KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Hetet-havat Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Bori Erzsébet: Leveskultusz Glamour
• Szőnyei Tamás: A filmeknek megvan az idejük Beszélgetés Gödrös Frigyessel

• Kriston László: Hadüzenet nélküli háború Eurofilm
• Galambos Attila: A kényszer zubbonya Dogma-variációk: Idióták; Mifune utolsó dala
• N. N.: Dogma-filmek
• Trosin Alekszandr: Újra szól a kalasnyikov Orosz maffiafilmek
• Kovács István: Az adósságtól a gyilkosságig Lengyel bűnfilmek
• Turcsányi Sándor: Szorul a hurok Magyar bűn, magyar rend
• Forgách András: Ügyelj a lépésedre A gyilkos csókja
• Zoltán Gábor: Maszkcsók Tágra zárt szemek
• Janisch Attila: Elhagyott pokol Hűtlen remekmű
• Varró Attila: Pinokkió Bádogvárosban AI
• Karátson Gábor: Rommező, fekete lukakkal Apu-trilógia
• N. N.: Satyajit Ray játékfilmjei
KRITIKA
• Báron György: Észak, északnyugat Balra a nap nyugszik
• Varga Balázs: Traktorral portugál partokra Portugál
• Hirsch Tibor: Az ördöglakat A Millió Dolláros Hotel
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Napsugár sétány
• Kézai Krisztina: Bajnokok reggelije
• Hungler Tímea: Én és én meg az Irén
• Tamás Amaryllis: Pénzt és életet!
• Harmat György: U-571
• Köves Gábor: Hibátlanok
• Varró Attila: Öld meg Rómeót!
• Pápai Zsolt: Krokodilok bölcsessége
• Tosoki Gyula: Az asztronauta
• Kömlődi Ferenc: Árnyék nélkül
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az ember

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lengyel bűnfilmek

Az adósságtól a gyilkosságig

Kovács István

A lengyel szocialista és posztszocialista bűnügyi filmek egyaránt a politikai rendszer árnyékos oldalán kalandoznak: az előbbiek népnevelő szándékkal riogatnak, az utóbbiak a siker reményében.

 

A hatvanas évek egyik legjobb lengyel játékfilmjének az 1963-ban Janusz Nasfeter rendezésében forgatott A gyilkos és a lány című alkotást tartják. Minden feltétel adott volt a sikeréhez: a forgatókönyvet a nálunk is híres krimi-szerzőként ismert Joe Alex írta – aki igazi nevén, Maciej Słomczyńskiként inkább Shakespeare- és Joyce-fordításaira volt büszke –, a főszerepet pedig Zbigniew Cybulski és Ewa KrzyĽewska játszották. A rendező filmjét, a biztos siker érdekében, a hírnevek átömlesztő vezetékével rákötötte a Hamu és gyémántra. (Olyannyira, hogy még Maciek rokonszenves parancsnokának, Andrzejnek – Adam Pawłikowskinak – is jutott hely a szereplőgárdában.)

Nasfeter jót tudta, hogy a legbravúrosabb akciókban bővelkedő, hibátlan logikájú kriminek is csak akkor van sikerre esélye a szocialista moziban is, ha a főszerepeket sztárokkal játszatja, továbbá, amennyire lehet, távol tartja tőlük az ideológiát. Ezt Nasfeternek sikerült elérnie. Talán azért, mert a Gomułka-rendszer éppen a hatvanas évek bevezető harmadában élte az 1956 utáni első ideológiai (és gazdasági) válságát. (Lásd a rendszerkritikus „harmincötök levelét” az Államtanács elnökéhez, Józef Cyrankiewiczhez.) A szocialista eszmeiségtől lepárolt krimi jó figyelemelterelő lehetett. Az ideológia csak a rendőrtisztet, Ziêtkát játszó Zbigniew Cybulski személyében jelenik meg visszafogott természetességgel. Ráadásul a film bizonyos társadalomkritikának sincs híján, hiszen az egyetlen szemtanút, akit Ewa KrzyĽewska játszik, a nyomozás, mint különleges helyzet emelte az átlagpolgár számára elérhetetlen tengerparti luxus-világba – természetesen állami pénzen.

