KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Szájtépés filmszakadásig 2.

• Kovács András Bálint: Sötét filmek A film noire és a modernitás
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Teremtés, lidércnyomás Noteszlapok
• Székely Gabriella: Együttműködik-e a kultúra? Beszélgetés Sára Sándorral
• Mihancsik Zsófia: A bűn iskolái Gyereksorsok és dokumentumok
• Tamás Amaryllis: Nem kor-szerű történet Beszélgetés Almási Tamással

• Schubert Gusztáv: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• Tatár György: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• Tillmann József A.: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• N. N.: New Age mozi
• Kriston László: Lelkek szélesvásznon New Age a moziban
• Kriston László: New Age és profit
• Altorjay Gábor: Leni és Balázs Egy film vázlata
• Márton László: Mozgó és be van tiltva Weimari tabuk
• Turcsányi Sándor: Ismeri Ön Turzonovovát? Szlovák filmek
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Médiaforradalom Ost-West Internet

• Fáber András: Magritte-dimenziók Alain Robbe-Grillet A szép fogolynőről
• Nánay Bence: A vízcsepp ráér Bill Viola mozgó festményei
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Félkegyelem Kelj fel Jancsi
• Ágfalvi Attila: Terelgetni, visszalépni Beszélgetés Fonyó Gergellyel
• Békés Pál: Devon szirtek Hadszíntér
• Varró Attila: Kamera-színház Férfitársaságban; Barátok és szomszédok
LÁTTUK MÉG
• Ágfalvi Attila: A lé meg a Lola
• Ádám Péter: Az évszázad gyermekei
• Bíró László: Doktor zsiványok
• Pápai Zsolt: A Mars-mentőakció
• Ardai Zoltán: Minden héten háború
• Máriássy Vanda: Az új Éva
• Hungler Tímea: Női vonalak
• Tosoki Gyula: Erin Brockovich – Zűrös természet
• Vidovszky György: Hulla, hó telizsák
• Illés Mária: Tök alsó
• Nyírő András: Brókerarcok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Özönvíz

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Beszélgetés Fonyó Gergellyel

Terelgetni, visszalépni

Ágfalvi Attila

Jött, látott, győzött. A rendező első játékfilmje az idei szemlén megosztott fődíjat nyert.

 

– Hogyan alakult eddigi élete, filmes pályafutása?

– 1984-ben, az érettségi után nem vettek fel a főiskolára. Pár hónapig világosító voltam a filmgyárban, aztán segédoperatőr. Öt év alatt végigjártam a szamárlétrát, ez alatt az idő alatt olyan emberekkel dolgozhattam együtt, mint Kardos Sándor, Grunwalsky Ferenc, Kende János. Egy forgatás látszólag kaotikus dolog, mégis rengeteget lehet tanulni, igazán jó alap az induláshoz. Közben éjjel-nappal moziba jártam, olvastam, próbáltam forgatókönyveket írni, ezek azonban félbemaradt kísérletek voltak. Aztán ‘91-ben megházasodtam. Egy sporttáskával és néhány száz dollárral a zsebünkben elmentünk Amerikába – huszonhat éves voltam akkor – szerencsét próbálni. Eleinte persze nagyon nehéz volt, angolul sem beszéltem, de úgy másfél év múlva már sikerült segédoperatőrként elhelyezkednem a szakmában, amit a Filmgyárban szerzett alapoknak köszönhettem. A kint töltött évek alatt született két gyerekünk. Közben, ahogy közeledtem a harminc felé, egyre jobban égett bennem a vágy a filmkészítés iránt. Már kilenc éve voltam asszisztens, kezdett elegem lenni belőle, így aztán amikor a megtakarított pénzemből meg némi hitelből összejött 50 000 dollár, az összeg ismeretében megírtam a forgatókönyvet, és tizenkét nap alatt leforgattuk a Kelj fel Jancsit.

