KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Hetet-havat Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Bori Erzsébet: Leveskultusz Glamour
• Szőnyei Tamás: A filmeknek megvan az idejük Beszélgetés Gödrös Frigyessel

• Kriston László: Hadüzenet nélküli háború Eurofilm
• Galambos Attila: A kényszer zubbonya Dogma-variációk: Idióták; Mifune utolsó dala
• N. N.: Dogma-filmek
• Trosin Alekszandr: Újra szól a kalasnyikov Orosz maffiafilmek
• Kovács István: Az adósságtól a gyilkosságig Lengyel bűnfilmek
• Turcsányi Sándor: Szorul a hurok Magyar bűn, magyar rend
• Forgách András: Ügyelj a lépésedre A gyilkos csókja
• Zoltán Gábor: Maszkcsók Tágra zárt szemek
• Janisch Attila: Elhagyott pokol Hűtlen remekmű
• Varró Attila: Pinokkió Bádogvárosban AI
• Karátson Gábor: Rommező, fekete lukakkal Apu-trilógia
• N. N.: Satyajit Ray játékfilmjei
KRITIKA
• Báron György: Észak, északnyugat Balra a nap nyugszik
• Varga Balázs: Traktorral portugál partokra Portugál
• Hirsch Tibor: Az ördöglakat A Millió Dolláros Hotel
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Napsugár sétány
• Kézai Krisztina: Bajnokok reggelije
• Hungler Tímea: Én és én meg az Irén
• Tamás Amaryllis: Pénzt és életet!
• Harmat György: U-571
• Köves Gábor: Hibátlanok
• Varró Attila: Öld meg Rómeót!
• Pápai Zsolt: Krokodilok bölcsessége
• Tosoki Gyula: Az asztronauta
• Kömlődi Ferenc: Árnyék nélkül
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az ember

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar bűn, magyar rend

Szorul a hurok

Turcsányi Sándor

Az amerikai zsaruban a bűnöző mindig emberére akad. A rend őre a honi mozgóképen inkább bohózati figura.

 

A filmkészítő: mintapolgár. Nem vezet ittasan autót, nem lop mozdonyt, kifényesíti a kilincset, adóügyei teljesen rendben vannak, köszön a szomszédnak, hátha az nem jelenti fel.

Ilyetén tehát a filmkészítő semmiféle hivatalos ügymenetbe nem keveredik a rendvédelmi szervekkel. Nem is nagyon lát rendőrt. Legfeljebb néha országúti (közúti) ellenőrzést végzőket szobrozni a padkán, de azoknak nem szokásuk leállítani a taxikat.

A filmkészítő nem ismeri a rendőrt, csak a legritkább esetben járnak egy társaságba. Rendőrfilmet készíteni viszont muszáj, egyfelől. Másfelől, egyáltalán filmet készíteni is muszáj, és sehol sincs az megírva, hogy minden mozinak a filmkészítőkről kell szólnia. Azonban a vitát arról, hogy kit ismer vagy kiket nem a filmalkotó, máskor kell lefolytatnunk.

Summa summárum, a filmkészítőnek elemi érdeke megismerkedni a rendőrrel. A civilruhás rendőr úgyszólván rangrejtve jár, az egyenruhás meg szolgálatban van, mégsem lehet csak úgy odamenni hozzá: „Jó napot kívánok, kedves rendőr, fogyasszunk el fél deciliter röviditalt a kellemes együttlét és a jobb megismerés jegyében, nézze, maga nem jár moziba (ott csak a tűzoltóknak van szék), engem a legritkább esetben sem állítanak elő, nem gondolja, hogy tennünk kéne valamit?” Előre borítékolható a kitérő válasz, „szolgálatban vagyok, ne molesztáljon”, rosszabb esetben, jobban pedig: „Tessék a fővárosi kapitányság kommunikációs és sajtóosztályához fordulni!” Majd bolond leszek, jó napot. Az út járhatatlan. Más lehetőség után kell nézni.

Adódik is mindjárt két kézenfekvőnek látszó megoldás. Filmkészítő előfizet a Belügyi szemlére, az újságosnál Zsaru magazint vesz, ez az egyik. Ez se túl jó. Olvastak már önök Belügyi szemlét? Nem az a vérfagylaló olvasmány, szakembereknek való inkább. Vásároltak már Zsaru magazint? A pavilonista olyan pofát vág, mintha Amatőr tinilányokat kérnénk, az meg egy érzékeny filmkészítőnek nem hiányzik.

A második megoldás tévét nézni. Ez a jó. Tévét nézni mindenre megoldás, tudják ezt a filmkészítők is.