 

 

Agitprop felügyelő

 

A szocialista filmgyártásban a bűnügyi játékfilm évtizedeken át vajúdott. Az épülő új rendszerben nem létezhetett kiépített alvilág, hiszen a szervezett és a társadalmat „sokkoló” eredményeket felmutató bűnözés feltételezi azt, hogy a politikai hatalommal rendelkezők és a bűnüldöző szervek képviselői között is akadnak gyarló, pénzéhes, a jövedelmező rosszra beszervezhető emberek. A rendszer célja eleve a bűnözés felszámolása volt, nemcsak az ideológiaié, a politikaié, hanem a köztörvényesé is. A három fogalom áttetszett egymáson. Az antidemokratikus rendszer jellegéből következően a legmegbocsáthatóbb a köztörvényes bűnözés volt. (Az 1956-os politikai elítélteket azért nem zárták össze köztörvényesekkel, nehogy „megrontsák őket”.) A szocialista krimi keveredett a kémfilmek elemeivel – s legalább utalás szintjén az osztályharcossággal –, így a történet mindig didaktikussá vált; olyanná, mint egy szórakoztató, esetleg izgalmas szeminárium. A kor szovjetizált cowboy-filmjeinek számító partizánhistóriák, háborús ellenállást bemutató alkotások még inkább azok voltak.

Ilyen, már-már alulmúlhatatlanul rossz történelmi krimi volt Jan Batory 1969-ben forgatott Utolsó tanú című játékfilmje. A rendező 1967 lengyel filmcsillagát, Stanisław Mikułskit, azaz Kloss kapitányt emelte filmjének főszereplőjévé. Olszak doktor, Dunder-Berger táborparancsnok kezelőorvosa az utolsó tanú, aki 1945 telén egy alsó-sziléziai koncentrációs tábor kiürítését túlélte. A menekülő SS-katonák mindenkit megöltek. A kápókat is, akik az összerablott kincsek elrejtésében segédkeztek nekik. A náci tisztek meg vannak győződve, hogy gaztettükről és a kincsek rejtekhelyéről senki sem tud.

Olszak doktor azonban él, ráadásul pont abban az alsó-sziléziai kisvárosban, ahová a Népi Lengyelország építésének huszonötödik évfordulóján, vagyis 1969-ben Dunger-Berger és Goltz rovargyűjtő tudósok álcájában megérkezik, hogy az elrejtett kincseket egy neonáci szervezet támogatására kicsempésszék Lengyelországból. Olszak doktor az első találkozáskor felismeri Goltzot, de hiába fogatja el barátjával, a város rendőrparancsnokával, bizonyíték híján el kell engedni, s így az egykori náci hóhér nyugodtan folytathatja gyalázatos küldetését. (1969-et írunk; 1968 márciusától több tízezer értelmiségit üldöztek ki az országból – faji alapon –, és rúgtak ki állásából, ezért a filmben külön hangsúlyt nyer, hogy a lengyel rendőrség minden körülmények között eleget tesz a törvény előírásainak.)

Olczak doktor kénytelen-kelletlen átalakul magányos hőssé, s a mamlasznak hitt rendőrséggel mit sem törődve, magára vállalja a háborús bűnösök leleplezését, elfogását. Nem tudja, hogy az őt több ízben megmentő „geológus-gyakornokok” a lengyel belbiztonsági hivatal legkiválóbb tisztjei, akiket a városi rendőrkapitány mozgósított az ál-lepkegyűjtők figyelésére. Így nem csoda, ha a bűnösök kezén az általuk megközelíthetővé tett náci bunker mélyén, a rablott kincseket, főként kitépett aranyfogakat, egyházi kegytárgyakat tartalmazó horogkeresztes ládák árnyékában kattan a bilincs.

Jan Batory a korral haladva sajátos változáson megy át a témaválasztást illetően. A hadiállapot 1981. december 13-án történt bevezetése után fél évvel A kutya szőrének szaga címmel olyan krimit forgat, amelynek központi témája – előremutatóan – a kábítószer. Mivel kábítószer Jaruzelski hatalomátvétele után nem jelenhetett meg lengyel területen, a rendező – Wojciech ¬ukrowski regényének megfelelően – a bolgár tengerpartra helyezte át cselekményének színhelyét. A nyári szabadságát Szozopolban töltő lengyel szobrász – szerepét Roman Wilhelmi, az egyik legkiválóbb lengyel színész játszotta – nemcsak egy szép német nőre bukkan a híres strandon, hanem kábítószert tartalmazó csomagra is. Sajátos viadal alakul ki közte és a kábítószercsempészek között. Ennek során kiderül, hogy a szobrász már nem az az ideológiailag makulátlan hős, aki partizánemlékművek formálásával keresi meg a mindennapi kenyerét, hanem pénzéhes, romlott ember, aki 20.000 USD-t kér az „anyagért” cserébe, s erről akkor sem hajlandó lemondani, amikor a csempészek újdonsült szerelmének, Hédinek elrablásával zsarolják. A végén ki-ki hazatér saját hazájába, de csak a szobrász lesz próféta azáltal, hogy mintegy sejteti: a vadkapitalistáké és a kábítószercsempészeké a jövő.