A házat kölcsönbe kaptuk, mindenki saját jelmezben játszott, a főszereplő lány magának csinálta a sminket, szóval az egész egy olyan „mindenki csinál mindent”-dolog volt. Olyasmi, mint egy diplomafilm. Én úgy is tekintem – noha nem jártam főiskolára –, hogy kilenc év asszisztenskedés után ez a diplomafilmem. Az indulótőke arra volt elég, hogy a film 70 százaléka elkészüljön; a forgatás után két és fél év telt el úgy, hogy amikor összejött valamennyi pénz, vágtam rajta egy keveset. Amikor a honvágy miatt hazajöttünk, itthon mindenfelé mutogattam a félkész verziót, hogy a befejezéshez szükséges pénzt összeszedjem; végül Gothár Péter, akinek tetszett a film, beajánlott a Budapest Filmstúdiónál Kántor Lászlóhoz. Alapítványi támogatásokból összejött a pénz a szinkronra meg a zenére. (Dés László zenéje egyébként nekem nagyon bejött, sikerült elkapnia a fiú lökött hangulatát.) A szemlebemutató napján délre készült el a kópia, ott száradt meg a vetítőben.

– Visszatérve még az előzményekre, 1991-ben miért vágtak neki Amerikának?

– Kíváncsi voltam arra, hogyan csinálnak ott filmet. Nagyon érdekes a különbség. Sokszor úgy éreztem, ami nekem tetszik, valahol félúton van: az itteni érzékenységet vagy lelkületet kell párosítani a kinti technikával. Nagyon tetszett a történetmesélés független filmekre jellemző módja. Ezzel a fajta történet-központúsággal itthon nem mindig találkoztam. Hogy egy másik példát is mondjak, nagyon szerettem a negyvenes-ötvenes évek amerikai filmjeit, például Billy Wildert: lenyűgöznek a történetek elbeszélésének finomságai. De említhetném Bunuel, Jarmusch vagy Kaurismäki nevét is, akiknél szintén az egyszerűséget és pontosságot szeretem. Kezdettől fogva az érdekelt, hogyan tudok hatni a nézőre: számomra fontos a néző, nem tudom őket kiiktatni – az embereknek csinálok filmet, nekik szeretnék mesélni.

– Amikor saját pénzből forgat, kötetlen körülmények között, milyen nehézségeket okoz a külső kontroll teljes hiánya?

– Nehéz vele megbirkózni. Végül is ez az első forgatókönyvem, érzem a hiányosságait. Örültem volna, ha lett volna egy jó dramaturg, aki a könyv hibáit hamar kijavítja, de sajnos nem volt. Egyfajta szakmai kontrollt jelentett ugyanakkor Szitányi Gábor operatőr, aztán Jon Jacobs, a főszereplő. Jó hangulatban dolgoztunk, de vita vitát követett. S persze ott volt kontrollként a pénzhiány. Mindig pontosan kellett tudnunk, mit akarunk felvenni. Az eredeti, százhúsz oldalas forgatókönyvből végül hatvan maradt. A többit egyszerűen nem volt idő leforgatni.

– Bár a film roppant egyszerű, szemmel láthatóan nem valamiféle túlméretezett dolgot kellett kényszerűségből lerombolni a szűkös körülmények miatt, hanem a készítők számot vetettek a lehetőségekkel, és kicsiben felépítettek egy teljes világot. Vajon ha sokkal több pénz áll a rendelkezésére, más filmet forgatott volna?

– Biztos, hogy nem, mert eleve vonz az egyszerűség. Ha több a pénz, legfeljebb segíthetett volna egy profi forgatókönyvíró, meg több idő jutott volna a finomításokra. Annyi tudatosság dolgozott bennem, hogy elkapjam a ritmust. Amikor azt mondom, ritmus, egyszerre beszélek a film vágásáról, a technikáról, de egyfajta lelki sebességről is. A filmes megoldások izgattak, ahogy az ember mindent alárendel a történetnek. Egyetlen helyszín hamar unalmassá válhat, ezért az operatőrrel nagyon pontosan kidolgoztuk, mikor hol álljon a kamera. Tulajdonképpen az egész nem szól másról, mint a filmről, erről a fantasztikus médiumról, amellyel világot tudsz teremteni, benne emberi viszonyokkal. Ha ez jól működik, akkor a néző azt mondja: mintha otthon lennék. A közönséget nem lehet becsapni. Csak akkor érez így, ha a látvány valóban ugyanolyan, mint a VIII. kerületi lakásom.