Ahhoz tehát, hogy megértsük a rendőrfilmeket, a kályhától kell indulnunk. A tévérendőrtől. Vizsgálatunkat, mint látható, a jelenből indítottuk, ilyetén csak addig hatol majd vissza a múltba, ameddig televíziófogyasztói emlékeink engedik, de ez még odébb van, és további nehézségek is várhatók. Mert bár a magyar rendőrfilmről készülünk beszélni, némi elidegenítés már a startnál elkerülhetetlen.

Olyan ország ugyanis, ahonnan a tévérendőrre vonatkozó példáinkat merítjük, nincs is. Egyszerűen lehetetlen, hogy legyen. Sehol a világon. Képtelenség, merő fikció csupán. De mert egyéb példák nem nagyon jutnak az eszünkbe, hát nevezzük ezt a képzeletünk szülte országot mondjuk Magyarországnak. Ennek ellensúlyozásául csak annyit tehetünk, hogy példáinkat egyfelől mindenhonnan, széles merítés után hozzuk. Másfelől azonnal csoportosítjuk, strukturáljuk is.

A tévérendőr alapesete a hírrendőr. Bűnügyi tudósítás, látjuk akcióban a dolgozót, úgymint vágókép. Ha látjuk. A jó rendőr ugyanis észrevétlen. Nem zavarja a lakosságot, váratlanul csap le a mit sem sejtő elkövetőre. A kamera körbejár egy épületet. Sehol egy lélek, ha levesszük a készülékről a hangot, és keverünk a képek alá magnóról valami dögös zenét, kilel a frász, suspense a javából.

Kerüli a kép a házat, szép kék palota. Kék üvegborításán sokat ígérően csillan a napsugár, mi lesz itt! A keringő egy ponton megáll. Sokáig látjuk a kék palota egyik látványos szegletét, sehol egy lélek, nemhogy rendőr, az izgalom fokozódik, ezt nem lehet bírni, visszaadjuk a hangot, a láthatatlan rendőrről, hogy legalább halljunk valamit. S lőn, a kommentátor tompított hangon, mintha teniszmérkőzést közvetítene: ez az a hely, ahová egészségügyi okokból a tábornok úr vizelt, rosszakarói szerint ittas állapotban. Az épület (überpolicáj) biztonsági kamerái rögzítették az aktust, de nem sikerült megszereznünk az anyagot.

Beláthatjuk, ebből, így önmagában még eléggé nehézkes rendőrfilmet készíteni. Hogy mégis vannak rendőrfilmek, az a filmkészítők alaposságának tudható be, nyilván.

A látható hírrendőr némileg unalmasabb, mint a láthatatlan. Ha egyenruhás, akkor diszkréten vihorászik kolléganőjével a lemészárolt prostituáltak háza kapujában, mint képeket vágó vágókép, ha civilruhás, akkor leveti inkognitóját, onnan lehet fölismerni, hogy mobiltelefonál. De kit hív? Kit hívhat az események pergőtüzében? Vagy ki hívhatja őt? Anyósa Pécelről, hogy jön a hétvégén abált bélszínnel? A tanító néni, hogy ha a gyerek még egyszer behozza az iskolába a szolgálati ágyút, kénytelen lesz sarokba állítani? Vagy mégis ő hív? De kit? Csak nem Jakupcsek Gabriellát? Hogy még itten feltartják egy cseppet, de az esti showról azért egy percet sem fog késni? Csupa titok.

Magyarán, az akciórendőr és a showrendőr kombinációja is nagyon halvány segítséget nyújt a filmkészítőnek, de ez már valami. A televíziózás még showszegényebb hazai hajnalán az előbbiek úgy másztak vászonra, hogy rendőrkonferencia volt a margitszigeti Nagyszállóban. Az előadói asztal mögött híres nemzetközi rendőrök, alighanem a megbékélés jegyében (ami bejött veszettül, hiszen az 1963-ban készített Az aranyfej című filmről beszélünk), előttük Bambi, kávé meg egy telefonkészülék. Meg is szólal, azért rakták oda. Az angol rendőr kislánya telefonál, hogy gáz van a herma körül. Ezt persze csak azért említjük, hogy felesleges a gúnyolódás, a rendőr legfőbb fegyvere a telefon. Meg azért is, hogy további magyar rendőröknek biztosítsunk föllépési lehetőséget. Emlékszünk Ötvös Csöpire? Hírlik, nemsokára visszatér. A Balatonon vitorlázgató rendőr, aki néha kiruccan a Chiemsee-re (szúnyogtenyésztésre szakosodott bajor üdülőhely). Nos, Csöpi sorozatának legelső, viszonylag még legfilmszerűbb része a Pogány Madonna. Hogy mennyire nehéz rendőrfilmet készíteni, azt az is bizonyítja, hogy a Pogány Madonnát alkotói (akárcsak a filmbéli rosszfiúk) lopták. Egy az egyben ugyanaz, mint Az aranyfej. A Dunát Balatonra, az aranyfejet férfiról (Szent László) nőre (pog. mad.), a kislányt kisfiúra cserélték benne, s hogy a húsz év sem telt zsákmány nélkül, belerakták Piedonét, őt viszont bevallották. Magyarul rendőrfilmet lehet úgy is készíteni, ahogy a filmekben a gyanúsított szokott viselkedni, ami bizonyítható, bevallom, a többit tagadom.