 

 

Az amerikai út

 

1989-ben a szocialista rendszernek a szocialista gazdaságot követő összeomlásával az ideológiai tabuk is megdőlnek. Ettől azonban nem vált a filmgyártás helyzete könnyebbé. Ellenkezőleg. A lengyel film is közel egy évtizedig tartó válságos helyzetbe kerül. Az ebből való kilábolás egyik lehetősége „az amerikai utas fejlődés”. (A másik úton Kie¶lowski halad makacs céltudatossággal egészen haláláig.) Az előbbi úton indul el a kezdő rendező, Władysław Pasikowski, akinek 1991-ben bemutatott Kroll című filmje közönségsikert és kritikai elismerést egyaránt aratott. Ez azt is jelenti, hogy fölébe emelkedik az Európát, különösen a szovjet rendszertől megszabaduló „Köztes”-Európát elárasztó amerikai akciós tucattermékeknek.

Pasikowski filmjének főhőse, Kroll, egy lengyel elitegység dezertőrje, a hadgyakorlat előestéjén lép le. A helyzet sajátossága az, hogy amennyiben a szökött katonát nem fogják el, az is a kiképzés magas színvonalát dicséri. De el kell fogni! Végül szökésének lélektani indokait megértve és átérezve – Kroll ugyanis azért lép le, mert megtudja, hogy felesége az egyik barátjával folytat szerelmi viszonyt, s a kettős árulást képtelen feldolgozni –, éppen az üldözését vezető egység parancsnoka segíti elő újabb szökését. A filmet a látványos akció-jelenetsoron túl a szereplők lelkiállapotának hiteles megjelenítése teszi műalkotássá. Ez a színészek teljesítményét dicséri: Bogusław Linda karrierje ekkor vesz új lendületet. Pasikowski újabb filmjének, az egy évvel később forgatott Kutyáknak is ő a főszereplője.

Kik a kutyák akkor, amikor az erény és a bűn nem válik el fehéren-feketén egymástól? Franz Mazurt – Bogusław Linda –, a hírhedt lengyel belbiztonsági hivatal tisztjét a rendszerváltozást követően áthelyezik a bűnügyi rendőrséghez. Rögtön a mélyvízbe kerül: egy nemzetközi autótolvaj-bandát kell lelepleznie, s ez alapvetően más, mint még pár évvel azelőtt a Szolidaritás aktivistáinak megfigyelése, üldözése. Az autótolvajok ellen folytatott harcban több rendőrbajtársa elesik, s ő váratlanul egy volt belbiztonsági tisztekből álló bűnszövetkezettel találja magát szemben, amely nemcsak autólopással és -kereskedelemmel foglalkozik, hanem a terület kábítószerpiacát is uralni akarja.

A történet nem végződik amerikai módon happy enddel; a főhős, Mazur is börtönbe kerül, mert szicíliai módon vesz elégtételt barátján, akivel a szerelme megcsalja. A szex és a becsapott, bosszút álló szerelmes nélkülözhetetlen mozzanatai és szereplői a lengyel akciófilmeknek is.

A kasszasikerben nemcsak a technikailag jól kidolgozott akciójelenetek, krimi-elemek, a remek színészi teljesítmények játszottak szerepet, hanem azok a mozgóképpé váló utalások is, amelyekről mint a rendszerváltozás, az átmeneti korszak, mi több, a demokrácia velejárójáról, mint az új lengyel valóság természetesnek elfogadandó részéről a néző a filmvásznon szembesül. Mindennek az újságoldalakról, TV-képernyőről is naponta szembeszökő üzenete az, hogy a bűn valóban elnyeri jutalmát, de az nem mindig büntetés, hanem inkább zavartalan jólét; a rendőrség tehetetlen, mégpedig nemegyszer a törvényes előírások miatt, amelyek viszont a nagy „vagányok” számára kiskapukat nyitnak. A becsületes néző pedig a film magatehetetlen szereplőjévé válhat azzal a meggyőződésével, hogy ő bezzeg kidolgozhatja a lelkét, akkor sem jut ötről a hatra.