– Igen finom eszközökkel dolgozik; még az olyan sallangmentes stílusú rendezőknél is, mint amilyen Jarmusch, érezhető, hogy azt a néhány, már-már védjegyükké vált stíluselemet szeretik tudatosítani a nézőben. Itt ezt nem tapasztaltam. Nem tartott attól, hogy végül nem sikerül elérnie a kívánt hatást?

– Nem, mivel bíztam a színészekben. Addig ment nehezen a dolog, amíg rá nem találtunk a megfelelő hangra. Az időhiány miatt sok előzetes próbát tartottunk Jonnal, illetve a mamával meg a lánnyal, pontosan azért, hogy megtaláljuk az alaphangot. Ha ez megvan, a forgatáson már csak arra kell ügyelni, hogy a rendező ne rontsa el, ne bravúroskodjon, ne tolakodjon az előtérbe. Közben jöttem rá, mekkora feladat távol maradni. Terelgetni a dolgokat, aztán visszalépni.

Ha a színész érzi a bizalmat, akkor nagyon jó – ha állandóan instruálják, akkor nem. Nagy felelősség, hogy mit kezdek a bizalommal. Az egyszerűség annyit jelent: nem tudsz hazudni. Abban a pillanatban, amikor elkezded takargatni a dolgokat, megjelennek a manírok, és az egész félresiklik.

A főszereplő például az első nap pánikba esett, berúgott, reggel tízkor kiesett a zsebéből a viszkisüveg. Nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy délelőtt is kárba vesszen. Így aztán rögtön összevesztünk, leszúrtam: ezt nem csinálhatod velünk, és egyáltalán... És akkor elszégyellte magát. Több, mint fél nap elment azzal, amíg úgy-ahogy kijózanodott. Annyira megalázónak érezte a helyzetet, hogy a maradék fél nap alatt másfél napi anyagot tudtunk rögzíteni. Valószínűleg az történhetett, hogy noha előtte elpróbáltuk a szerepét, s úgy éreztem, megnyílt, valójában nem nyílt meg – ettől viszont megijedt, és inni kezdett, hátha akkor megnyílik. Aztán begörcsölt, és nyilván rutinból megcsinálta volna a szerepet, de az nem volt jó, arra nem volt szükségem. Nemcsak én éreztem ezt, nemcsak az operatőr, hanem a stáb többi tagja is. Még a világosító is megérzi, ha a színész csak kamuzik. Ahhoz, hogy megnyíljon, kellett ez a kis trauma, hogy megalázónak érezze a helyzetét.

Vagy a mamát alakító szereplő, aki teljesen máshonnan érkezett, színpadi színésznő, soha nem is szerepelt filmben. Szörnyen teátrálisan játszott, hiszen azt szokta meg, hogy akármit csinál, azt még a kakasülőn is látni kell. A lány pedig nem hivatásos színész, hanem modell. Nagyon izgalmas feladatot jelentett ezeknek a különböző embereknek az ütköztetése – ehhez jön még a vágó, a zene, míg végül összeáll a harmónia, ami az egész működéséhez szükséges.

– Korábban említette Kaurismäki nevét; a párhuzam azért is találó, mert ő igazán kiválóan ért ahhoz, hogyan lehet csupa derűs jelenetből egy végső soron torokszorító emberi drámát összerakni. Más szóval nem kell állandóan szenvedő embereket mutatni ahhoz, hogy a szenvedés érzékelhetővé váljék.

– Nem lehet tolakodónak lenni, továbbá mindig az egész embert kell megmutatni. Ha a szenvedő emberből megpróbálom kioperálni a drámát, akkor leesik a vászonról. Amikor a színész kitárulkozik, az kerek egész; nem szabad belenyúlni, mert ha valamit kiemelek, akkor az nem ember, hanem valami egészen más.

Néha úgy érzem, Isten a nagy főrendező. Létrejöttek a dolgok, működnek jól vagy rosszul, s akkor bejön az ember mint kis rendező, beavatkozik – és elszúrja. Ha viszont azt mondja: rendben van, főnök, te ezt jobban tudod, megpróbálom nem elszúrni – akkor valahogy minden jobban működik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2964