Ám őrjáratunk során vissza kell térnünk a tévéhez, ott vannak a nagy dolgok. Az akciórendőr és showrendőr kombinációja után vegyük a tisztán showrendőrt. A tisztán showrendőr is akciórendőr, csak a televízióban hírértékkel bíró eseményektől kicsit távolabb, maradjunk a fikció mezején, Komárom megyében. Vagyis csak volt, mert a showrendőr addig showzott obskurus kábel- és bulvártévékben, táncdaléneklésre utaló módszerekkel („Megbilincselted a szívemet, szívem”, gondolom), hogy feletteseinek lépniük kellett, nem is tétováztak egy-két évnél többet. Kreáltak a minisztériumban valami jól hangzó osztályt alá, valami éneklésügyit, nyilván. Itt legalább szem előtt dalol, különben is, minden obskurus kábel- és bulvártévé a minisztériummal egy városban, képzeletbeli országunk képzeletünk szerinti fővárosában van, nevezzük Budapestnek (a külföldiek megtévesztése céljából, hisz e fantázia szülte név hasonlít nagyon Bukaresthez, majd azt hiszik, hogy a románok hülyék ennyire), nem kell nap mint nap felutaznia.

De valljuk be töredelmesen, a fent leírt módon kialakított tisztán showrendőr segít legkevesebbet a filmkészítőkön. Hiszen ki látott már zenés-táncos rendőrfilmet? Én speciel, de nem akarnék tolakodni, mert nem annyira magyar, hanem csehszlovák volt. Bűntény a mulatóban, nagyon sokat lehetett nevetni rajta. A csehszlovák rendőrt persze nem ezen mű alapján kellene belőnünk, hanem a rendezőjének (Jirí Menzel) egy másik filmje, a Hóvirágünnep mentén. A civilben a kocsma körül csampúrozó szerv tapasztalván odabenn barátai magas mámorát, gyorsan hazamegy egyenruhát ölteni, hogy az ittasan hazafelé kerekezőket megrendszabályozhassa. A csehszlovák rendőr számára első tehát a kötelesség, de mi csak azért említjük, mert az összehasonlítás segít a magyar rendőrről készítendő fantomképünk kialakításában.

A lagzirendőrrel úgyszólván kimerítettük a reálisrendőr lehetséges kategóriáit.

Beszélnünk kell végre a fikciós rendőrről is. Annál is inkább, hiszen eddigi példáinknak csak a tere (a Magyarországnak nevezett) volt fikciós, alanyai a valóságba ütköztek.

A fikciós és reálisrendőr kombinációja úgy néz ki, hogy kitalált országunk egyik legmagasabb beosztású kommunikációs rendőre (hauptszóvivő) szerepet vállal egy televíziós napi szappanban. Ki hinné, detektívet alakít, a tőle telhető szerény színészi, ám annál jóval szélesebb körű rendőri eszközökkel.

Nézik önök a Barátok közt című napi sorozatot? Na, abban esett mindez. Ha egy rendőr, miközben rendőr, játszik egy szappanoperában, az mindenképpen hülyét csinál magából meg szervezetéből. Nem nagy dolog (elöljárója is kis dolgán fáradt). Hogy ezt szervezete áldásával teszi, gondolom, nyilvánvaló, a legfontosabb a társadalommal kialakítandó jó viszony. E bájos gyakorlatról eleve úgy hisszük, hogy teljesen unikális, csak képzeletbeli országunkban elképzelhető, a folytatás azonban végképp a tudományos fantasztikum birodalmába röpíti az egész rendőrhistóriát.

A nyomozót alakító csúcsrendőrt ugyanis olyan átlátszó pofátlansággal veszik hülyére a szappanopera mellékszereplői, hogy az csak na. Kilopják a rendőrségről a döntő bizonyítékot, a szemébe röhögnek, és egy közepesen fontos epizód közepén végleg kirendezik a nyomorultat, mert a többi szereplő már rég túl van az egészen, a rendőrség helyett már egy Chippendale show-val vannak elfoglalva, abban meg mégiscsak nagyon rosszul mutatna egy szolgálatból odavezényelt igazi főrendőr. Bár a lehetőségek kimeríthetelenek, a tévémaci helyett köphetne például egy olajügyekben érintett Békés megyei (fikciós név) kapitány.