Hogy Pasikowski mennyit merít azokból a történelmi eseményekből, amelyek Európa Baltikum és Adriatikum közötti régiójában 1991 után bekövetkeztek, arra új filmje a Kutyák 2. része, Az utolsó vér a példa. Hőse egy fegyverkereskedő, aki a szerb hadsereg számára toboroz zsoldosokat. Ügyleteinek megnyeri a börtönből éppen kiengedett Franz Mazurt. A szövevényes történetben már megjelenik az orosz maffiavezér, az ő ellensúlyozására pedig a titokzatos amerikai diplomata, aki a fegyverkereskedő banda igazi főnöke. Közben a lengyel rendőrség is tanult ezt-azt, vagyis felkészültebb. A Franz által verbuvált tettestárs a rendőrség beépített embere. Látványként a brutalitás, beszédként a durvaság és primitívség jelenti a nézővel folytatott kommunikációt. Ez már igazi amerikai akciófilm – balkáni háttérrel.

 

 

A balkáni kapcsolat

 

Fél évtizeddel később megszületik a lengyel akciófilmek különleges, drámai változata Krzysztof Krauze rendezésében. Krauze a hetvenes évek dokumentarista eszközeihez nyúl vissza, s azok felhasználásával készíti el az Adósságot. Filmje az 1999-es esztendő nagy alkotása. Ha nem éppen ugyanekkor mutatták volna be a Tűzzel-vassalt és a Pan Tadeuszt, minden bizonnyal az Adósság lett volna az év lengyel filmje.

Krauze megtörtént eseményt dolgoz fel. Két jobbra hivatott, vállalkozást megkísérlő fiatal megöli az életüket először reménnyel eltöltő, majd kíméletlenül tönkretevő befolyásos pénzügyi kapcsolat szervezőjét, aki a létre nem jött egyezség költségkiadásaira hivatkozva könyörtelen pénzbehajtónak bizonyul.

Krauze a gyilkosságot megelőző három hónap eseményeit rekonstruálja. Azokat a történetcsomópontokat igyekszik kibogozni a dokumentumfilm eszközeivel, amelyek feltárása nélkül az emberölés bűnébe esetteket közönséges gonosztevőknek tarthatnánk. Így viszont az áldozat válik velejéig romlott emberré a szemünkben, aki mániákus következetességgel teszi tönkre a tőle „csak” tanácsot kérő két fiatalembert. Előbb mindössze 6000 dollárt követel tőlük, pár hét elteltével már 26.000-et, végül az összeg felmegy 100.000-re. Zsarolás címén persze feljelentést lehetne tenni ellene, de kellő bizonyítékok híján az áldozatok nem bíznak a rendőrségben. A rendőrségtől nem kapnak védelmi garanciát, s ezzel felmentve érzik magukat, hogy üldözőjük leleplezésének törvény adta lehetőségeivel éljenek. Drámájukba nem avatnak be senkit, s ez a mulasztás magánéleti kapcsolataik erodálását vonja maga után. A törvény iránti bizalom elvesztése – vagy elvesztegetése – mind inkább a közvetlen környezet iránti bizalmatlanság mesebeli sárkányfejeit növeszti hatalmasra. Ezek lángjai szeretteiket is összeégetik. Felperzselik a jövendő életet. Amikor az egyik főhős kedvese vélt elhagyottságában, becsapottságában, kiszolgáltatottságában elvetél, s megszakítja kapcsolatát a szerelmével, döntő lépésre szánja el magát… A két főhős egy harmadik megzsarolt közreműködésével előbb ártalmatlanná teszi a pénzbehajtót, majd – nem találván más megoldást – orosz testőrével együtt megölik őt. És mindkettőjük tetemét a Visztulába dobják.

Ez a végkifejlet azonban mind a tetteseknek, mind a nézőknek csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoz. Rá kell ugyanis mindannyiunknak döbbennünk: az áldozatok súlyos bűnöket követtek el, de nem öltek. Lehet, hogy öltek volna, de amíg mi tetteiknek tanúi voltunk, a legsúlyosabb bűnt nem követték el. Talán ezért veti fel őket a víz – és tartja felszínen a szerencsétlen tettesek lelkiismeret-furdalása. A lelkiismeret nagyobb zsarnoknak bizonyul, mint pénzbehajtó. Olyannyira, hogy egyikük önfeljelentést tesz: leleplezi az emberölést, amely nem oldott meg semmit. Még csak azt sem hitelesítette, amit – iszonyatos élményeik hatására – az áldozatból lett gyilkosok már-már elhittek: a világ aljasságra épül. Az utolsó kép csak egy újsághír; a két fiatalembert több rendbeli gyilkosságért huszonöt évre ítélték.

A film késleltetett hatásaként talán elérhető perújrafelvételük és a rájuk kiszabott büntetés enyhítése. Az Adósságban felvetett emberi és társadalmi kérdések azonban ezzel nem oldódnak meg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 26-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3079