. Akkor, ott mi voltunk a teljesen korszerűtlenek. Ma már egy itt élő talán nem is gondolkodna azon, hogy az „agresszív” jelző miért van a „pozitív oldalon”.

A leggusztustalanabb dolgokra akad példa. Háborút csinálunk, mert ott a kamera! Pontosabban: kamerára koreografáljuk a háborút. Ad abszurdum, idáig megy a dolog...

Katiék mindezt szerényen és magukban csinálták. Már másfél éve megtörtént az ügy, amikor én az egészről tudomást szereztem. Rendezőileg pont ez volt a nehézség benne. Sokat kellett dolgozni azon, hogy kitaláljuk a formát, hogy ilyen egyszerű legyen. Kitűnő munkatársammal, Radnai Annamáriával rengeteget vitatkoztunk, dolgoztunk látszólag formai kérdéseken is. Például hogyan fogjuk megcsinálni, hogy miközben tíz év történetét mondják el, ők lelkiállapotban és vizuálisan is megfeleljenek akkori énjüknek

– Becsapós a cím, de utólag belátja az ember: telitalálat.

– A címet nem én adtam, hanem egy nagyon jó barátom találta ki, aki PR-os, szóval akinek erre jár az agya. El is üt az eddigi filmjeim címétől. Kissé hatásvadász, de vállaltam. Mert azt akartam, hogy berántsa a nézőt.

– A szereplői lenyűgözően „artikulálják”, mesélik el a saját történetüket. Korábban említette, hogy azt már nem is merte belerakni: Hamvast olvasnak, abból merítenek erőt.

– Ez a szövetség, mint ahogy minden igazi párkapcsolat, nem csak testi meg lelki, hanem szellemi szövetség is. És hát ez a csodálatos benne. Én, mostanában, ötvenévesen jövök rá – lehet, hogy ez közhely másoknak –, bizony, keményen dolgozni kell azért, hogy akár egy baráti kapcsolat, akár egy házastársi, akár egy szerelmi kapcsolat működjön. Katiék ezt vagy tudatosan, vagy ösztönösen, de tudják. És van még egy dolog, amiről nem beszéltem a filmben, mert nem akartam megzavarni a filmet, ez a vallás. Ami úgy gondolom, hogy a filmből nem hiányzik, de az életüknek jelentős szelete.

– Ez kitűnik a filmből. Vagy még inkább a hit.

– Igen, aki értő-érző, az kiveszi belőle. De még így is, volt egyvalaki, aki azt mondta nekem, hogy „ez a scientológiai egyház legdurvább propagandája”, csak én nem veszem észre.

– Hogy valaki kioperáltatja az egyik veséjét a társa életkilátásainak a megerősítéséért?

– Igen, hogy azok „ilyen ravasz eszközökkel dolgoznak”, és hogy ők „azoknak az emberei”... és hogy ez iszonyúan ártalmas... Mástól ilyet nem hallottam.

A Szívügyem és az Ítéletlenül vetítése után fölhívtak utcáról is emberek. De azt kell mondjam, hogy ilyen erejű invázió, mint ezután a vetítés után, még nem volt. A Duna Tévének a nézettsége 3 százalék, a film sugárzása alatt fölment állítólag 5-6 százalékra. Elképesztő mennyiségű telefon jött. Hihetetlen érzelmi megnyilvánulások! A legdöbbenetesebb telefonáló, egy idős néni volt. 78 éves, és azt mondta, hogy tizenöt éve gyakorlatilag bezárva él a lakásba – elvesztette két végtagját – úgy gondolta, már csak a halál van hátra. Nincs értelme élni. És hogy megnézte ezt a filmet, és újra zöld a fű, és kék az ég... Szóval ennél nagyobb dicséret... nem az én dicséretem, nehogy félreértés essék. Ez a Katiéké!

– Nagyformátumú pár történetének a krónikása lett.

– Boldogan vállalom… Csak az eszközöket kellett megkeresni, hogy mindezt hozzájuk méltóan el tudjuk mondani. Abban a pillanatban, amikor megtaláltuk, minden ment már a maga útján. 5-6 nap alatt forgattuk le a filmet, ami nálam olyan ritka, mint a fehér holló.

– Változik Önben a film?

– Nem vagyok jó néző ilyen szempontból. Nem szívesen nézem újra például a Szívügyemet, vagy pláne a folytatását, a Kudarcokat.... Ezek a nehéz sorsok az emberből komoly darabokat „harapnak ki”. Katiéké ilyen szempontból kivétel: az ő történetük engem mindig épített. Bármennyire megrázó – hiszen Lacinak nagyon kicsi az életesélye –, mégse éreztem a közelségében dermedtséget vagy görcsöt.

– Talán mert egy pillanatra sem sajnáltatják magukat.

– „Nézzétek (!) meg a filmet” – így adtam át a kazettát, és nem volt bennem rossz érzés, hogy ezt mondtam egy vak férfinak. Tudom, hogy Laci „látja” a filmet.

Kiszolgáltatottságuk ellenére is mindig adnak, soha nem követelnek.