Gyakorlati példáink sora véget ért, nincs más hátra, állománygyűlésre kéne összehívni az elmúlt évek magyar mozgóképrendőreit, hogy belássuk, ilyen rendőri tapasztalatok birtokában a filmkészítők sem lehettek képesek csodákra, a mozirendőr és a tévérendőr csak annyira lehet szórakoztató, mint az emlegetett valódi rendőrök.

Igenám, csakhogy a filmkészítő, mint mondottuk, nagyon alapos ember. Nem hagyja magát megtéveszteni. A példákban felsoroltak többsége, leszámítva a kapualjban vihogókat, mind igen magasrangú, magas beosztású rendőr volt. Ám a rendőrfilm készítő, mielőtt filmrendezésre adta volna a fejét, érzékeny kicsi gyermek volt, falta a népmeséket, s elhatározta, ha fölnő, ő is mesélni fog a népnek, ezért jól megjegyzett minden mesebeli fordulatot.

Aki a rendőrfilmre pénzt ad, akar is érte valamit, nem is keveset. Tapasztalataink szerint leginkább azt, hogy a rendőrfilm végén a rendőrök győzzenek. Ezért rendőrfilmben nem szerepelhet igazi rendőr, csak szappanoperában. Mármost felsorolt példáinkból nyilvánvaló: ezekkel nem lehet meccset nyerni. Ebből fakad tehát, hogy a rendőrfilmek zömében a magasrangú tisztviselők az eredményes nyomozás legfőbb kerékkötői. Ahol csak tudják, korlátozzák alacsonyabb beosztású kollégáik mozgásterét, természetesen a törvényesség álorcájában. Itt kell, hogy belépjen a népmesei elem. A legkisebb fiú az, aki mindig győz.

A kis rendőr nagy napjai, mondja egy szovjet film címe, és mindent elárul vele. Ha már a legalacsonyabb sarzsiban álló közrendőr is képtelen megbirkózni a feladattal, még mindig ott a kutya, hogy helyretegye a dolgokat.

Nézzük tehát az alacsony rendfokozatú versenyzőket. A rajzfilmekben az őrmestereket szeretik. Csőrmester még hagyján, de volt olyan is, hogy Csipke őrmester, aki azzal a bevallott szándékkal ténykedett, hogy a gyerekekkel megszerettesse a rendőrséget. Mert az a gyerek, aki szereti a rendőrt, egyfelől törvénytisztelő polgár lesz, rendőrnapon virágot ad a sarki posztnak, másfelől, ha még jól is tanul és sokat, egy szép napon maga is beáll rendőrnek.

A Kis Romulus rendfokozata olyan kicsi volt, hogy már nincs is talán, ő a nyóckerben alkotott maradandót, a Kék fényben kreol bőrűnek nevezték volna, később etnikumnak, de tudta, hol a helye. Ilyetén Bacsó Péter tévésorozatának nyugodtan lehetett volna Kis Robinson is a címe.

Csupati tizedes volt, Veszprémi Linda dettó. Előbbi Kántor kutyával, utóbbi Babetta típusú robogóval (kismotor) volt fölszerelve, csoda-e, ha mindig győztek.

Ötvös Csöpit már az első film előtt lefokozták, pardon, rendfokozatában visszavetették, ennél csak a Fejvadász című tévésorozat elcsapott rendőre tudott többet, azt konkrétan kergette a rendőrség, míg ő bűnözőket űzött, viszont legalább amerikai volt, messziről, hazudott, amit akart.

Sorolhatnánk még, de nem sokáig. Az voltaképpen szerencsének is mondható (csak és kizárólag filmes szempontból), hogy az elmúlt évtizedekben Magyarországon egy-két perverzebb opuszt leszámítva csak muszájból készültek rendőrfilmek. A rendőri mellékalakok pedig inkább dramaturgiai felhajtóerőként szolgáltak és vétkeztek (Szerelem első vérig; Köszönöm, megvagyunk), a rendőr alapvető és kötelező jóságából nem vetkezhettek ki. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Tímár Péter Mikor befejezi röptét a denevér című filmjének rendőri hőséről sem. Egyébként Tímár egy későbbi filmjében, a Csinibabában tökélyre fejlesztette a kis rendőr imidzsét. A gyárkapu előtt egy natürlich törpe tekergeti a gumibotját.

A néző pedig akkor jár minden mozizáskor a legjobban, ha azonosulni bír a filmkészítővel. Akkor jó neki is, ha nem látja, nem ismeri ezeket a rendőröket. Aki mégis rendőrt vágyik látni a moziban vagy tévén, annak Salamon András Közel a szerelemhez című filmjét tudom ajánlani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 29-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3080