Tele vannak életörömmel. És ezért nem nyomasztó a tragédiák láncolata, sőt, az ő különös erejű sorsuk rábírja a nézőt, hogy elgondolkozzék a legfontosabb kérdésekről. Élet, halál, sors, szerelem, honnan-hova-miért...

– Amik ugye „evidenciák”... Nagyon jó, hogy szóba került... Én az Ózd-sorozat után kezdtem el gondolkodni, hogy akkor is pont ez izgatott leginkább! Miközben az látszólag egy ipari történet: gazdasági átalakulás, rendszerváltás, leépülés… Valójában nem az érdekelt, hanem azok az emberek, akik ezt átélik. Végül is róluk szól a dolog. Gondoltam, még inkább ilyen irányba kéne menni, ezért készült a Szívügyem. Ez az a terület, ami már majdnem a játékfilm szférája. Csak arra jöttem rá, hogy nem tudnám azzal a hitelességgel, amivel ezt a történetet a Katiék előadják, vagy Orosz Laci a Szívügyemben, játékfilmben előállítani. Ez komoly alkotói dilemmám is... Hol lehet megfogni, megfogalmazni ezeket a problémákat? Úgy aposztrofáltam a dokumentumfilmjeimet, hogy játékfilmes mezőben keletkezett vagy játékfilmes attitűddel megfogalmazott dokumentumfilmek. Talán hosszabb időre tudják tárolni, talán nem jár le a szavatosságuk, nem romlanak meg, mint a konzerv. Ezért próbáltam ebbe az irányba elmozdulni. A legjobban talán a Meddőt kedvelem a dokumentumfilmjeim közül. Tar Sándort nagyon megérintette az a világ, az az atmoszféra, ami ott megfogalmazódik, talán azért is, mert hasonló élettapasztalatai vannak, tehát sok köze van ezekhez a sorskivetett emberekhez. Abban a képi világban, azon a helyszínen ugyanilyen hendikeppel rendelkező szereplőkkel csinálnánk egy játékfilmet. Írt már nekem anyagokat, sőt, novella is született belőle. De az élet kiszámíthatatlan, és történt vele egy s más. Pontosabban a régmúltban történt vele egy s más, ami most látott napvilágot. A III/3-as múltjára gondolok, amit ő maga tárt fel egy megrázó levélben. Azt gondolom, hogy bármennyire fájdalmas, ennél kegyetlenebbül kell szembenéznie mindazzal, amit tett, hogy a múlt ne blokkolja írói kvalitásait. Ennek nemcsak az lehetne a hozadéka, hogy Tart visszanyerjük a magyar irodalom számára, hanem mintaként szolgálhatna a terheitől megszabadulni és egyben megtisztulni akaró sorstársainak. Hiszek abban, hogy a bűn nem örök, hogy az ember képes a változtatásra. Nem titkolom, hogy szövetkeztem vele, ez számomra is olyan fantasztikus alapanyag, amiből olyan típusú filmet lehetne csinálni, amilyen még nem készült.

– Az erőszak filmje helyett az erő filmjeit készíti újra. Sziszifusz-sorozatot...

– Kétségtelen, hogy majdnem valamennyi filmemben megfogalmazódik mindez. Esterházy grófnő sorsa is önmagáért beszél az Ítéletlenülben. De még a Piroskáé, a fogláré is, noha negatív figura. Nem vagyok orvos, de talán a dokumentumfilmes is olyan, mint az a sebész, aki fölnyitja, és látja, hogy „mi van bent”. Nem merek másokat elítélni, „mert nem tudni, igen, hogy mi van ott benn”. Ez azonban rendesen bedarálja az embert, emészti – ugyanakkor ad is. Hogy ilyen emberekkel találkozhatok. Ilyen csodálatos emberekkel. Ugyanakkor nagy felelősség is, hiszen egy idő után úgy mozgatod őket, mintha egy játékfilm szereplői volnának. Mert én így kezelem a dokumentumfilmben a szereplőket. Persze nem én találom ki a történetüket, de tőlük kapom hozzá a felhatalmazást.

– Élesben megy a játék…

– Élesben megy a játék, és hihetetlen visszahatása van! Nekem alapvetően az az érdekem, hogy minél jobb filmet csináljak. És ne ártsak. A legjobb: fölfelé menni a sziklán, görgetni. Nem jó, ha fölértél, akkor már... Hiú vagyok, szeretek díjat kapni, büszke vagyok rá, de olyan üresség marad utána. A filmkészítésnél is így van: a legjobb a közben lévő „valami”.

Káeurópa címmel játékfilm-forgatókönyvön dolgozik Török Mónikával és Radnai Annamáriával.

– Az ötletet megtörtént eset adta. A nyolcvanas évek közepén a diktatórikus viszonyok elől, a jobb élet reményében – újszülött kisfia hátrahagyásával – Magyarországra menekült egy 18 éves erdélyi lány. Tizennégy évvel később a kamaszfiú anyja keresésére indul. Erről szól majd a film.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 19-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2952